Kossuth áruló volt? Ismerősöm szerint igen, mert valami olyanba kezdett ami egyértelműen látható volt hogy nem vezet sehova aztán meg a számonkérés elől elmenekült. Szeretnék tiszta képet. Vélemény?

Nem volt előre látható. Ahogy meg szokták fogalmazni: a forradalom győzött, a szabadságharc elbukott.

Az 1848 március 15-i követelések az áprilisi törvényekkel megvalósultak, és Magyarországot a király által szentesített, felelős magyar minisztérium irányította.

A néptömegnek első és legfontosabb célja ez volt. A háborút mindenki igyekezett elkerülni, az Udvar nem császári haderőkkel, hanem Jelačić császárhű tiszt vezetésével indított horvát népfelkelést a pesti kormány megdöntésére - hiszen önmaga nem tehette törvényesen, általa lett kinevezve -, a magyar kormány pedig úgy tett, mintha nem lenne világos előtte, hogy ki indította útjának Jelačićot. Az újabb és újabb feliratok, amivel a horvát "lázadás" megfékezésére kérték az Udvart (eleve hamis alapú, hiszen Jelačić kezdettől császári fekete-sárga lobogóval lépte át a Drávát, és hogy mennyire nem a függetlenség volt a célja, az abban is megmutatkozik, hogy a magyar kormány által felajánlott autonómiát, sőt függetlenséget saját körei elől eltitkolta), ám az Udvar hallgatott, mintha nem lenne semmi az országban.

Mindkét fél meg akart maradni az alkotmányosság látszatában, a magyar vezetés nem akart felségárulás vádja alá esni, a király pedig sérteni a szavával hitelesített kormányt (melyet ugyan csak félelemből tett meg, de ilyesmit nem lehet oda-vissza vonogatni).

Tehát olyan színben folytak a levelezések és a tárgyalások, mintha nem lenne háború, holott a fegyverek már dörögtek.

Az anomáliát az oldotta fel, mikor V. Ferdinándot lemondatta az Udvar, és Ferenc Józsefet tette helyébe (ezzel felmentve az új uralkodót az előző esküjének kezeket megkötő hatása alól), a magyar kormány pedig ennek hatására nyíltan kimondta a Habsburg-ház trónfosztását.

De még ekkor sem dőlt el minden. 1949-re ugyanis gyakorlatilag az alapok teljes hiányában egy olyan ütőképes, reguláris magyar haderőt sikerült felépíteni, és annak gazdasági hátterét önerőből biztosítani, amely megmutatta a Magyar Királyság addig különböző módszerekkel elfojtott katonai potenciáját, és ez nyilvánvalóvá tette, hogy az a természetellenes állapot, amelyben egy kisebb nemzet tart regnálása alatt egy nálánál nagyobbat, nem tartható fent tovább egyedül. Elég csak a tavaszi hadjáratra, és az azt beteljesítő Buda várának visszafoglalására utalni. Ezért kényszerült a császár egy meglepően leereszkedő tettre: kezet csókolt az orosz cárnak - végletekig elodázva ennek megtörténtét. Ez a csók jelentette egyben a pecsétet is Magyarország sorsa felett.

De mindez annyira bonyolult, és nem előre látható, sok véletlen által befolyásolt folyamat volt, hogy nem volt "eleve kudarcra ítélve".

Az elmenekülésével kapcsolatban pedig idézek két levélből.

"...elkerülhetetlenül szükségesnek tartom, hogy a jelen kormány lépjen le, s én ruháztassam fel a polgári és katonai legfőbb hatalommal"

- Görgei, 1849. augusztus 11., Óarad.

"...ezennel a miniszterek többségének indítványára is úgy magam, mint a minisztérium nevében kinyilatkoztatom, hogy a jelen kormány lelép, s addig, míg a nemzet hatósága szerint máskint netalán intézkedendnék, a nemzetgyűlés megbízásából eddig általunk gyakorlott polgári és katonai legfőbb kormányzási hatalmat ezennel tábornok úrra ruházom."

- Kossuth válaszlevele erre.

