Napóleonnak lehetett volna hinni, hogy függetleníti Magyarországot a Habsburg Bir. -tól és mindentől?

Pont hogy nem a középiskolai marxista tankönyvekből tájékozódok. Jen Francois Furet írja le a francia forradalomról írt könyvében, hogy Napóleon nem volt más, mint diktátor, de a franciáknak rá volt szükségük, hogy lezárják a forradalmat. Amit Napóleon meg is tett, majd elkezdett terjeszkedni az európai monarchiák kárára.

És az sem igaz, hogy mindenhol örömmel látták. A reformokat amiket bevezetett túl sok véráldozattal jártak, amiből a franciáknak is elegük volt és visszavárták inkább a királyt! Csak annak türelmetlen belpolitikája miatt nem sikerült kibékülni a nemzettel. Napóleon után minden francia család siratott egy férfit. Vagy az apát, vagy valamelyik fiút. A Habsburg monarchia nem ezt az utat választotta, hanem a fokozatosságot. Azok a feltételek amik Franciaországban adottak voltak a polgári átalakuláshoz, Magyarországon a 19. század elején még nem is léteztek. És ez volt 1848 buktatója is és a mai napig ez minden reformnak. Megpróbáljuk lemásolni azt ami másnak sikerült, de nem vesszük figyelembe, hogy Magyarországon nem olyan erős a polgárság, Magyarországon más a gazdaság szerkezete, Magyarország többnemzetiségű...stb. lehetne még sorolni azokat a buktatókat, amiken a nagy megújítások rendre elhasaltak vagy más irányt vettek.

Úgyhogy jól tette a magyar nemesség, hogy nem választotta a francia igát, hanem kitartott a három évszazda uralkodó dinasztiája mellett, amelyet már jól ismert és az is jól ismerte őt. Nem volt félnivalója tőle.

Horthyról meg elég visszaemlékezést olvastam, hogy tudjam őt csak a hatalmon maradása érdekelte - a kisember problémáira magasról tett, azok pont ezért aztán radikalizálódtak - ellentétben azzal a IV. Károllyal akinek ő a becsületszavát adta, hogy visszasegíti a trónra. Ezt nem tette meg, sőt Károly halála után a legitimistákat tulajdonképpen kiiktatta a magyar politikából.

Jelenlegi vitánk csupán azt bizonyítja, hogy mind Napoleon, mind Horthy mennyire megosztják az embereket véleményükben. Na de akkor kinek van igaza? Ennek lehet, senki nem lesz megmondója...

Köszönöm a véleményed.

Esterházy Miklósról azért híresztelték Napóleonék ezt, mert ezáltal a legerősebb magyar arisztokrata családot akarták a Habsburg uralkodóval szembeállítani és egyúttal a főnemesség soraiban is viszályt kelteni. Egy új Rákóczi Ferencet akart csinálni, a háborújával együtt. Az ellenség gyengítésére ugye nem szokás az eszközökben válogatni.

A nemesség pedig "emlékezett" Rákóczi franciák általi áttverésére is. Ez is a bizalmatlanság egyik forrása volt.

"Ez egyszerűen nem igaz, a Habsburg ellenes felkelések szinte mindig a főnemesség kis részének véleményét képviselték"

- Ellenkezőleg, csak a legszűkebb kört képviselő főnemesség volt minden időben lojális a dinasztiához (mely a tűzhöz közel ült), bár közöttük is voltak, akik - akár korábbi Habsburg-pártiságuk ellenére is - elfordultak tőlük, mint az ország oszmánoktól való megmentésére potenciált egyedül a Habsburgokban látó, és ezért őket feltétel nélkül támogató, majd a törökkel megkötött megkérdőjelezhető értékű békekötés okán azokban csalódott, és később felségárulóként kivégzett Zrínyi Péter, a későbbi II. Rákóczi Ferenc nagyapja.

