Ha van Isten akkor miért ilyen rossz az életem?

Anyám gyűlöl már azóta amióta megszülettem, pedig én nem tudok róla, hogy bármi megbocsájthatatlant tettem volna, az öcsémet bezzeg állandóan isteníti, hogy ő milyen tökéletes gyerek, az egyetlen jó dolog ami történt vele. Aztmondja én semmire sem vagyok jó, bezzeg az öcsém bármit elérhet. Aztmondja arra vár, hogy mikor takarodok már el végre az életéből és, hogy bárcsak meghaltam volna még születésem előtt vagy még kisbabaként.

A suliba sem jobb a helyzet. Én alapból csendes vagyok, ezért nincsenek barátaim se. Van egy fiú akibe szerelmes vagyok, még sose voltam eddig szerelmes szóval ez az első alkalom, de ő hallani se akar rólam, tudomást se vesz rólam.

De ami itthon történik az már kibírhatatlan. Olyan sok dolog van amit megszeretnék valósítani az életben, de anyám elvette tőle a kedvem, mondván én úgyse leszek képes rá soha, nekem semmi sem fog sikerülni, én semmihez sem értek.

Állandóan elmond minden *urvának. Amikor megtudta, hogy szerelmes vagyok, egyből elmondott mindenféle k-nak meg, hogy mennyire szánalmas vagyok emiatt. Persze ő sose szeretett senkit igazán szerelemből, még apámat se, szóval ő nem érti ezt. Apukám sajnos már meghalt, így csak 3an vagyunk. Bezzeg az öcsémet mindennek elmondja és keresi az alkalmat, hogy mikor csinálok valamit rosszul és megint elmondhat mindennek. Soha egy kedves szava se volt hozzám, azt például, hogy szeretlek sose mondta ki, az öcsémnek meg minden nap elmondja többször is mennyire szereti.

A multkor rákérdeztem, hogy mi baja velem, azt volt rá a válasza, hogy az, hogy megszülettem.

Tényleg nemtudom mit tegyek. Én hiszek Istenben és imádkozni is szoktam, de akkor, hogy lehet, hogy nem segít, hogy jobb legyen? Ha létezik Isten, miért történik ez velem?