Ebből láthatóvá válik, hogy Kossuth nem "rásózta" Görgeire a hatalmat, hogy meneküljön a felelősség elől, hanem azt maga kérte, mert, mint katona, látta, hogy a harc kilátástalanná vált.

Az országnak élő hősökre van szüksége. Példa erre Klapka György, a szabadságharc utolsó bástyájának, a Komáromi erődnek parancsnoka, aki még az utolsó hónapokban is sikeres hadműveleteket indított, és a világosi fegyverletétel után is harcolt (ellenőrzése alá vonva a Dunántúl északi részét, több ezer népfelkelőt felfegyverezve a zsákmányolt hadianyagból, közben állva az ostromot), mindaddig, míg általános amnesztiát, és a Kossuth-bankók elégetése miatti kártalanítást nem ígértek a vár minden lakójának (az országos amensztiát nem sikerült kikényszerítenie).

Klapka nem sokkal a Kiegyezés előtt visszatért a porosz uralkodó segítségével megszervezett önkéntes légiójával a Felvidékre, de az osztrákok gyors katonai összeomlása a poroszokkal szemben, majd az ezt követő békekötés után a porosz hatalom kihátrált mögüle (nem volt érdekében tovább támogatni - neki is voltak elnyomás miatt zúgolódó lengyeljei, nem hiányzott a "követendő példa" egy sikeres magyar szabadságharccal), így kénytelen volt feloszlatni a légiót, bármiféle eredmény nélkül. Amit viszont mondani akarok vele: egy honvédő sosem adja fel a harcot. És azzal nem segít senki a hazának, ha kirohan a géppuska elé (a japánok ezen gondolkodását - minden más téren kivívott feléjük irányuló tiszteletem ellenére - mindig helytelenítettem), hiszen azzal csak az ellenségeink dolgát könnyítjük meg. A halálig tartó harc, és a szándékos halálbarohanás között nagy a különbség. A haláltól nem félve a végsőkig harcolni - ez a hősiesség. Nem pedig keresni azt. Amíg élünk, veszélyt jelentünk az ellenségeinkre. Ezt kell szemelőtt tartani.

Kossuth amerikai kampányútjairól pedig, melyekkel megpróbált híveket és pénzt nyerni a magyar szabadság ügyének, nem részletezem. Találhatsz erről írást.

Mikor megtörtént a Kiegyezés, és az emberek a légkör enyhülése után levelet írtak neki, hogy hazavárják, azzal utasította, hogy "ez annyit tenne, mint magamat osztrák–magyarnak vallani, ami soha életemben nem voltam, nem vagyok és soha nem is leszek semmi feltétel alatt, semmi áron."

Ez az elvhűség.

Olyan, mint Rákóczi Ferencé, akit ugyan teljes amnesztiában részesítettek, visszaadták minden elkobzott vagyonát, számos kastélyát, szolgálóival együtt (akkor is, ha azokat korábban már cs. kir. tiszteknek adták ki), ő mégis a rodostói száműzetést választotta.

Gyakran ruházunk fel sosem volt pozitív tulajdonságokkal személyeket, mert a hősökre nekünk van szükségünk, nem fordítva, nekik miránk. Kellenek a példaképek, akkor is, ha nem valósak. Hogy higgyük: lehet így is. Ez így van minden nemzet esetében, mi sem vagyunk kivételek. Én sem tudom minden esetben átlépni ezt az árnyékot.

De a fenti három személy esetében a valóság önmagában a hősiesség mementója.

Ezért is sértett engem korábban annyira, amikor ezt a musical-betétet láttam, melyről úgy hittem tévesen, hogy Klapkát jeleníti meg:

http://www.youtube.com/watch?v=bQm2qd1wGAw

Amit ebben a szájába adnak - hittem tévesen -, köszönő viszonyban sincsenek az ő eszmeiségével. "Ez nem romantikus regény, nem kell hős mártírhalál; A katona csak a békét várja, otthon, család minden vágya", ez a fajta defetizmus, és az önnön élet előtérbe helyezése a magasabb céllal szemben, egyáltalán nem az, amit Klapka képviselt.

