Miért magyarellenesek a szomszéd országok tankönyvei, oktatása? Mi ennek a következménye és mit lehet ez ellen tenni?

Érdekes cikk jelent meg a HVG 2023. október 5-i számában "Ahogy ők látják" címmel.

Idézve belőle:

"Nemcsak az új orosz, hanem a szlovák és a román tankönyvek is torz képet adnak a magyar történelemről. A külügy nem reklamál.

Felkavarta a kedélyeket, hogy egy orosz tankönyvben visszatértek az 1956-os magyar forradalom régi, szovjet értelmezéséhez. A minden vélt sérelemre ugró Szijjártó Péter külügyminiszternek azonban ez valamiért nem érte el az ingerküszöbét, inkább elfogadta Putyin elnök állítását, hogy hibának tartja az 1956-os beavatkozást.

Ettől azonban az orosz diákok még azt tanulják majd, ami a könyvben szerepel. A tankönyv írását pedig nem akárki felügyelte, hanem az orosz elnök köréhez tartozó, a történelemoktatásra nagy befolyással bíró Vlagyimir Megyinszkij.

Az ő szavajárása, hogy "a nemzeti érdek szempontjából történő történelmi mérlegelés teremti meg a történelmi munkák abszolút igazsági és megbízhatósági mércéjét".

A szomszédos országok történelemoktatása szinte szó szerint Megyinszkij szavai szerint jár el, ha a magyarokról vagy Magyarországról van szó. A történelemtankönyvek alapvetően negatív sztereotípiákat sorolnak fel a magyarokról és történelmükről, az ottani diákoknak ezt verik a fejébe a történelemórákon.

Mivel a nemzeti identitáshoz való kötődést alapvetően ezek az órák határozzák meg, a tankönyvek szemléletének hosszú távú következményei vannak mind a helyi magyar kisebbségről, mind a Magyarországról kialakított képpel kapcsolatban.

(...)

A szlovák történetírás és vele a tankönyvek is (...) nem vállalják fel, hogy a felső-magyarországi terület a Magyar Királyságnak önállósággal soha nem rendelkező része volt. "A magyarság a szlovák politika végzete" - írta 1965-ben Vladimír Minác író, s a nemzeti identitás építésében ma is ehhez tartják magukat.

A modern nemzetté válás során formálódott szlovák történelmi emlékezet igen nehezen fogadta el azt a tényt, hogy az általuk lakott területek évszázadokig a magyar (majd évtizedekig a csehekkel közös) államhoz tartoztak. A szlovák nemzet történetének megalkotói a XIX. században azzal szembesültek, hogy népüknek - szemben

a nemzeti önképüket ugyancsak akkoriban kialakító magyarokkal - nincs saját, jól körülhatárolható területe, nincsenek saját intézményei. A tankönyvekben viszont be kellett tölteni az ezeréves űrt, s ehhez különféle konstrukciókat alkottak. Például már elnevezésében is megkülönböztetik az 1918 előtti és utáni Magyarországot.

Előbbit Uhorskónak, utóbbit Madarskónak hívják, ezzel is jelezve, hogy a magyar etnikumhoz csak a mai Magyarország területe köthető, a korábbi egy a magyarok által dominált, de soknemzetiségű ország volt.

A tankönyvek a mai Szlovákia területét visszavetítik a múltba, s olyan fejezetcímek is szerepelnek bennük, mint hogy "Szlovákia az őskorban" vagy "Szlovákia Luxemburgi Zsigmond idején". Kollai István történész szerint "egyáltalán nem biztosított, hogy a befogadó közeg, a diákság nem gondolja-e azt, hogy >>Slovensko<< már valamilyen formában létezett, többként, mint egy sima földrajzi tájegység. Ráadásul az elnevezés etnikai tartalmat hordoz magában, ami megintcsak valamiféle etnikai, szlovák tartalom korai és intenzív jelenlétét sugallja". Hasonló a helyzet a főváros elnevezésével is: a tankönyvekben már a középkor óta Bratislavaként említik Pozsonyt, holott a mai név egy XIX. századi szóalkotás eredménye.

Nehézségeket kell áthidalni a szlovák történelemben akkor is, ha egy szlovák történelmi szereplőt kellene kiemelni a középkorból, hiszen a magyar államon belül ilyenformán értelmezhetetlen volt a nemzetiség. "Dehungarizációnak" nevezik azt, amikor a magyar történelmi szereplők nevét szlovákosítják, és persze a tankönyvekben is ehhez tartják magukat. Még azoknak a magyaroknak a nevét is ilyen formában használják, akik nem köthetőek a Felvidékhez, például Széchenyi István Stefan Secéniként szerepel. Gyakori, hogy egyes középkori történelmi figurákat szlováknak titulálnak, mint például a Szent István oldalán harcoló Hont és Pázmány lovagokat.

Nem ritka, hogy a Felső-Magyarországról származó nemeseket egyszerűen szlováknak tartják, s a nevüket is szlovákosítják.

A románok teljesen más szemszögből közelítik meg a magyarokhoz való viszonyt. Szerintük Erdély már a dákoromán korszak óta román föld, oda a magyarok csak betelepültek. S egyébként is, szerintük Erdély nem lett teljes egészében a Magyar Királyság része, mindig is megőrizte valamilyen formájú különállását, akár egy vajda, akár egy fejedelem vezetésével. Erdélyre mind a román nemzeti tanterv, mind a tankönyvek következetesen a három "román terület" egyikeként hivatkoznak, elfedve a régió etnikai és vallási sokszínűségét. A magyarok leginkább a román nép történelmi elnyomóiként, történelmi ellenségként jelennek meg. A tankönyvek a magyarokat - és kisebb mértékben a szászokat is - következetesen "gyarmatosítóként", "telepesként", "vándornépként" vagy "idegen lakosságként" említik.

De negligálják a magyar államot is. Egy tankönyv szerint például "sok ember tudja, hogy Temesvár a Bánság legnagyobb és legszebb városa. De hányan tudják vajon, hogy Temesvár volt az első város Európában, ahol bevezették az elektromos közvilágítást, és lakosai voltak az első olyan románok, akik telefonon beszélhettek, akik elektromos villamossal közlekedhettek, és az első mozgóképes vetítéseket élvezhették?" Az persze lehet, hogy az első románokra is igaz ez, ám Temesvár egy multietnikus város volt, jelentős magyar és német lakossággal, akik ezekből a modernizációs áldásokból ugyanúgy részesülhettek. Arról nem is beszélve, hogy az adott időben Temesvár a Magyar Királyság része volt, amit a könyv "elfelejt" tudatosítani.

A szomszédos országok tankönyvei alapvetően egy olyan nemzeti identitás megélését segítik elő, ami élesen magyarellenes. Így olyan erős negatív kép alakul ki a népességben - gyakran történelemhamisítás árán - a magyarokról, amelyet aztán szinte lehetetlen helyrehozni."