Akik ilyeneket mondotok, hogy a magyar nyelv a legfejlettebb, meg egyes más nyelvek milyen primitívek, ti hány nyelvet beszéltek, hogy ilyen jó rálátásotok van?

Ha a legfejlettebb nyelvet beszéled, akkor minek kellene megtanulnod más, fejletlenebb nyelveket?

Hiszen te már így is a lehető legtökéletesebb vagy.

Egy másik válaszomra alapozok.

Az angol nyelv sok szempontból primitív, és kevésbé használható, mint akár a magyar, mondom ezt úgy, hogy mindkettőt beszélem, és van összehasonlítási alapom ezáltal.

Az angol nyelv írásképe például borzasztóan elmaradott - mivel nem bővítette ki az igencsak korlátozott karakterszámot használó latin abc-t, így képtelenség fonetikusan (nem magyar fonetikával, hanem saját maguk számára is) írni angol nyelven. Ott tartanak ma, mint ahol mi nyolcszáz éve a Halotti beszédben: egy betű három-négy különböző hangot jelölhet, emellett egy hangot jelölhet más-más betű is.

A "g", azaz a dzsí például a "jump", azaz dzsamp szóban nem szerepel, de a George-ban ezzel jelezzük. Tehát vagy Jorj és jamp, vagy Gorg és gamp lenne a helyes. Máshol a "king"-ben a magyar szerinti "g" hangot ejtik ki. A betűket olvasva pedig a "kájndzs" lenne a logikus. Ugyanakkor a car, a cat már nem "k"-t használ ugyanannak a hangnak megjelölésére. Nem én vagyok az első, aki azt mondja, hogy radikális nyelvreform kellene az angolban (legalább az írásmódot illetően), de ez mai elterjedtségében már nem kivitelezhető. A kedvenc példáim a "though, thought, throug" szavak, amelyek egyetlen betű eltéréssel három teljesen eltérő kiejtést eredményeznek. Mondom ismét, a Halotti beszédben pontosan ugyanezt tapasztalhatjuk (aki kielemzi, látja), és a probléma gyökere is ugyanaz - a hiányos latin betűkészlet. Csakhogy azóta eltelt nyolcszáz év, és amíg mi - valamint a német, a szláv nyelvek - betűkészlet-bővítéssel megoldották a fonetikát, az angolok még mindig különböző mássalhangzók és magánhangzók egyedi párosításával, a néma "e"-k használatával próbálnak trükközni. Ebben van rendszer, de nem célszerű.

Azonkívül az angolban felesleges szigorsággal kötött a szórend, míg a magyarban (és az oroszban, melyről szintén van tapasztalatom) ez közel mindegy. Egy fehérorosz lánnyal vétettük el ugyanazokat a nyelvtani hibákat (vagy inkább javítottan használtuk az angol nyelvet), mert a kölcsönös érthetőséget a mondatban lévő rendiség megbontása nem befolyásolja, és számunkra nehéz beleerőszakolni magunkat az angol nyelv merev kötöttségébe. Sőt, a szavak mondaton belüli elhelyezése akár fontos jelentéstartalmi különbséget hordozhat magában, a hangsúlyos részeket tesszük előre, ami újabb eszköze a kifejezésmódnak, melyet angolba nem lehet átültetni. Erre nem mondok példákat, mindenki maga beszédjéből érzi, milyen apró, nem a szavak kicserélésével, csupán azok sorrendjével felállítható, enyhe eltérések vannak a jelentésben a magyar nyelv kifejezésmódját tekintve, ami egy másik, fontos eszköze a helyzet pontos átadásának. A magyar nyelvben a szórend a mondaton belül _magában_ a kommunikáció egy rétege a nyelvben. És erről nehéz "átállni" az angolra váltva.