Mikor átláttam, hogy Klapka György szerepe nem az itt látható színészé, hanem az alábbi videóban tűnik fel, már mindjárt másképp ítéltem meg:

http://www.youtube.com/watch?v=EwLAaqd1GoE

Itt Klapka azt mondja:

"Élnetek kell, hazánk ezt kívánja; Továbbra is szüksége lesz hű fiaira!

[...]

Most búcsúzom, de ne feledjétek el, mit kívántunk: egy szabad magyar hazát."

És ő nem felejtette el, 1866-ban is visszatért, két évtizeddel később, húsz évet várt, de nem felejtett.

A sikkasztási vád is hamis, már a Rubicon 2002/8-as számában kielemezték, ha jól emlékszem, de nemrég újra szóba került, talán éppen Hermann Róbert történész felvázolásában. A Reviczky-árvák (apjuk a korábbi parasztlázadás során halt meg) örökségét képező borról volt benne szó, melyre vevő keresésével bízták meg Kossuthot, aki ezt úgy értette, hogy el is adhatja, és ez a félreértés vezetett az egészhez.

A pénzt személyes használatban forgatta, azonban a kor szokásainak megfelelően nem az számított, hogy a megbízott az _eredeti_ összeget adja vissza/át, hanem hogy _időre, és annyi pénzt_ adjon, amennyit rábíztak. Kossuth ennek a kritériumnak megfelelt, tehát a kor törvényei szerint - és az akkori közfelfogás szerint - nem sikkasztott, még akkor is, ha mai megítélésünkben a hivatalos ügyből ránk bízott, de nem a mi tulajdonunkat képező pénzhez való hozzányúlás eredendően sikkasztás.

A sértettséget az okozta, hogy "áron alul" adta el a bort, ám, mint mondta, senki nem látta előre, hogy kedvezőtlen (illetve kedvező, kinek mi a szempontja) körülmények hatására a bor ára hirtelen fel fog menni. Ez volt az egész vád alapja, és részben igazat adtak Kossuthnak, részben elmarasztalták. Nem volt felhatalmazása a bor eladására, így jogkörét túllépte, de nem is sikkasztotta el a pénzt.

Nem volt hadvezér, de mégis beleugatott a hadvezetésbe, ami eléggé lecsökkentette az esélyeinket a győzelemre.

Háromszor is kinevezte a bármiféle hadsereg vezetésre alkalmatlan Henryk Dembińskit, aki nem mellesleg egy büdös szót nem tudott sem magyarul, sem bármilyen más nyelven, amit mi egyáltalán beszéltünk.

A Magyarországra érkező tábornokot Kossuth 1849. január 21-én honvéd altábornaggyá nevezte ki majd megbízta a Tisza mögött összpontosított, négy hadtestből kialakított magyar főseregnek a vezetésével Dembinszky a főparancsnokságot hiányos (nem létező) helyismerettel vette át és jelentős részben az ő áldásos tevékenységének köszönhető, hogy Franz Schlik tábornok hadteste kisiklott a bekerítő seregek markai közül. A Windischgrätz herceggel február 26-án és 27-én vívott kápolnai csatában is gyalázatos módon teljesített ,emiatt vesztettünk, hogy nem megsemmisítőt azt csak annak köszönhetjük, hogy az ellenfél előszámú embere sem volt jó passzban éppen. A csatát követő sikeres mezőkövesdi ütközet után Dembinszky nem engedte a sikert kihasználni és a magyar sereget visszavezette a Tisza mögé, jó szokásához és hírnevéhez híven visszavonult, nem üldözte az ellenfelet.

