Nem gondoltatok még arra, hogy a régi rendhez kellene visszatérnünk?

# 28/30 Időpont ma 13:26

Arra gondoltam, hogy a "nagyszülei mesélték milyen jó volt". Ez az amit érvnek hoz fel, csak nem számít, mert nem érv.

Nem akarom hátrafelé forgatni a természetes fejlődés kerekét, ennek ellenére is részben igaz, hogy nagyon hiányosak, sok esetben pedig tévesek az ismeretek a középkorról.

Centauri válaszából rámutatva:

"haza----a középkorban nem volt a mai értelemben vett "haza" felfogás."

- Ez folyamatosan újra visszatérő, tévesen a fejekbe ültetett dogma, a nacionalizmust a XIX. század szüleményének megfogalmazva, csak ahhoz kötve.

Valójában ennél már sokkal korábban is létezett hazaszeretet, és a közös anyanyelv alapján felálló összetartozástudat - valamint a más nemzetekkel szembeni ellenérzés.

Csokonai Vitéz Mihály ezt írja 1798-ban:

"Vajha Moldvának is kies parlagjai,

A’ Meddig terjednek a’ Pontus habjai,

Magyar Koronánknak árnyékába menne,

S a’ Tsángó Magyar is Polgártársunk lenne!"

Menjünk korábbra? Még jóval a francia eszmék megszületése előtt, II. Rákóczi Ferenc zászlaján ez a mondat szerepelt:

"Cum Deo Pro Patria et Libertate!" - "Istennel a Hazáért és a Szabadságért!"

1704-ben pedig így kezdi a megfogalmazott kiáltványát: "Recrudescunt [...] Megújulnak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei"

Sokkal korábban, tíz évesen, még kisfiúként pedig ezt a verset írja anyjáról, 1686-ban:

"[...] Inség bilincsejét kerölő magyarság,

Egy munkács várában szorult a szabadság,

Kit egy Zrínyi szívű tartott meg asszonyság,

Hol vagy s hálát nem adsz, az egész magyarság!"

Nagyjából ezzel egyidőben írja Kollonich Lipót kalocsai érsek 1689-es tervezetében:

"Az alázatos bizottságnak egyhangú véleménye, hogy a Magyar Királyság benépesítésében a második mód, vagyis idegen népek szabad, önkéntes meghívása és befogadása lesz a leghasznosabb [...]. Miközben a többieket egyformának tekintjük, mindig a németeket, különösen a császári Felséged német örökös tartományaiból származókat közemberek és magas rangú személyiségek mások elé kötelesek helyezni, hogy az ország vagy legalább nagy része lassanként germanizáltassék, és a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vért a némettel szelídítessék ezáltal természetes örökös királya és ura iránti állandó hűségre és szeretetére."

És már a XVII. században járunk. Menjünk korábbra. Nagyvárad ostroma, ahol Szalárd János ezzel indokolja a németeknek való átadását a várnak 1660-ban:

"Noha az idegen nemzet-iga is súlyos volna, de a véghelynek római császár őfelsége kezébe esni, csak úgy maradhatván meg a török kéztűl, ugyan ott jobb volna."

És mégkorább, Szigetvár ostroma, Zrínyi Miklós várból küldött levele, 1566-ból, pontosan azt megfogalmazva, ami számunkra is ma a hazaszeretet értelme:

"Mivelhogy nem homályos, hogy igen undok ellenségünk, a török császár, roppant hatalommal eljő e gyászba borult haza maradványainak elpusztítására semmisítésére és hogy első sorban Szigetvárát, mely annyi tartománynak védőbástyája [...] ha nemzetes és nagyságos urasszonyomnak kedves édes hazánk, ha a maga, gyermekei, testvérei, barátai és próbált szolgái jövendő megmaradását óhajtja - igen sürgősen kérjük és tisztünk kötelességénél fogva ünnepélyesen felszólítjuk: küldjön saját költségére, négy hónapi ellátással személyünk mellé belátása szerint néhány puskás gyalogost [...]

Elszántuk magunkat arra, hogy Isten nevében ott bezárkózunk, azt óhajtva, hogy első sorban a jó Istent, aztán ő császári és királyi felségét, a keresztény közösséget és ezt az édes, végső nyomorúságra jutott hazát szolgáljuk, híven, rendületlenül, vidáman, vérünk ontásával, fejünk vesztével is ha a sors akarja."

