Mikor kezdték el alkalmazni vadászrepülőgépekben az infracsalikat?

Infravörös hőtükröket (passzív infracsalikat) az 50-es évek vége óta, hűtött tükröket a 60-as, forró pszeudocélpontokat (aktív infracsapdákat)a 70-es évek óta használnak, de a modern hőkövető rakétákat már egyre kevésbé lehet becsapni ezekkel.

A modern rakéták ugyanis nem egyszerűen a cél által kibocsátott célt követi, hanem a (tervezett) célpont 2 dimenziós hőképét keresi. A rakéta számítógépe olyan célpontot keres, amelynek nem csak a hőmérséklete felel meg a valószínű célpont hőmérsékletének, hanem az alakja is (például "vadászrepülő" alakú, vagy "bombázó" alakú). Ráadásul a hőérzékelés a 3-5 mikron hullámhosszúságú tartományból áttolódott a 8-13 mikronos tartományba, ahol a repülő eszköz hajtóművek már nemcsak hátrafelé, de oldalirányba is jelentős mértékben sugároznak, így a rakéta már nem csak hátulról, de oldalról is felismeri a célt.

Ellenlépésként, a hajtóművek hőkibocsátását csökkentő technikáknak köszönhetően a korszerű repülőgépek alig bocsátanak ki a környezetüknél melegebb levegőt, még hangsebesség fölött sem, mivel azt képesek utánégető nélkül is elérni. Így ezek a gépek kevesebb, a rakéták számára "hasznos" azaz értékelhető hőnyomot szórnak szét.

Hangsebesség fölött viszont már a súrlódás is termel gyenge hőt, amelyet az érzékeny célkoordinátorral ellátott infrarakéták érzékelhetnek. Ez a technika a hőkép kiértékeléssel együtt igen veszélyes fegyverré teszi napjainkban is a hőkövető rakétákat.

Némi ízelítő a témából:

[link]

Pedro