Görgey és Klapka március harmadikára kitúrták, de

Dembinszky leváltása ellenére a tisztek egy részének körében népszerű volt és valószínűsíthetően Bem sikereinek eredményképpen, lengyelként Kossuth bizalmát is visszanyerte, ezért újabb parancsnoki beosztást kapott. Április 19-én kinevezték a Felső-Magyarország védelmére alakuló hadtest élére. A tavaszi hadjáratra készült haditerv értelmében azt a parancsot kapta, hogy erőivel csatlakozzon a Komáromnál támadásra készülő főerőkhöz, ő azonban e helyett egy galíciai betörést javasolt és miután a tervet nem fogadták el, május közepén lemondott. Nem vett részt a hadműveletben ezzel is feleslegesen lekötött egy jelentős erőkkel rendelkező hadseregeket. Utóda honfitársa Wysocki József lett, aki a parancsnokságot csak június közepén tudta átvenni, mert Dembinszky közben meggondolta magát és ragaszkodott beosztásához, mert mégis csak kényelmes a tábornoki szék.

Június 29-én a minisztertanács elfogadta javaslatát a főerők Tisza–Maros szögében történő összpontosításáról és kinevezték a terv végrehajtására parancsnokul kinevezett Mészáros Lázár mellé vezérkari főnöknek. Kossuth hiába tapasztalta meg immár már két alkalommal is Dembinszky alkalmatlanságával július 30-án, Szegeden mégis őt nevezte ki a lemondott Mészáros helyére főparancsnoknak, harmadszor elvégre három a mi szerencseszámunk vagy mi. A magyar sereg ekkor a siker reményében szállhatott volna szembe a Haynau vezette császári erőkkel, még volt katonánk tüzérségünk, lőszerünk (amit Dembinszky zseniális módon amúgy Lippába küldette a lőszert) Dembinszky azonban harc nélkül feladta Szegedet, majd a kormány utasítása ellenére nem Arad, hanem Temesvár felé vonult vissza, ami mellékesen császári kézen volt. Érzékelve tehetetlenségét ismét leváltották. Utóda Bem József lett, aki augusztus 9-én, a temesvári csata napján vette át a főparancsnokságot.

Ennek a szerencsétlennek a szabadon garázdálkodása is eléggé csökkentette a győzelmi esélyeinket, de Kossuth alapvetően tavaszi hadjáratok végefelé hibázott nagyot. Alapvetően a főváros miután április elején kicsalogatták onnan a császári főerőket és el is verték őket nem rendelkezett már semmiféle katonai jelentőséggel, mégis a rossz szervezésnek köszönhetően (nekiálltak ostromlövegek nélkül egy várat ostromolni) három hétig elhúzódott az ostrom. De legalább az ország szíve a miénk lett, még ha el is ment egy csomó idő rá.

Később a seregösszevonást a magyar hadsereg számára előnyösebb (kedvezőbb terep, közel az utánpótláshoz a vár és a császári és a cári csapatok sem tudtak volna egyesülni )Komárom helyett a győri csatára hivatkozva Szegedre tették át. ami azonkívül, hogy a fent említett okok miatt rosszabb helyzetből indultunk, még Dembinski lelépett Temesvárra, ahol tönkreverték a magyar haderőt ami keze alatt állt, hiába érkezett meg (az amúgy a fél koponyáját elhagyó) Görgey meg az oroszok előtt a közeli Aradra, hogy ott egyesüljön Dembiniski déli seregével.

Ahogy Kossuth az oroszokkal való egyezkedésre se mutatott sok hajlandóságot, pedig meglehetett volna győzni őket arról, hogy közvetlen érdekeltségük nem lévén itt lelépjenek. Ha mondjuk a történelemben nincs ilyen, ha egyesült magyar sereget a bresciai hiéna által vezetett főerőket tönkreverik, egy egyfrontos szabályos háborút nem hiszem, hogy bevállalt volna I. Miklós, a Habsburgokért.

"és hogy Kossuth lemondott mikor az ország bajban volt?"

- Erről írtam a válaszomban. Megint ugyanazt tudnám írni, olvasd el.

"Meg azt is hallottam hogy Széchenyi a Kelet Népében felvázolta mi lesz ha kitör a forradalom."

- Kossuth pedig a Cassandra-levélben, hogy mi lesz, ha pillanatnyi érdekből kiegyezünk a Habsburgokkal. A történelemben sok nagy államférfi sokmindent előrejósolt, volt, ami valóban úgy lett, más pedig nem. Nem lehet ezt így kijelenteni.