Menjünk még mindig korábbra. A Kálti Márk által írott Képes Krónika néhány részlete:

1) "[...] a két király között oly kemény és erős viadalt támasztott, hogy a Duna tizenöt napig folytonosan német vértől áradt; ama napokban a hunok olyan öldöklést vittek véghez, hogy ha gyűlölségük miatt a németek ezt nem titkolnák, bizony be kellene vallaniuk, hogy Sicambriától Potentianáig sem emberek, sem az oktalan barmok tiszta vizet nem ihattak a Dunából."

2) "Midőn Csaba Szittyaországba ment, és szerte kérkedett anyja nemességével, a hunok nemessége megvetette őt, mondván, hogy nem igazi fia a szittya királynak, hanem idegen nemzetbeli jöttment, mivel nem kapott szittya feleséget, hanem khvarezmi nemzetségből nősült."

Az egyik legélesebb megnyilvánulása:

3) "Miután Pétert királlyá tették, a királyi felség kegyes hajlandóságát mindenestül elvetette, és német dühösséggel kegyetlenkedett: Magyarország nemeseit megvetette [...]. Az erősségeket, őrhelyeket és várakat németek és olaszok őrizetére bízta. [..] A király azonban dölyfös kevélységében felfuvalkodott, magában forralt undok mérgének dögvészes undokságát így veté nyilvánosságra, mondván: 'Ha valameddig még élek, Magyarországon mind a bírákat, a méltóságos és tekintetes, valamint az alsóbb rendű embereket, a századosokat, falunagyokat és mind a főembereket, a hatalomviselőket németekből rendelem, idegenekkel töltöm meg ezt a földet, és teljességgel a németek hatalmába adom'. És mondá: 'Ez a név: Magyarország, abból származik: Nyomorország, hát hadd nyomorogjanak.' Ez volt a viszálykodás melegágya Péter király és a magyarok között."

A fenti szöveg a mondandóm alátámszatására amellett is alkalmas, ha vitatjuk, hogy mennyire formálta a saját kora a múltbéli visszavetítést - lényegtelen, mert maga a krónika középkori, és mindenféleképpen azt mutatja, hogy a nemzeti alapú ellentétek, a nacionalizmus maga létezett, élt az emberek gondolkodásában, látható belőle.

Egyébként a Képes Krónika visszatérően társít nemzeti származáshoz annak tulajdonított viselkedési tulajdonságot:

"[...] vadállati módon ordító németjeivel és fecske módjára fecsegő olaszaival."

Érdekes, a németekhez már akkor is az erőt és az indulatosságot, az olaszokhoz a harsogó, fecsegő hangoskodást párosították - csakúgy, mint ahogyan azt ma is érzékeljük.

"De ha annyira tetszett az akkori világ akkor szerintem költözz ki falura, és önként szolgálj valami földesurat akinek kilencedet, az egyháznak tizedet fizetsz, na meg dézsmát."

- Ehhez érdemes hozzátenni, hogy bár nagyon bosszantó és igazságtalan érzést adhatott az embereknek a megtermelt javaik lefölözése, valamint hogy ez csupán a felül lévők jólétét szolgálta, szemben a mai adókkal, amiknek jelentős része visszaforgatásra kerül, és a közérdekű célok fenntartását szolgálja - de a papi tized 10%-ot jelentett a megtermelt javakból, a földesúri kilenced újabb 10%-ot az eredeti mennyiségnek, azaz _összesen_ 20% volt a teljes veszteség. (A "dézsma" és a "tized" ugyanazt jelenti.)

Ma a különböző adók és egyéb járulékok együttesen hány százalékos csapolást is jelentenek a bruttó megkeresett bérből?

Az elv, hogy "elvették a tizedet", nagyon jó jelszó a középkor elleni elítélő véleményekhez, de a fenti rámutat, hogy ez korántsem olyan "vészes", mint amilyen súlyt adnak neki.

A például Károly által kivetett regálék valamilyen cselekvéshez voltak kötve, nem általános értelmű adók voltak. Persze, a később középkorban bejöttek egyéb adófajták is, Mátyás alatt előbb a kapuadó, majd helyette a füstadó, vagy a különleges hadiadó - ezek nagyon súlyos terhet jelentettek, és nem véletlenül lett miattuk népszerűtlen uralkodására végére.

Azt is érdemes még megjegyeznem: Az év 52 vasárnapja mellett majdnem ugyanennyi(!) volt az egyéb egyházi ünnepnapok száma, amelyek szintén nem jártak munkavégzéssel. Az évnek tehát deklaráltan körülbelül negyede szabadnap volt.