Néhány főnemes éppen semmit sem tudott volna tenni, ha nem lett volna emögött támogatás. Rákóczi nem azért szabadította 1703-ban gyakorlatilag követhetetlen cikázással szinte az egész országot a császári haderő ellenőrzése alól, és tudta fenntartani a Magyar Fejedelemséget velük szemben 8 hosszú éven át, mert olyan kiváló haderővel rendelkezett volna. Hanem mert a közakarat ebben őt támogatta, és aktív részét képezték az ország önfelszabadításának. Nem volt társadalmi ellenállás, sőt, Rákóczi tulajdonképpen csak átvonult az országon, és ez elég is volt: az embereknek csak egy alternatíva kellett, amit ő adott meg, és máris kezébe helyezték a vezetést, gyakorlatilag előbb, mint ahogyan az adott területre odaért.

Láttunk már ilyet, ahogyan a szemre erősebbnek tűnő katonai hatalom megremeg, amikor az alájuk rendelt tömeg egyszerre nyilvánítja ki közös akaratát valami más iránt - hiszen ez történt '56-ban is. Nem katonai erő érte el a két hét szabadságot, hanem az, hogy akik addig féltek összegyűlni, lévén, a legkisebb csoportokra is sortüzet nyitottak - éppen a diktatúrák sajátos előrelátása okán -, rájöttek, hogy milliók csak akkor kényszeríthetőek puskatus által elnyomásba, ha ők maguk nem szólalnak fel ellene, és emiatt megremegett a hatalom, amíg pedig egy egész hadsereg ide nem érkezett, nem mert mozdulni.

Ehhez csak egy szikra kell. Rákóczi ennyit adott hozzá, de őmaga egyedül semmit nem érhetett volna el. Ahogyan az őt megelőző, vagy őt követő vezéregyéniségek sem.

"(a trónfosztásokat még kevesebben támogatták)"

- Hogy mennyire igen, arra jellemző példa, hogy 1848-ban olyan példátlan közadakozás zajlott a szabadságharc finanszírozására, hogy mintegy 2 millió forintnyi értékben gyűlt össze nemesfémalap, amelyhez még az egyszerű asszonyok is elhozták legalább ruhájuk ezüstgombjait. Csak szemléltetésül az összeg nagyságához: Széchenyinek - mint az ország egyik leggazdagabb főurának - egy évi teljes jövedelme, a létrejövendő MTA-nak tett felajánlásakor, mintegy 60 ezer forintot tett ki.

Ez akkori viszonyok között több budai villa felépítéséhez elégséges volt.

Ismétlem: 2 millió értékű nemesfém gyűlt össze. Borzasztó mennyiség. Az ország amúgy sem földi javakban dúskáló lakóitól. Ez volt az akarat, a vágy.

És ez volt, ami az egy évi sikeres háborút finanszírozta az európai harctereken edződött császári haderő ellenében, egy úgyszólván az alapok teljes hiányában felállított honvédség megvívásában.

A trónfosztásokkal kapcsolatban említetted más vitáink alkalmával, hogy még Görgei (így, sima i-vel, ugyanis polgári elkötelezettsége jeleként maga elhagyta nevéből a nemesi előjogokat mutató "y" végződést, csakúgy, mint az általad dinasztiahűnek nevezett - ami a legjobb esetben is a királyság intézménye, de nem a Habsburgok iránti tisztelet volt -, ám a trónfosztás után a polgári demokrácia egyik legradikálisabb szószólója, Jókai Mór is) gondolatmenetét, miszerint a harcot továbbra is az uralkodó nevében hirdette meg, tartva a magyar szabadságharc szétszéledésétől, ha már "nem a királyért" teszik azt.

Nos, ha Görgei ezt is _vélte_, az is a helyzet téves felmérése volt, ugyanis a trónfosztás után példaként a huszárok, akiknek csákójukban a V. F. monogram volt, azt a következő rövidítéssel magyarázták: Vesszen Ferdinánd.

