Abban legalább lehetne egyetértés, hogy mind a bal-, mind a jobboldal jót akar az országnak, csak ezt máshogy képzelik el?

Abban nincs egyetértés, hogy mit tekintünk az "országnak". Ha az átlag embereket, akkor vagy baloldali, ha a multimilliárdos oligarchákat, akkor vagy jobboldali. Ez az alapvető gondolkodásbeli különbség. A jobboldaliak hierarchikusan gondolkodnak. Az ország képviselője a király, vagy annak híján a miniszterelnök, és az üzleti vezetők. A hierarchia csúcsa. A baloldaliak meg úgy gondolkodnak, hogy minden ember ugyanannyit ér, és egy milliárdosnak a következő milliárdja közel sem olyan fontos, mint hogy egy embert kilakoltatnak az otthonából.

Az örök vita tárgya ez a különbség. Amikor az országra nézel, akkor sok egyenlően értékes embert látsz, vagy egy hierarchiát, aminek a csúcsa értékes, aztán a közepe közepesen értékes, az alja meg teljesen értéktelen.

Elvi síkon igen, mindkettő jót akar az "országnak", csak máshogy képzeli el ezt a jót.

Gyakorlati síkon viszont:

Mindenik a hatalmat akarja elsősorban, mert ha nincs hatalma, akkor esélye sincs elérni azt a "jót", amit az országnak akar.

Ez logikus is, hiszen ellenzékből nem lehet kormányozni, azaz nem lehet a "jót" megvalósítani.

Viszont a GYAKORLATBAN ez a felfogás azt eredményezi, hogy az elveiket és céljaikat mindig ALÁRENDELIK A HATALOM HAJHÁSZÁSÁNAK, ezért végül épp azt a "jót" felejtik el megcsinálni, amit eredetileg szerettek volna.

Meggyőződésem, hogy a politikusok többsége valamikor emberi lény volt, és azért vágott bele a politikába, mert valamit tenni akart a társadalomért. De aztán hamar észrevette, hogy: "Hé, vigyázat, ha nem vagyok elég népszerű és erős, kiesek a buliból!"

És akkor elkezdték úgy felfogni a dolgot, hogy ha én kiesek a buliból, akkor azt a sok jót sem tudom megcsinálni, amit szeretnék a népnek! Tehát először is a SAJÁT POLITIKAI TÚLÉLÉSEMET kell biztosítanom, BÁRMI ÁRON.

1. Ehhez jóban kell legyek a gazdagokkal, akik pénzt adnak a kampányomra.

2. Ehhez nem szabad semmi népszerűtlen dolgot mondanom, vagy cselekednem, amiért esetleg másra szavazna a nép. Akkor sem, ha azt gondolom, hogy az országnak az volna a hosszú távú érdeke!

3. Ehhez nem szabad olyan átalakításokba fognom, amiknek az eredménye nem látszik 4 éven belül, szóval szó sem lehet 10 éves projektekről!

4. Ehhez nem szabad szembe mennem a saját pártommal, mert nem jelölnek újra képviselőnek, szóval a legjobb lesz, ha mindent megszavazok, amit előírnak.

5. Ehhez nem szabad a pártelnökömet kritizálni, sem kényes nyilatkozatokat tenni a sajtóban, jobb lesz elhallgatni a saját véleményemet.

6. Ehhez nem szabad senkit se megsérteni, választói tömegek érdekeit sérteni, vagy pláne a gazdagokét, mert akkor az ellenfelemet kezdik el pénzelni.

És egyszer csak ott találja magát, hogy SZAVAZÓGÉP lett belőle, olyan figura, akinek a "munkáját" egy számítógépes program is el tudná végezni ingyen.

És már rég nem képviseli sem a választóit, sem a saját politikai elveit, semmit, csak szavaz, ahogy a frakcióvezető mondja, hogy kell, kussol, ha valamivel nem ért egyet, bólogat ha a pártvezető a legnagyobb baromságot mondja is, nem indítványoz semmit, ami népszerűtlen vagy túl hosszú távon mutatná meg az eredményeit, nem kezdeményez nagy társadalmi átalakulásokat. Szavaz, szavaz, szavaz - ahogy utasítják.

És azzal nyugtatgatja magát, hogy "Nem baj, hogy semmit nem valósítok meg a céljaimból, mert ha elég ideig hatalomban maradok, akkor egyszer csak eljön az én időm, és megcsinálok mindent az én drága népemnek, amit eredetileg akartam!"