Más rosszul meghonosodott nyelvi szokások is vannak az angolban. Például a nevek írása (bár ez általános máshol is), "John Smith", amelynél sokkal célravezetőbb a "Kovács János", akkor is, ha Európában egyedül mi magyarok, és egy kisebb bolgár nyelvi közösség használja csupán. Nem feltétlenül kell a kisebbnek alkalmazkodnia a nagyobbhoz, ha reális ok van az előbbi mellett dönteni. Igazolja ezt maga az angol nyelv, amely a telefonkönyvekben, rendőrségi nyilvántartásokban megcserélik a rendet, és hozzánk hasonló módon "Smith, John" módon listáznak, egyszerűen gyakorlatiasságból, mert így rendezhető. És a nyelvtani párhuzamot tekintve sem logikus másként használni, mivel a melléknév mindig előre kerül - úgy az angolban, mint a magyarban. Nem mondjuk, hogy "labda, a piros", csakúgy, mint azt sem, hogy "ball the red". Ebből kiindulva, a családnevek, melyek melléknevekből alakultak (Kis, Nagy, Kovács, Vörös) szintén elől kell, hogy szerepeljenek. Nem John, the Smith, han Smith John. Kovács János. Nagy Gábor, Sánta Pál. Ugyanez mutatkozik meg az angolban a királyok esetében is: Henrik the Third, nem harmadik Henrik. Alexander the Great, Ivan the Terrible, hasonló nyelvtani képtelenségek, a következetesség azt diktálná, hogy a "the red ball" azonos felépítésén haladva ezek is "The great Alexander", "The terrible Ivan" elvét kövessék.

Igaz, az angolszász világ sokmindent fordítva cselekszik, az önéletrajzot is a végéről visszafelé haladva írják (amely az empátiát nélkülöző, időhiányos cégvezetők kedvére van így: az érdekli őket, mi a jelenlegi legmagasabb végzettséged, a többi csupán udvariassági sallang, de nem olvassák el.) Ugyanígy hibás a dátumozás is a nyugati kultúrkörben, hiszen mindig a nagyobb kijelölésből (melyet könnyebb észrevenni, ez sem véletlenül alakult ki ekként) haladunk a kisebbe, részletezőbbe. Ország - megye - város - utca - ház - szoba. Ez ésszerű felépítés. Ha a környezetből kívánsz valami rámutatni, ott is így haladsz: "Látod ott azt a fát? Ott a közepén azt a ferde ágat? Ott van rajta egy madár." Sokkal könnyebb elirányítási mód ez, mint a szobával kezdeni. Ugyanez a szisztéma mondható el a dátumozásról is: Év - hónap - nap. Ennek ez a rendszerezett módja, az órát sem előzi meg a perc. Praktikussági szemszögből nézve is a dátumnak kell a legvégén szerepelnie egy ilyen sorban, hiszen az változik a leggyakrabban - ha egy írott papírt veszünk magunk elé, elég csupán az utolsó számot kiradírozni és átírni, mint egyetlen változásért az egész sort újraírni.

Ami még feleslegessé vált tartalom az angol nyelvben, az a nőnem, hímnem. A magyar nyelvben azért nem alakult ki, mert a honfoglaló társadalomban a nő egyenlő jogú volt a férfivel, de ma már minden más nyelvben is okavesztetté vált. És sokszor akadályozhat. Például ha látok egy kisbabát, és meg akarom dicsérn, de nem vagyok biztos a nemében, hogyan fogalmazzam azt meg? "Oh, how cute she is! What's her name?" Erre a sértett anya válasza: "HIS name is Michael..."

Magyarul is beleeshetsz ebbe a csapdába, de elkerülheted azzal, ha bizonytalan vagy, hogy úgy kérdezed meg: "Jaj, de aranyos kisbaba! Mi a neve?" - az anyuka elmondja, és máris tudod, fiúról, vagy lányról van szó. Angolban viszont muszáj valamilyen nemet használnod - vagy mondhatod, hogy "Its name", de élő személyre nem használjuk, hogy "ez". És az élet minden területén gátló ez az erőszakos nemesítés. Beszélgetsz a buszon a barátnőddel, mesél egy történetet, miszerint "...And my friend said, that's a stupid idea." mire az érdeklődő reflektálás: "Why did he say that?" és kiderül "Not he, she, I meant one of my friend, who is a girl." Azt viszont megint csak nem mondhatta, hogy "my girlfriend said...", mert az más jelentésű. Magyarul ez semmiféle fennakadást nem eredményezhet, hiszen csak annyi a kérdés, hogy "És miért mondta ezt?" A nőnem, hímnem belekényszerít, hogy akkor is nemesítsd az alanyt, ha nem vagy tisztában azzal kapcsolatban. Más lehetőséget nem ad.

