A második vh ban a japánok tényleg nem féltek a haláltól és úgy harcoltak mint a robotok?

Kérdező, egy másféle alap morált, közösséget kell megértened. Ahogyan régen számunkra érthetetlen módon a családtagok is mindenben alávetették magukat a családfő döntéseinek. A mai fejünkkel, a mai családokban levő kapcsolatok alapján már nehéz megérteni, hogy nem is olyan régen az apa teljes joggal rendelkezett a gyerekei, felesége felett és azok ezt el is fogadták, mert mindenki így élt és ez volt a természetes.

A japánoknál mindig is sokkal erősebb volt a közösség szolgálatának elve, a főnök, a vezető, a császár utasításainak követése, a büszke behódolás - vagyis hogy az az érték, az a nagyszerű és jó jellem, aki szó nélkül követi a vezetője utasításait még ha az egyben az élete elvesztését is jelenti.

Ettől még a többség persze hogy félt, nem akart sem meghalni, sem megsebesülni, de úgy gondolták ezt kell tenniük. Ahogy a magyar katonák is azt tették amire a hadvezetés utasította őket, még akkor is ha nem is akartak volna ott lenni, harcolni.

Ha pedig katonaként nem teljesíti a parancsot azt minden seregben azonnal megtorolták, legtöbbször azonnal ki is végezték. Hogy a többieknek eszükbe se jusson hasonlóan szembeszállni a paranccsal.

Ugyanúgy féltek a haláltól, sebesüléstől mint bárki más. A japánok kicsit viszont más gondolkodásúak. Rendkívül erős bennük a kötelességtudat, óriási szégyen kudarcot vallani, a kötelességet nem teljesíteni, gyávának mutatkozni. Az értékrendjükben jobban félnek tőle mint a haláltól. Akiknél ez nem volt elég, vagy az amerikaikat démonizáló propaganda ott jöttek a büntető/megtorló osztagok.

Az orosz katonák is ugyanúgy féltek a haláltól, de a dezertőröket, visszavonulókat kérdés nélkül agyonlőtték és deportálták, gulágra vitték a családját. Ugyanolyan "fanatikusan" rohantak bele a géppuskatűzbe ha az volt a parancs.

A japánoknál megőrződött, vagy felelevenítődött a szamuráj bushido becsületkódex, amely átitatta a hadsereget, de még a civil felfogásban is nyomot hagyott.

Többek között azt sulykolták, hogy akit legyőznek, az elveszti a becsületét, amely szégyent csak a halál moshat le, ezért megvetették a hadifoglyaikat és úgy is bántak velük. Reménytelen helyzetben egy utolsó halálrohamra indultak és inkább mindannyian elhullottak, mint hogy megadják magukat, a főtisztjeik meg rituális öngyilkosságot követtek el, harakirit inkább, a megadás szégyene helyett.

Valóban kevesen estek fogságba, inkább csak azok a súlyos sebesültek, akik eszméletüket vesztették, ám később az amerikaiak összeszedték őket és megpróbálták kezelni a sebesülésüket.

A kapituláció hírére is egész öngyilkossági hullám volt, főleg a tisztek között, bár sokan ekkor már fejet hajtottak a császár akaratának, aki kifejezetten kérte, sőt parancsolta, hogy őrizzék meg az életüket.

1945. augusztus 8-án üzent hadat a sztálini Szovjetunió Japánnak és a hadműveletek a következő napon kezdődtek, amely napon a második atomcsapást is megkapták a japánok, így kétségtelenül demoralizált állapotban volt a japán mandzsúriai hadsereg, de a Vörös Hadsereg gyors előretöréséhez más körülmények is járultak.

Egyrészt a határokon nem volt számottevő japán haderő, hiszen a hatalmas területen, amely nyugat-Európa nagyságú volt, a japánok nem tudhatták, hol fognak majd támadni a szovjetek, akik három csoportba szervezve, több helyen indították meg a rohamot. A japán hadsereg is több ponton volt koncentrálva, a határ mögött, hogy a várható orosz támadásra reagálva a megfelelő helyre irányíthassák csapataikat, ahonnan az majd bekövetkezik.

Másrészt a Vörös Hadsereg ekkorra már minden téren, fegyverzetben, tűzerőben, harci kiképzésben, hatékonyságban kétségtelenül messze felülmúlta a japánokat, de még létszámban is, mert japán katona valójában félmillió lehetett Mandzsúriában, bár a haderő tényleges létszáma ennél valóban jóval nagyobb volt, ám a többlet közvetlenül a japán hadseregbe sorozott, vagy külön a bábállamok parancsnoksága alá tartozó szövetséges volt, főleg kínai, akik harcértéke nem volt számottevő és a kezdeti harcok során valójában ők adták meg magukat, a japánok többnyire harcoltak, visszavonultak, vagy meghaltak, ahogyan a többi hadszíntéren is.