"Meg abban az időben azt olvastam minden újitáshoz kellett engedély ez nem vetitette előre h nem lesz sikeres a harc?"

- Nem egészen értem, hogy itt mire gondolsz (talán arra, hogy a törvényekhez a császár szentesítése kellett?), de így is azt tudom mondani, hogy ez a harcok menetét nem befolyásolja.

"Meg ne feledjük hogy akik beletartoztak a hadseregünkbe idegenek, mind saját nemzetet akartak ami anarchiához vezetett."

- Nem, nem akartak, különben nem a magyar zászló alá álltak volna be. A szlovák nemzet kiállt a magyarok mellett - hisz a kivívott szabadságjogok a nemzetiségekre is vonatkoztak -, Bécs az ún. "szlovák légiót" csak többségében önkéntes prágai cseh diákokból tudta megszervezni, míg magyar oldalon 14 honvédzászlóalj volt teljesen szlovák legénységgel feltöltve. Az elszigetelt szlovák mozgalmak olyan kicsi sújt képeztek, hogy rendőri erőkkel is el lehetett fojtani.

Mint ahogyan előzőleg is beszéltem már róla, a horvátokat csupán Jelačić, a császárhű tiszt izzította fel, aki megtiltotta a magyarországi áprilisi törvények kihirdetését Horvátországban, a jobbágyfelszabadítást pedig saját érdemeként adta elő. Az elnyomás egyetlen okozójának a magyar kormányt tette meg, és a megváltást a császártól ígérte. Így indult meg a felhergelt népfelkelőkkel Buda felé, a nacionalizmus köntösébe burkolózva, de már a kezdetektől a császári fekete-sárga zászlóval lépte át a Drávát. A magyar kormány szinte azonnal felajánlotta az autonómiát, sőt(!), az elszakadást is, de Jelačić eltitkolta még saját köre elől is ezeket az ajánlatokat. Csak egy bécsi kiszolgáló volt, nem hős nemzeti felkelő. A határőrvidékekre mindig a legmegbízhatóbb tiszteket helyezték ki (így például Erdélybe is a románok közé.)

Erdélyben a román lakosságnak hasonlóképp nem volt semmi baja, ők a regáti románságból, kívülről voltak hergelve. George Bariţ, az erdélyi román értelmiségi ezt írja a regáti románoknak címezve: "nagyot téved, aki csak a románokban látja az elnyomottak képviselőit, és a magyarokban az elnyomás okozóit, nálunk [azaz Erdélyben] ugyanis általában kell beszélni arisztokráciáról, és ugyancsak általában jobbágyságról."

Ráadásul 1849-ben megszületett a megbékélés mind a szerbekkel, mind a románokkal, és ők onnantól kezdve el is fordultak Bécstől, de már túl későn.

"Kossuth azt is megmondta h akasztatja azt aki máshogy vélekedik de ez nem ultra abszolutista felfogás?"

- Nem, ez a kornak teljesen megszokott gondolkodása. Görgei például azért nem kedvelte, ha nemzetőrökkel harcolt, mert ők nem tettek katonaesküt, így nem is lövethetett rájuk, ha visszavonultak.

---------

Kedves 11:02-es válaszoló!

"Háromszor is kinevezte a bármiféle hadsereg vezetésre alkalmatlan Henryk Dembińskit, aki nem mellesleg egy büdös szót nem tudott sem magyarul, sem bármilyen más nyelven, amit mi egyáltalán beszéltünk."

- Dembiński kinevezése valóban nagy baklövés volt. Ilyen megesik, utólag mindenki jobban tudná. Bem kinevezése sem volt népszerű tett, az erdélyi hadjáratban mégis páratlan sikereket aratott, és a tavaszi hadjárat hátát fedezve, kiűzte a jobban felszerelt és túlerőben lévő császári csapatokat, úgy, hogy otthonról sem kaphatott segítséget, mert épp visszavonulóban volt a magyar fősereg. És később is szép sikereket ért el, az osztrák-orosz egyesített erőkkel szemben, még mindig Erdélyben.