"a parasztság pedig mint politikai tényező nem nagyon játszhatott szerepet, főleg hogy ők 1848-ig a Habsburgokban védelmezőiket látták."

- Lássunk akkor példát 1848 előttről, nehogy szó érje a ház elejét, csak hogy bemutassam, mennyire nem helytálló - hogy erősebb kifejezést ne használjak - ezen állításod, melyről jóhiszeműen feltételezem, hogy csak a hiányos ismereteid okán tetted.

Robert Towson, aki 1793-ban látogatta meg Magyarországot, így ír: "...Ugyancsak a pesti oldalon, még pedig a Dunához közel emelkedik egy óriási terjedelmű épület, melyet a magyarok letűnt szabadságuk sírkövének tekintenek. Legközönségesebben Bastille-nek nevezik. Ez József császár utálatos és gyűlöletes uralkodása alatt épült."

- Buda közhangulata tehát már fél évszázaddal(!) korábban is "letűnt szabadsága sírkövét" látta a Habsburgok által emelt Újépületben, mely kaszárnyaként, később politikai foglyok börtöneként funkcionált.

Batsányi ezt írta Serkentő válasz c. versében:

"Ím nyög a hazafi most is fájdalmában,

Nem vehetvén reményt árva mivoltában,

S nem találván hazát önnön hazájában,

Csak panasz, csak zajszó bús ajakában."

II. József - ahogyan anyja - uralkodásának tíz éve alatt egyszer sem hívott össze országgyűlést. A "kalapos király" nem koronáztatta meg magát a magyar Szent Koronával, hogy ezzel is függetlenítse magát a magyar rendektől. A koronát a kincstárába szállíttatta. A kormányzás egyszerűbbé tételének érdekében bevezette a német államnyelvet, mint „monarchia lingua”-t. Türelmi rendeletében három évet adott arra, hogy minden bíró, hivatalnok, tanár és köztisztviselő megtanuljon németül, a "feleslegessé vált latin" helyett. És valóban: 1787-ben elbocsátottak mindenkit, aki ezen kritériumnak nem felelt meg.

végletekig realista uralkodó nem tisztelte az "idejét múlt" hagyományokat sem. Elrendelte a gyógyítással és tanítással nem foglalkozó kolostorok feloszlatását, a búcsúk és zarándoklatok beszüntetését. Törvénybe iktatta, hogy az értékes fakoporsók helyett mésszel leöntött zsákokban temessék el a holtakat.

Ekkor esett meg az első magyarországi népszámlálás, a házak felszámozása, és a földbirtokok összeírása, ami magában rejtette az utánuk való adózást is.

Ez, és a nyelvrendelet - József számításaival ellentétben - egységes ellenállást fejtett ki a nemesség körében. A császár türelmetlensége és hideg érzéketlensége még a korábbi híveit is maga ellen fordította, és az egyébként nagyon is különböző érdekeltségű alattvalóit egyetlen ellentáborba kovácsolta, a korábbi intézkedések bevezetése okán azonban nem volt mód felszólalni.

Egy hónappal halála előtt, 1790. január 26-án - a türelmi és jobbágyrendelete, valamint egy kevésbé fontos egyházrendelet kivételével - minden intézkedését visszavonja, és ígéretet tesz az országgyűlés összehívására. A Szent Koronát visszaküldi Budára. Miközben a magyar lovasbandériumok visszakísérik a koronát, mindenhol harangzúgás fogadja, az ünneplők díszruhát öltöttek, nappal virágfüzérekkel, éjjel fáklyákkal köszöntik. A Nagyboldogasszony-templomban (ma Mátyás-templom) hálaadó misével köszöntik. Országszerte a császárt gúnyoló és vádoló röpiratok terjednek. Az önkényhatalom megszűnése okán zajló örömünnepben a hajdúk végigjárják a házakat, és kardjukkal levágják a számozásokat. A megyeházak udvarán - a megyei előkelőségek jelenlétében - máglyákon elégetik a földmérési iratokat, néhol egy-egy német könyvet, ruhadarabot is. A császár hivatalnokait, akiknél nem találnak magyar ruhát, megkergetik, helyenként fogdába zárják.

