A sorkatonaságban a tisztek tényleg szinte mindig kiabálva kommunikáltak a katonákkal?

Alakulatfüggő volt a jelenség.

Hiába írom ide le, hogy ahol például én szolgáltam, ott egyetlen egyszer nem ordítottak velünk indulatból, - mert a sorkatonaság intézményének esküdt ellenségei jobban fogják tudni nálam, hiszen ők élték meg ott a szolgálatot, ahol szolgáltam, - de ez akkor is úgy volt, ahogyan leírtam. Az ordítás akkor volt jellemző, ha nagy volt a létszáma a felsorakozott állománynak ahhoz, hogy kommunikációban megszokott hangerővel eljusson mindenkihez az információ és nem volt telepítve a helyszínen mikrofon erősítővel. Volt szerencsém leszerelést követő rövid időn belül megfordulni azonban egy Dunaújvárosban diszlokált büntető alakulatnál is, ahol a büntiben lévő unokatestvéremet látogattam meg és a buta tiszt azt hitte - talán a rövid hajam miatt, - hogy akivel sikoltozik, az egy civil ruhás sorkatona. Lehet, hogy nem kapott otthon előző este p vitamint az asszonytól - vagy a fene tudja, hogy kinek, mit akart bizonyítani, - de szemközt röhögtem és a sorsára hagytam.

A kiképzés során ez a világ minden országában természetes - emelt hangon beszél a kiképző, mert meg be kell törni a katonát a parancskövetésre. Egyébként sem gyógypedagógiai táborban vannak, ahol simogatják a kis érzékeny lelkecskéjét, hanem kiképzésen ahol a parancskövetést kell belenevelni az egyénbe.

Szolgálatteljesítés során már csak akkor üvölt a feljebbvaló ha annak oka van - értetlen a katona, s nyomatékot kell adni a szavaknak. Az emelt hang feladatteljesítésnél sokszor meg természetes, mert erős a háttérzaj. Ugyebár csatatéren sem sokat ér ha suttogsz.