Igaz, a másik oldala, hogy munkaidő nem volt megszabva, az ember általában addig dolgozott, amíg beszürkült, vagy amíg az időjárás engedte (esetleg amíg az aznapra tervezett munkája el nem fogyott), azaz napi tizenkét óra is összejöhetett.

Mindenesetre érdemes ésszerűen látni a középkort. És nem átesni egyik vagy másik végletbe, szélsőségesen ítélni.

"Ja és a nászéjszakát természetesen nem te hanem a földesurad fogja elhálni."

- Erről pedig Hahner Péter történész írt többek között, kifejtve, hogy későbbi korok által kreált legenda (hasonlóan, mint az erényöv is, vagy a vasszűz, amelyeknek minden jelenkori múzeumi bemutatódarabja az újkor terméke, és írásos említés sincs sem az előbbiről, sem az utóbbiról, főleg a kor emberének középkor felé forduló, és legkiemeltebben annak szexuális kötődésű titkaihoz élénken vonzódó nagyarányú kíváncsiság kielégítői voltak, a piaci igényhez alkalmazkodva).

Valójában tényleg megdöbbentően sok félreinformálás, tudatos elmosás van a középkorral (és általában a felvilágosodás és humanizmus korát megelőző történelemmel) kapcsolatban. Az új európai köztársaságok nyugaton a francia forradalom erősen torzító, és sokszor igazságtalan alaptételeit vették át, az ex-szocialista tömbben pedig a marxizmus által felvázolt folyamatos osztályharcára építkezett az oktatás évtizedekig, és ma sem korszerűsödött, nem tisztult le.

Így nem lehet még mindig meghaladni az olyan tételeket, mint a középbirodalomban a rabszolgák által épített piramisok, amelyben valójában kifejezetten a köznépnél tapasztaltnál jobban táplált munkások vettek részt, a fizetség egy része eleve sörben és kenyérben szólt, jóval nagyobb mennyiségben fogyasztottak húst, és egymással teljesítményük szerint versenyeztetett munkacsoportok vettek benne részt (ésszerűen, hiszen egy éhező, lesoványodott rabszolga nem lett volna képes olyan munkabírást produkálni, amely a kövek megmozgatásához szükséges lett volna).

Vagy a hellén korban a rabszolgák által hajtott tiérészek, az evezőkhöz való hozzáláncolásukban. Pedig ennek semmi alapja nincs, szabad polgárok harcoltak rajta.

Viccesek ezek a lepontozók. Az én hozzászólásomra semmi cáfolat, csak mínuszok. Valaki beír egy hülyeséget, majd az arra való reflektálásra ismét semmi ellenérv.

A háborúk terén pedig ott van a számunkra legkézenfekvőbb példa, 1956 (amelyben jogilag Magyarország állt hadban a Szovjetunióval, hiszen a legitim kormány vezetése alatt történt), az ezt időben megelőző német és lengyel események, a délszláv háború huszonpár éve, az orosz-grúz háború nem is olyan rég, és az éppen jelenünkben zajló háború Ukrajnában. Ezek mind belerondítanak a képletbe.

A háború régen sem jelentett mindig éveket, legtöbbször egyetlen csatában eldőltek, és a többezer halott már soknak számított. Az 1956-os magyarországi harcok a 13 ezer sebesülttel, és többezer halottal bőven felérnek ezzel a szinttel.

Tessék, egy lista. Csak a huszadik század, és csak Európa:

[link]

Néhány javítás:

"És már a XVII. században járunk. Menjünk korábbra. Nagyvárad ostroma" - A félreérthetőség megelőzésére: itt időben korábbra, nem században.

"de a fenti rámutat, hogy ez korántsem olyan "vészes", mint amilyen súlyt adnak neki." - Kihangsúlyozom, hogy a jelennel vont párhuzammal, hiszen a bérezésünk nagyjából fele elfolyik valamilyen adó vagy járulék levonása után.

"élénken vonzódó nagyarányú kíváncsiságÁNAK kielégítői voltak"

A triérésznél pedig kimaradt az "r", a triből, azaz háromból. Bocsánat.

:D

Ne vedd magadra, ez a politika kategória; bármit mondasz, támaszthatod alá tényekkel, akkor is le fognak pontozni.

Amúgy gondolom az előtted szóló nagyobb háborúkra gondolt, nem lokálisabb konfliktusokra, hiszen most is zajlik egy Ukrajnában.