Szókészletében is nagyon szűkre szabott, amíg ez párszázezer szót használ, a magyar nyelv több mint egymilliót. Nem kell hosszasan fejtegetnem, mennyivel megkönnyíti ez a kommunikációt, a kicsi különbségek pontos leírását, az érzelmünkben beálló apróbb változásokat is, amelyek angol nyelven egyszerűen kifejezhetetlenek, megfogalmazhatatlanok, mert kevesebb szó áll rendelkezésre.

Egy példa, magyarul mondhatom, hogy tetszel, hogy kedvellek, hogy szeretlek, hogy szerelmes vagyok beléd, és hogy imádlak.

Angolban a "like you" és "love you" között válogathatsz, ami sokkal kisebb teret enged neked a kifejezésre. Pedig van különbség aközött, hogy kedvelem a páromat, és hogy tetszik egy kép, vagy hogy szeretem a pizzát. Más, ha szerelmes vagyok beléd, és más, ha imádok valamit. Magyarul nem mondom, hogy "I love spagetti!".

Sokkal pontosabb leírást adhatsz gyakorlatilag bármiről. Amíg magyarul van öcsém és húgom, bátyám és nővérem, addig angolul csak sister és brother. Nincs más. Ez megint egy kivett eszköz a kezedből, hogy pontosabban és gyorsan fejezhesd ki magadat. És ez csak egy példa, sokat lehetne még mondani. Amíg magyarul van szülőm, nagyszülőm, dédszülőm, ükszülőm, szépszülőm és ősszülőm, addig angolban a parents, a grandparents, és esetleg a great-grandparents a legtovábbi pont, ami megnevezhető. Ezt követően a "grand" szó sokszorozásával tudják jelölni.

Hogy emiatt a magyar nyelv nehezebben tanulható? Ez vele jár.

Itt van ez a vers is, ami szintén szemléletes:

[link]

Egy francia író mondta, aki megtanulta a magyar nyelvet is, hogy életműve sokkal gazdagabb lenne, ha ezzel a nyelvvel született volna.

Amikor erről egy osztrák srácnak beszéltem, azt mondta, már érti, miért minden magyar őrült egy kicsit - beleőrülnek ebbe a nehéz nyelvbe.:)

És ez nem hamis ömlengés a saját nyelvemről, egyszerű tény. Hogyan tudod a természetet, vagy a fejedben lévő képeket minél hűbben papírra vetni? Ha húsz színt, vagy ha száz színt és színárnyalatot bocsátanak használatodra hozzá? A válasz nyilvánvaló.

Nem beszélek etruszkokról, sem tízezer éves ősnyelvről. Mindaz, amit írtam, logikailag levezethető.

"A kedvenc példáim a "though, thought, throug" szavak, amelyek egyetlen betű eltéréssel három teljesen eltérő kiejtést eredményeznek.

-> Ez nem baj, olyan sok nyelvben van, hogy valami 1 betűben tér el, és mást jelent. Biztos magyar példát is lehet találni. Innen jön a sok ilyen szójáték, hogy recsegve fingó kecske, meg kecsesen ringó fecske."

- Félreérted. Én azt mondtam, hogy ez a három szó, a közel azonos (és egyező sorrendű) betűkarakterek ellenére teljesen más kiejtést ad, csupán egy-egy hang marad ki belőlük, vagy bővülnek vele, és _teljesen más_ lesz az kiejtése a három szónak.

"Ezt mondvacsinált problémának érzem kicsit. Simán meg lehet tanulni, ha a kacsa nem tud úszni, ne okolja a vizet."