A költő Batsányi ezúttal így ír:

"Visszatért az ország koronája,

visszatért Szent István pálcája.

Nyelv, törvény, szabadság teljes erejével."

A Habsburg-dinasztia összesen négy(!) trónfosztást, több szabadságharcot és forradalmat (a három részre szakadt ország idejétől számítva egészen az első világháború lezárásáig), emellett számtalan, elfojtott azokra tett kísérletet élt meg, így az említett Wesselényi-összeesküvést, melyben őmellette még olyan nevek voltak, mint Zrínyi, Frangepán, illetve akár a Martinovics Ignác által szervezett felkelést, melyben ott szerepelt többek között Kazinczy Ferenc is, és mintegy félszáz további személy, írók, ügyvédek, egyetemi hallgatók, köztisztviselők, egyszóval a gondolkodó érteliség, a jog védői, és véres példaként 1795-ben tucatnyi embert végeztek ki ezzel kapcsolatosan, vagy vetettek elfogatásuk előtt, avagy azt követően önkezükkel véget az életüknek.

Az egyik vezető személyiségnek, Hajnóczy Józsefnek barátai, társai adják kísérőül ezeket a szavakat ekkor: "Égettesd el német ruháidat az akasztófa alatt."

A magyar szabadságtörekvések nem pusztán Rákócziból és Kossuthból tevődtek össze. Amiképp Haynau jegyezte meg az aradi honvédtábornokok kivégzése előtt:

"A magyarok háromszáz év óta _mindig lázadók_, csaknem _valamennyi Habsburg király idején_ törtek ki forradalmak.

Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak."

Meg is tette. De már az uralkodói székben Ferenc Józsefet követő IV. Károlyt újabb forradalom fosztotta meg hatalmától - ezúttal véglegesen.

És ez a kapcsolat nem a magyarok konokságából és idegenek iránti ódzkodásából fakadt. Hiszen kegyelettel őrizzük olyan királyok nevét az emlékünkben, mint I. Lajos. Ő azonban testben és lélekben azonosult az ország szellemiségével. Károly, és fia, Lajos is felvették a magyar identitást, megtanultak magyarul, noha az ország kormányzásához nem volt szükséges tudni az alattvalók nyelvét. Lajos megíratta saját maga okítása számára a Képes Krónikát, azaz a magyarság történetét a kezdetektől az ő koráig összefoglaló művet. Példaképe Szent László volt, és a lengyelek is, akiknek szintén királyuk volt, Ludwik Węgierski, azaz Magyar Lajos néven emlékeznek róla. Élete végéig Magyarországon maradt, noha számos trónt birtokolt. Lengyelország megszerzése után is csupán közelebb költöztette székhelyét a lengyel határhoz, de nem hagyta el ezt a földet.

Ezzel szemben a Habsburg uralkodók annyiba sem egyeztek bele - noha erre többször ígéretet tettek -, hogy a németajkú, és az osztrák határhoz közel lévő Pozsonyba helyezzék át székhelyüket, a magyar rendek folyamatos kérésének eleget téve.

Az osztrák viszonyt már kezdettől fogva beárnyékolta, hogy minket, magyarokat meghódoltatott népességként tekintette a Habsburg-ház.

1699-ben a Habsburgok – a magyar rendek megkérdezése nélkül – békét kötöttek a Török Birodalommal, megegyeztek a területek birtoklása felől, mely szerint a Magyar Királyság a Temesköz és a Szerémség kivételével, Horvátország és Erdély pedig teljes egészében Lipót fegyverrel nyert (nem pedig felszabadított!) birtoka.

A visszafoglalt ország birtokain egykori magyar tulajdonosaik jogaikat csak okleveles igazolás, ezenfelül pedig még ún. fegyverváltság (jus armorum) ellenében érvényesíthették.