És aztán mire odajut, ha odajut valaha is a hatalom közelébe, már egy megvásárolt, zsarolható, rengeteg rossz kompromisszumot kötött, sőt, idő közben meg is öregedett, elfáradt, megfásult pocakos öregember lesz belőle, aki már elfelejtette, hogy mit is akart a legelején, vagy megtagadja a korábbi önmagát és legyintve azt mondja "ááá, fiatal voltam, tele illúziókkal".

De eddigre már nem tud a hatalom gondolatától szabadulni, és nem is ért már igazán semmihez a politikán kívül, mert az egész életét megélhetési politikusként töltötte el. Elszálltak az évek, már a világ is megváltozott, a régi célokban ő maga sem hisz, újakat kitalálni pedig fáradt és erőtlen.

De annyi ereje, tapasztalata, évtizedes politikai dörzsöltsége még maradt, hogy megtartsa a hatalmat egy ideig. És akkor ezzel "szórakozik" éveken át: itt levált egy embert, oda kinevez egy másikat, akinek régóta tartozik, kifizeti a gazdagokat, akik támogatták egész életében a kampányait, mindenikből oligarchát csinál, kiment magának egy kis közpénzt valami haverokon, rokonokon, strómanokon keresztül hátralevő éveire, hogy legyen miből élni a megélhetési politizálás után is. Elrendezi a kisfiát, kislányát, feleségét, barátait, mindenkinek juttat valamit, akinek "hálával" tartozik a hosszú évekért, amiket túlélt politikusként.

Ha megteheti, belemókol a választási rendszerbe, a mandátumkalkulációba, ebbe-abba, hogy továbbra is hatalomban lehessen még egy ideig, és igyekszik populista mondatokat mondani a népnek.

A régi céljait már rég elfelejtve, a politikai küzdelmektől megfáradtan már csak közhelyek jutnak az eszébe, és mivel már minden egykori elvében csalódott, elvtelenül felül valami hullámra, valami közhangulatra, ami a nép körében eleve ott van és elég általános: mindegy, hogy ez a multikulti, a genderelmélet, a migránsellenesség, az idegengyűlölet, az elitellenesség, a nacionalizmus, a vallási fanatizmus, a kommunizmus, a liberalizmus - tök mindegy!

Megméretjük valami közvéleménykutatóval, mi a népszerű "trend" épp most az országban, és elkezdjük azt mondogatni. Ha az jön ki, hogy 70% multikulti-párti liberális, akkor liberális dumát nyomunk, ha az jön ki, hogy 70% utálja a migránsokat, akkor migránsellenes dumát nyomunk. Amit "dob a gép", ami megfelel a közhangulatnak.

Szóval nyomatjuk, amit hallani akarnak, és közben csináljuk amit megszoktunk: osztjuk a pénzt a haveroknak, szilárdítjuk a pozícióinkat, biztosítjuk a túlélésünket, hogy "Maaaajd egyszer valami nagyon jót tegyünk a mi népünknek, ha majd újra eszünkbe jut valami értelmes."

Nagy reformokba nem kezdünk, a kényes területekhez (pl. egészségügy) nem nyúlunk, abba nagyon könnyű belebukni! Átalakításokat csak a központosítás szándékával, esetleg, hogy még közvetlenebb módon cserélgethessük a figurákat a sakktáblánkon.

És ENNYI, eltelt az élet, lezárul egy politikai karrier, anélkül, hogy valaha is tettünk volna valamit a népért, pláne anélkül, hogy az eredeti elképzeléseinket, valaha volt (közben százszor lecserélt) elveinket, céljainkat megvalósítottuk volna.

A végére ilyen jellegű célok maradnak, mint "Legyen rend", "Legyen béke", működjön a gazdaság, legyen valami.

És egy nagy, öreg, keserű országos házmester bácsiként végzi a szebb napokat látott politikus is. Amelyik pedig sosem jut hatalomra, vagy kiesik menet közben, azzal nyugtatja magát, hogy a nép volt hülye. Ő sokkal jobb lett volna, ő nagy dolgokat akart csinálni, de nem értették meg, nem szavazták meg (ha megszavazták volna akkor meg az előbbi forgatókönyv érvényesül).

A politika bedarál, és végül a hatalomért folyó harc emészti fel a szép elveket, az egyszer-volt célokat, a nagy terveket és a lassan-lassan aprópénzre váltott politikai tehetséget. Egyik kompromisszum jön a másik után, és végül ott áll az ember, hogy arra sem emlékszik, miért vágott bele annak idején.

Szerintem ez ilyen. Nem arról van szó, hogy minden politikus eleve gazember. Maga a politika teszi lassan-lassan azzá. Meg a hatalom sóvárgása - vagy mámora.