A szocialista országokban a mentális egészség tényleg tabunak számított?

#8-9

A szokott bullshit szöveg, de legalább nincs bõ lére eresztve.

Olyan értelemben számított "tabunak", hogy akinek kezelésre szoruló pszichés problémái voltak, az a köztudatban "elmeroggyant" volt, és természetesen pszichológushoz is csak "elmeroggyantak" jártak. Az emberek ennek fényében minden pszichés tünetet izomból magukba fojtottak, aminek meg is lett az a jellemző eredménye, hogy a konveziós zavar (tisztán pszichés eredetű testi tünetek) lett a korszak jellemző mentális betegsége, meg persze mindenféle pszichoszomatikus betegségek, illetve az alkoholizmus. (Nem tudom, mennyi nyugtató fogyott akkoriban, de bizonyára akkor is tömegesen felírták azoknak, akik ezt válaszották az ivás helyett.)

Ez a probléma persze az egész világot jellemezte valamennyire a 20. században, de nyugaton akkor is elfogadottabb, vagy akár "divatosabb" volt terápiába járni. Szocialista sajátosság annyiban volt, hogy a kommunista ideológia bizonyos pontokon ütközött az emberi természet valóságával, így a pszichológia (különösen a pszichoanalitikus irányzatok) bizonyos eredményeivel is. Azért is nem tudtak mit kezdeni siralmas állapotokkal, mert a rendszerszintű okok egy jó része elvből tagadott tabu volt. (Nem a tudomány, hanem a kommunizmus eszményei diktálták, hogy mitől lesz boldog az ember.) Persze, ilyen okok a kapitalizmusban is voltak, meg vannak is, kezdve a "sikeres" ember boldogságának mítoszával.