Lehet úgy hazafiasnak lenni, ha nem kedvelem se a 19. század végi, 20. század eleji parasztromantikát, se a modern székely romantikát?

Nem kedvelem a népzenét, se a mulatóst, se a virágmintás giccses népművészeti tárgyakat. A legtöbb Attila és Bocskai öltönyt viselőt feltűnési viszketegségben szenvedőnek tartom. A parasztromantikából következik az a szerintem káros mítosz is, hogy az igazi magyar férfi szalonnát eszik kolbásszal, ami jobban csúszik pálinkával meg borral. A mítosz szerint a nagyapáink is így csinálták, legalább 150 évig éltek, és sose voltak betegek.

A ma népszerű székely nemzeti romantikával kapcsolatban: A "nő nem ember, a medve nem állat, a pálinka nem játék" a leggázabb macsóskodó baromság, amit valaha hallottam. Aki Szlovákiánál idősebb, az a székely zászlónál meg pláne idősebb. Az eredeti csíki sör pedig a Ciuc. A legtöbb székely pedig akivel találkoztam... Inkább nem fejtem ki, mert nem szép dolog általánosítani, de hogy ők lennének a "magyarabbak a többi magyarnál", afelől erős kétségeim vannak.

Mindezek ellenére büszke vagyok a művészeinkre, feltalálóinkra, sportolóinkra, és a történelmi városainkra / városrészeinkre. És imádom a magyar tájat, főleg a Dunakanyart és a Balaton-felvidéket. És nem vagyok benne biztos, hogy jó, hogy ha Shanghaj, New York, Párizs és Budapest utcáin ugyanazokkal a franchiseokkal, gyakorlatilag ugyanazzal a globális kultúrával találkozom, és elvész minden egyediség.