Ki "örvend" nagyobb közutálatnak, Kádár a maga idejében vagy Orbán most?

@13:42

Kádárt mindennek ellenére sokan szerették, olyanok is, akik nem foglalkoztak különösebben aktívan politikával. A munkások is jobban éltek.

Manapság ez nagyon nem mondható el vityáról.

2-es, ne nyilatkozz egy olyan korszakról, amiről semmit se tudsz!

Először is, Kádár uralkodásának több szakasza volt. Az első 1956-62 között. Ekkor voltak a megtorlások. Az emberek alapvető élménye nem az utálat, hanem a félelem volt. Nem Kádár jelenítette meg az elnyomó hatalmat, hanem a rendőrök, akik elvitték a keresett személyt, a bíróság, amelyik súlyos ítéleteket szabott ki, és a közigazgatás, amelyik ezerféle hátránnyal sújtotta az elítélt családját, ill. szabadulása után az elítéltet is.

1962-től kezdődött a konszolidáció időszaka. Ekkortól lett Kádár fokozatosan a "jó király". Növekedett az életszínvonal, enyhült az elnyomó gépezet. Ha valaki nem politizált, nem ellenkezett a helyi kiskirályokkal, általában nem bántották. Ez végigvonult a '70-es éveken, sőt a '80-as évekre is átnyúlt. Volt egy szerény, kiszámítható, biztonságos, évről évre javuló életszínvonal. A hatalom nem szólt bele a családi életbe, csak munkahelyeken, iskolákban volt enyhébb vagy erősebb ideológiai nyomás. Ha valaki nem reklámozta, tudomásul vette a hatalom, ha templomba jár, vallását gyakorolja.

Az 1960-as évek végétől a '80-as évekig Kádár népszerű ember volt. Még aki elégedetlen volt a rendszerrel, az is úgy gondolta, hogy vele jobban jártunk, mintha bármelyik másik szocialista ország vezetője lenne nálunk az úr.

Az 1970-es években, ha szabad (!) választásokat tartottak volna, hogy ki legyen az ország első számú politikai vezetője, Kádár valószínűleg megnyerte volna!!!

Kádár pont ellentétes politikát folytatott, mint Orbán. Nem megosztotta az ország népét, hanem egyfajta kiegyezést csinált: "Aki nincs ellenünk, az velünk van." - ez egy híres mondása volt. Vagyis aki nem volt nyíltan ellenzéki, azt békén hagyták. Leginkább csak az egyetemisták március 15-i tüntetései, és azok rendőri leverése mutatta, hogy nem mindenki elégedett a rendszerrel.

Az 1980-as évek közepétől a gazdasági problémák súlyosbodtak. Az elégedetlenség erősödött, és egy idő után már nemcsak szociális jellegű volt, hanem politikai is (szabadságjogok követelése). Akkor már rebesgettek olyat, hogy Nagy Imrét előbb-utóbb rehabilitálni fogják, 1956 hivatalos megítélése változni fog, csak amíg Kádár él, addig nem lehet ehhez hozzányúlni.

Aztán az események felgyorsultak: Kádár helyébe került Grósz Károly, aztán jött a négyesfogat (Grósz, Németh Miklós, Nyers Rezső, Pozsgay Imre). Színre lépett az ellenzék, elkezdődtek velük a tárgyalások a békés átmenetről, a szabad választásokról. Közben rehabilitálták Nagy Imrét, 1956-ot ellenforradalom helyett forradalomnak nevezték.

Mindehhez persze az is kellett, hogy a Szovjetunió (pártfőtitkár: Mihail Gorbacsov) ezt tudomásul vegye. De ott is óriási gazdasági problémák lettek, ebből ugyanúgy politikai konfliktusok lettek, tehát látta, hogy a saját országát is alig tudja egyben tartani, a kelet-európai országokat pedig végképp el kell engednie.

Hasonló folyamatok néhány hónap eltéréssel gyakorlatilag minden kelet-európai szocialista országban végbementek.

Ekkorra Kádár már teljesen háttérbe szorult, gyakorlatilag belebetegedett Nagy Imre rehabilitálásába és 1956 újraértékelésébe, és nem sokkal később meg is halt.

De halálakor is tisztelettel írtak róla az újságok, erre határozottan emlékszem. Igaz, akkor más volt még a politikai légkör: több lovagiasság és kevesebb eltaposási vágy volt benne.

Tehát Kádár kifejezetten népszerű és kedvelt vezető volt legalább 15 éven át. Az 1960-as évek közepétől folytatott, kiegyezésre, békülésre hajló politikája találkozott a tömegek igényével.

Orbán ellenben mindig keményet mondó, megosztó politikus volt (már 1990-ben is). Őneki fanatikus hívei és elszánt gyűlölői voltak mindig, amióta csak politizál.

Kádár is utálta Orbánt.

[link]