- Meg lehet tanulni, a probléma abban áll, hogy ez szükségtelen kifejezésbeli korlátot jelent. Elvesz egy eszközt a kommunikációban a lehető legpontosabb átadásra.

"Nézd meg az első válaszolót, milyen elfogult."

- Szerintem inkább szarkasztikus akart lenni.

"A nyelv és az írásmódja amúgy nem ugyanaz."

- De nem elválasztható egymástól, ha már nyelvekről, nyelvtanulásról beszélünk, és egyes nyelvek használhatóbb, vagy kevésbé használhatóbb voltáról.

"Szeretem az igeidőit meg azokat a szókapcsolatokat, amiket magyarul nem tudsz csinálni. Most nem tudok példát mondani, de van, amit magyarul csak több tagmondatban tudsz elmondani, ők meg egyben tudják, és valami plusz érzet is van benne"

- Az orosz nyelvet tanító magántanárnőm,akinek nagyapja magyar hadifogoly volt az első világháborúban, Üzbegisztánban volt gyerek, de Ukrajnában nőtt fel, és értelemszerűen tudott oroszul - és magyarul - is, volt attól elragadtatva (bár egy ilyen kiemelés nem vitaeldöntő érv), hogy mennyire kifejező a szó, "szeretlek", amely egyetlen szóban ad ki egy egész mondatot, amit mind angolul (amely nyelvet szintén tanít), "I love you", sem oroszul, "Ja ljublju tyebja" nem lehetséges. Ez persze nem a magyar nyelv "egyedisége", hanem egy agglutinációs véletlen. De válasz arra is, amit írtál.

"Mi van több a nyelvünkben, amivel többet tudunk kifejezni? A ragoktól, esetektől nem tudjuk jobban leírni a világot, mint egy angol."

- A szókészletről írtam az idézett részen. Nekem például dühítően bekorlátozó az "I like" és az "I love" kerete. Több ponton rámutattam erre.

Nyilván nem tudom az angol nyelv teljes szókincsét, de _mégsem_ csak azért nem tudom magamat kifejezni sok esetben a szándékom szerint, mert hiányos az azt érintő tudásom, hanem mert _nincs_ szópár azokon a helyeken, ahol a kifejezni szándékozott részben elakadok. Nagyon szükreszabott az angol nyelv a magyarról áttérve.

"Bocs, kiderült, hogy tudsz oroszul is, de arról alig írtál."

- Tanultam, és magam számára meglepően gyorsan is haladtam benne, fél év elteltével már tudtam folyóbeszéddel társalogni alapvető napi helyzetekben, ami ösztönzött többre, szimpatikus volt, mert szintén toldalékoló nyelv, fonetikus írásmóddal, és szabad szórenddel a mondaton belül, de félbehagytam, mert nem bírtam benne a mássalhangzótorlódást, ami a szláv nyelvek mindegyikének sajátos tulajdonsága.

Mostanra pedig már sokat felejtettem, nyilván.

Nem is akartam igazolni, hogy a magyar nyelv felsőbbrendű lenne minden másnál. Amire rámutattam, hogy értékesebbnek tekintése például az angollal szemben nem feltétlenül alaptalan. Azért az angollal szemben, mert ez az a világnyelv, amivel Malajziától Brazíliáig bárhol meg tudod értetni magadat, legalább részben, legalább néhány emberrel. Az elterjedtsége nem jelenti azt, hogy kiemelkedő is lenne - erre utaltam. Vagy hogy egy kisebb beszélői számú nyelv ne lenne éppen használhatóbb.

Azért az angol a példa, mert erről van legtöbbünknek ismerete, az inuit nyelv, vagy a haiti kreol nyilván nem szolgálhat ilyen alapul.

Valamint szemléltetni akartam, hogy az ilyesféle véleménymegfogalmazás nem csupán abból eredhet (bár nem alaptalan a feltételezésed), hogy valaki lusta, vafy képtelen az anyanyelvén kívül más nyelvet megtanulni, így magáénak hamisan elsőrendűséget tulajdonítva a nyelvek között, felmenti magát ezalól.