Már a békekötést követő héten aláírja a császár a magyar államiság megszüntetésének másik dokumentumát: a végvári katonaságot elbocsátják, a Magyar Királyságnak nem lehet "national milicia"-ja, azaz nemzeti hadserege.

Erről még az Udvari Kamara elnöke, Sigfried Breuner is úgy nyilatkozott, hogy: "Ha a magyar nemzetet annyira lealacsonyítják és mellőzik, hogy még saját hazája védelmére is méltatlannak tartják, az joggal elkeseríti az egész nemzetet, sérti az ország törvényeit és beláthatatlan következményekkel jár."

A török elvonulása után megritkult országot a Habsburg uralkodók, jövőbelátóan, idegen nemzetek sokaságával népesítették be újra, a lehetőségekhez mérten németajkúakkal, hogy "...a királyság vagy annak egy nagy része lassanként germanizáltassék és a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelidítessék természetes ura és örökös királya hűségére."

Már akkor sem úgy viszonyultak a Habsburgok ehhez a földhez, mint saját testük részéhez, hanem egy "rebellis tartomány" volt a szemükben. 1699-ben, és hol volt akkor még a magyar felkelések legjava - melyeket éppen ez váltott ki.

Ui.: Milyen ironikus, hogy végül a betelepített németek - melyeknek a magyarok fékentartását szánták szerepül másfél évszázaddal korábban - végül éppen az egyetlen nemzetiségként szerepeltek a ruszinok mellett 1848-ban, akik a szabadságharc teljes ideje alatt a magyar felet erősítették...

És van, ami még ennél is szemléltetőbb. István nádor. Ő a tökéletes példája annak, hogy, ha valaki a magyar között született - legyen akármilyen, akár Habsburg(!) származása -, akkor átélte: a magyaroknak van igaza, követeléseik jogosak, a velük való bánásmód alantas.

István nádor Budán jött világra. Apja, József nádor tisztelte ezt a nemzetet (Széchényi felajánlásakor az MTA megalapításához - több más személlyel együtt - őmaga is adományozott 10.000 forintot, támogatta Magyarország iparosodását és személyes jelenlétével tisztelte meg az új sikereket bemutató kiállítást - meglepődve kérdezve, honnan érték el mindezt a magyarok, pedig a válasz egyszerű: a reformkorban elszabadult az, amit Bécs addig módszeresen visszafogott -, támogatta a Védegyletet, amely egyébként magában is igencsak szúrta a Habsburg-dinasztia szemét, nemhogy az ő érintettségével, valamint az ő személyes közbenjárására kapott kegyelmet Kazinczy Ferenc a bitófa árnyékában), és fia is ebben a szellemben nőtt fel. István rokonszenvezett a magyarokkal és nemzeti törekvéseikkel, zsinóros mentét, pödrött bajuszt viselt. Családjától szokatlan módon, rendkívül nagy népszerűséget élvezett a magyarok körében - mivel érezték támogatását, és ő is szerette őket.

Olyannyira, hogy a magyar országgyűlés őt választotta meg nádornak. Befolyásával sikerült elérnie, hogy az uralkodó a főnemesek legfőbb ellenzéki politikusát, Batthyány Lajos grófot iktassa be miniszterelnöknek (megkerülve az udvart, egyenesen Ferdinándhoz ment engedélyért).

A szabadságharc kezdetén elvállalta a magyarországi fegyveres erők főparancsnoki tisztét!

Eztán nem sokkal Bécsbe rendelik, ahol "a lázadás miatt" lemondatják hivataláról, majd haláláig száműzetésben él.

1867-ben, pár évvel azután, hogy Széchenyi a sárga könyv megírása után "öngyilkos" lett, őt is utoléri a végzet. Hivatalosan tüdőbetegség képében, ám exhumálásakor mell lövést fedeztek fel testén...

A kiegyezés előtt vélhetőleg az Udvar pontot akart tenni minden ügy végére, előrelátásból.