Az, hogy Dembiński nem tudott magyarul, csak egy dolog. Bem is lengyel volt, Wysocki is. Guyon pedig francia származású, aki Angliában született. Miután egy kicsi sikert elért, máris elindult felfelé a katonai pályán, sőt, ő maga kérvényezte tábornoki előléptetését, majd mikor megkapta, elégedetten lobogtatta Vukovics Sebő kormánybiztosnak: "látod, hogy szoktak a forradalomban tábornokokat kinevezni?". Később pedig kiderült, nem szolgált rá a bizalomra.

Az Aradon kivégzett Poeltenberg Ernőről azt írta Görgei egy harcjelentésben: "Kazimirnál Poeltenberg őrnagy [sic!] Sándor huszár osztálya körülkeríttetve, iszonyú káromlások közt vágta magát keresztül. Mondják, Poeltenberg nagyon haragudott. Minden tiszteivel együtt elől koncolt. Máskor alig tud tíz szót magyarul, most azonban káromkodott, mint a kun és vagdalt, mint a kuruc."

Valahogy a káromkodás mindig az első, amit ebből a nyelvből megtanulnak...

Leiningen-Westerburg Károly is németajkú volt. És lehetne még sorolni. Igaz, ez nem jelentett gondot, hiszen a magyar tisztikar is tudott németül. Ám ez, amit mondtál, akkor sem jó érv.

Maga Hermann Róbert így foglalja össze a Kossuth által felépített tábornoki karról szóló elemzését:

"Kossuthnak nemcsak a magyar hadsereg megteremtésében voltak komoly érdemei, hanem e hadsereg felső vezetésének kialakításában is. Választásainak többsége jónak bizonyult, ami nem kis dolog egy olyan politikus részéről, akinek 1848 előtt nem voltak katonai tapasztalatai."

Rubicon történelmi magazin, 2002/8-as szám, 27. oldal.

"Alapvetően a főváros miután április elején kicsalogatták onnan a császári főerőket és el is verték őket nem rendelkezett már semmiféle katonai jelentőséggel"

- Mindenképp bírt. Ugyanis háborúban az első, hogy a támadó csapatok hátában nem lehet vár, mert folyamatos kitörésekkel zavarhatja az ellátóvonalakat. A törökök is megtehették volna, hogy rést ütnek, amin betörhetnek Magyarországra, mégsem tették, amíg nem volt biztosítva, hogy bejutásuk után vissza is fognak tudni kerülni. A Duna vonalán fekvő Buda vára már csak ebből a szempontból is fontos volt. Nem véletlenül vesződtek az osztrákok is Komárom ostromával, csak nekik volt elég emberük és hadianyaguk közben az üldözést is folytatni.

"mégis a rossz szervezésnek köszönhetően (nekiálltak ostromlövegek nélkül egy várat ostromolni)"

- Nem a rossz szervezés, hanem az egymásnak ellentmondó vélemények. A vezérkar nem tudott dűlőre jutni, hogy a honvédő háborúból támadó háborúvá fejlesszék-e a harcokat, és átlépjék az ország határait, avagy itthon teremtsenek rendet a féktelen előremenetellel. Egyébiránt Bécs bevétele - ha sikerült is volna, de ez is nyilván kétesélyes - nem jelentette volna azonnal a harcok végét. Az Udvar már Csehországba (vagy ha pontosabbak akarunk lenni, Morvaországba), Olmützbe menekült, és Napóleon sem kényszerítette térdre az orosz cárt Moszkva bevételével.

"három hétig elhúzódott az ostrom. De legalább az ország szíve a miénk lett, még ha el is ment egy csomó idő rá."

- Kifejezetten nem tartozott a hosszú ostromok közé. Mindösszesen 17 napig tartott, és az ostromlövegek beérkezte után öt nappal már megtörtént a döntő roham. Katonailag is nagy sikernek volt elkönyvelhető, mert 248 db különböző űrméretű ágyú, és jelentős mennyiségű fegyver képezte a magyar kézre került hadianyagot.