A sorkatonaságban a rendszerváltás előtt az embert tényleg csak minimálisan engedték eltávra?

#30

Én ilyesmiről nem tudok...és akkoriban - még a rendszerváltás előtt - nem volt drága a cefre.

"akkor az embert eleve direkt igyekeztek az otthonától a lehető legtávolabbi laktanyába sorozni"

Lehet, hogy volt ilyen törekvés is, de sokszor az határozta meg, hogy az adott alakulat, ahová besorozták, hol van? Pl. honi légvédelem csak Miskolc és Budapest körül volt, egy lokátorost csak ott tudtak alkalmazni. Harckocsizók meg nem voltak Miskolcon, így egy olyat pl. a Dunántúlra raktak. (Akinek volt egy kis "hátszele" -sokaknak volt, lehet, hogy el tudta intézni, hogy odakerüljön, ahova akar.)

"másfél év szolgálat alatt összesen négyszer tudott hazamenni, alkalmanként pár napra, tehát még egy hétre sem."

Akkor őt többször megfenyíthették valamiért, mert volt szabadság is, sőt jutalomszabadság is előfordulhatott. Olyan volt, hogy ha valakit pl. Debrecenből nem pénteken engedtek haza Mohácsra, hanem szombaton, akkor nem volt érdemes elindulnia, de azért jellemzően nem a Ballada a katonáról története forgott fenn, ahol a katona hazamegy a frontról, szinte csak beköszön az anyjának és már megy is vissza.

1987-88, Nagykanizsa. Alapesetben kéthavonta lehetett hazamenni. Rövidebb eltávok (kimegyünk piálni a városba) a "csókosoknak" jártak jutalomként akár kétnaponta (de ahhoz már nagyon jó helyen kellett lenni). Én háromszor voltam kint Nagykanizsán. Otthon meg négyszer egy év alatt (előfelvételis voltam, azért volt csak egy év). Az se volt nagy élmény, mert az idő java utazással telt. Szüleim jöttek látogatni eskütételkor meg még egyszer.

Akinek volt szerelme, aktív kapcsolata, annak szar volt a bezártság. Nekem annyira nem volt rossz, leendő egyetemi évfolyamtársaimmal voltam, jó banda volt.

#38

Olyan szempontból az volt, hogy csak az ment sorkatonának akit vittek. Az emberek motivációja nulla volt. Le akarták tudni, aztán elfelejteni az egészet.