A dinamikus szovjet előretörés hamarosan lelassult, majd szinte teljesen megállt, a japán ellenlépések következtében, pedig jelentős, nagy harcértékű harckocsi csapásmérő erővel rendelkeztek az oroszok, de ekkorra, vagyis egy héttel az orosz támadás kezdete után Japán letette a fegyvert augusztus 15.-én és ekkor valóban sokan megadták magukat, de a japán fanatizmusra jellemző, hogy a harcok egészen szeptember 2. napjáig tartottak.

A továbbharcoló japán alakulatok nem adták meg magukat, a muníció, élelmiszer, utánpótlás hiánya ellenére sem és a megadás hírének dacára, így őket a szovjet csapatok felmorzsolták, harcosaikat megölték, fizikailag megsemmisítették.

A japán hadsereg kb. 700.000 katonája állomásozott Mandzsúria és Észak-Korea területén, további nagyjából 300.000 volt Dél-Koreában és Szahalin szigeten. Korea déli részét amerikai kérésre békén hagyták az oroszok, különben elfoglalják azt is.

Na most, hogy ebből az 1millióból mennyi lehetett japán és mennyi koreai, kínai stb. az jó kérdés. A bábállamok hadseregeinek is volt még plusz 300.000 embere, de ők nemigen tettek hozzá semmit a védekezéshez japánokkal ellentétben. Azonnal dezertáltak vagy megadták maguk, amint alkalom nyílt erre.

A szovjetek voltak 1,6 millióan velük szemben. Tényleg minden téren adott volt a fölényük, de azt is hozzá kell tenni, hogy a japánoknak alapvetően nem volt erőssége a kontinentális, nyílt terepen való harcászat. Plusz addigra az elitebb(leginkább dzsungel harcra képzett) hadosztályaik szinte mind elvéreztek Burmában és a különféle sziget csoportokon. Szovjet becslések szerint sikerült fogságba ejteni 6-700.000 japánt. Ha ennek csak a fele igaz, az is jelentős arány ahhoz képest, hogy a nyugati szövetségesek ellen harcolók össz-vissz alig pár ezren adták meg magukat. A kvantung hadsereg többsége biztosan nem harcolt olyan fanatikusan, mint a délebbi frontokon szolgáló kollégáik. Részben az utóbbi napok eseményei miatt, részben amiatt mert ők már nem az elit voltak.

Tippem szerint 2-3 hónapon belül az oroszok Kína és Korea teljes területét ,,felszabadították" volna. Esetleg Kína déli részén akadnak meg, mert a dzsungel harchoz nem volt sok köze a vörös hadseregnek, a japánok ezen terepen sokkal otthonosabban mozogtak.

A II. világháború távol-keleti harcainak számadatai nem túl pontosak, jobbára becsléseken alapulnak, a különböző szemszögekből nézve óriási, akár sok milliós eltéréssel.

A szövetségeseknek, - akik a leginkább megbízhatóak ezen a téren,- nem volt kellő rálátásuk az ottani eseményekre, a kínaiak meg egymással ugyanúgy harcoltak, mint Japán ellen, hiszen Kína darabokra volt szakadva ekkor, így nem ismerik pontosan saját adataikat, majd a négy éves polgárháború és az azt követő Mao fajta kommunista hatalomátvétel a káoszból nemigen csinált rendet, akárcsak a sztálini szovjet történetírás, amely többször módosította az adatokat. Ami Japánt illeti, ők is szeretnék kozmetikázni az adatokat, főképpen az általuk okozott civil áldozatok számában, de legalább annyi mentségük van e téren, hogy a harctéri körülmények között, a halomra lőtt hadosztályaiknál nem várható el, hogy pontos adatokat szolgáltassanak, az anyaország városainak szétbombázása, főleg a cirka százezer civil halálát okozó Tokyo feletti szőnyegbombázás meg érthetővé teszi a hiányos adatokat, hiszen a levéltárak leégtek, ezért aztán óriási eltérések vannak a számadatokban, így elég felesleges nekünk vitát folytatni erről, mert attól függ, hogy ki milyen történeti műből tájékozódott.

A szovjet történetírás különösen megbízhatatlan ezen a téren, még azt is figyelembe véve, hogy nem elég, hogy a harcokban részt vevő, vagy elesett, illetve megsebesült katonák száma is tendenciózusan változásokon esik át időnként, de az ejtett hadifoglyok száma, vagy további sorsa is alig ismert, vagy legalább is bizonytalan.

A mandzsúriai szovjet támadás Japán kapitulációjáig mindössze egy hétig tartott, ekkor még a mandzsúriai japán haderő többnyire kontakt maradt, hiszen a többsége harcérintkezésbe sem került az oroszokkal, bár ekkor már nyilván sokan megadták magukat, de még több, mint két hétig ezután is súlyos harcok folytak a teljesen reménytelen körülmények között is, tudtommal több százezer ember, de legalább negyedmillió japán folytatta makacsul a harcot, illetve valószínűleg sokkal több, mindazokon a helyeken, ahol a helyi hadsereg főparancsnokság a küzdelem folytatása mellett döntött.

Ezek sorsa a mai napig nem ismeretes, feltehetően elestek a harcokban, de ugyanígy a megadást választó japánokról sincsenek pontos adataink.