Katona szeretnék lenni, de nem bírok megválni az állataimtól, elítéltek?

Valószínű, de ha sikerülne is és bejutnék, onnan tovább mehetnék és az van, hogy akkor már úgysem hagynám ott soha, de az állataimat nem akarom elhagyni. A kettő közül kell választanom. Anyum szerint majd megvárnak itthon, hogy fognak örülni, ha csak ritkán látom őket, de jó. Viszont én kikészülnék, az ide-oda húz a szívem dolgot én nagyon nem bírom, plusz valószínűleg ők is meg lennének zavarodva, hogy éppen megszoknák, hogy nem vagyok ott velük, de időről-időre fel-felbukkanok. Azt se tudnák mi van. Én meg nem akarnék visszamenni. Nem bírnék koncentrálni, ha nincsenek velem. Lehet tenni az ellen, hogy túlságosan szeretem őket? Más simán ott bírja hagyni külföldi munka miatt lepasszolja vagy ilyesmi, de én képtelen vagyok rá. Más hogy csinálja? Hogy lehetnék érzéketlenebb? Mert amúgy tök jó lehetőség és régóta vágyom rá, nem szeretném kihagyni. Elindulhatnék valamerre ez irányban, sokfelé mehetnék onnan. De róluk nem tudok lemondani. Mit tehetnék? Elmegyek, meghallgatom az előadást, de a tény, az tény, hogy le kéne mondanom róluk.

Amíg ők nem voltak, akkor úgy voltam még vele, hogy itthon úgyse vár rám semmi és senki, simán elmentem volna, de most már vannak ők nekem. Nem tudom mit tegyek.

Gáz lenne 15 év múlva, mikor feltehetően ők nem lesznek már, akkor megpróbálni? 35 évesen, inkább ne, ugye?