Mi magyarok miért csak mutogatunk folyton a másikra, hogy ilyen ez az ország? Miért nem lehet máshogy hozzáállni?

Köztudomásúan mi vagyunk a tízmillió szakértő és a tízmillió elégedetlenkedő országa.

Mindig mindent jobban tudunk a másiknál, mindent kritizálunk, és mindig a másikra mutogatunk.

Mindenbe a politikát keverjük, és minden mögé korrupciót látunk.

Azt hisszük, tudjuk a nagy igazságokat, és ezt szeretjük a másik orra alá dörgölni, ha nem ért velünk egyet.

Egymásra mutogatunk, hogy miért tart ott ez az ország, ahol tart. Hatalmas nagy összeesküvésekben és rejtett erők mozgásában hiszünk, és görcsösen ragaszkodunk az elveinkhez, legyenek azok akár liberálisak, akár konzervatívak.

Mindig az ellenségeinket szídjuk, akár jobboldalon, akár baloldalon állnak.

Megvetjük és ellenezzük a külföldieket, de mindig velük példálózunk. Sokszor bezzegnyugatozunk.

Mindenkitől irigyeljük amit elért, mindegy milyen módon, de sokszor mi is keressük a kibúvókat, mert "kisemberek" vagyunk, és "csak így lehet csinálni".

Leírjuk Magyarországot, nem hiszünk egy fényesebb jövőben, de nem is hisszük, hogy tehetünk érte valamit. Mert megintcsak másokra mutogatunk, hogy miattuk nem tehetünk semmit sem.

Egy nagyon egyszerű kérdés: miért nem tudunk visszavenni magunkból és a mindent átlátó kritikai érzékünkből, hogy valami pozitív hozzáállással hozzátegyünk valamit az ország sorsához? Miért nem teszünk érte, hogy Magyarország ne a tízmillió önjelölt depressziós országa legyen, ami rendre a boldogsági listák végén kullog, és ahol világrekorder az öngyilkossági ráta?

Miért van ez? A tatárjárás? Az oszmán megszállás? A világháborúk, Trianon, vagy a szocializmus? A kapitalizmusban való csalódás?

Csak én érzem úgy, hogy a "nagy magyar valóság" pesszimista, cinikus kritizálása csak erősíti azt?

(Nem vagyok optimista személyiség, de amit mi csinálunk, még számomra sem érthető.)