Így kell segíteni a szegényeken?

Én azt gondolom, hogy az ilyen emberek elsősorban betegek, valószínűleg fizikailag is, de nyilván mentálisan is, mert már maga az alkoholizmus is egyfajta betegség.

Betegség a depresszió is, de talán a mélyszegénység is az, aminek 'gyógyítása' az állam feladata.

Ez csupán a politikusok hozzáállásán múlik, hogy megengedik e, hogy embertársaink ilyen szörnyű sorsba süllyedjenek, olyan ritka szociális hálót vonva, hogy tömegek hullanak át rajta.

Az is köztudott, hogy sokan meggazdagodnak ezen a jelenségen, amelybe a devizahitel is közrejátszhat, megindítva tömegesen a lejtőn az embereket, egy olyan lejtőn, ahol nincs kapaszkodó.

A mi felelősségünk is nyilvánvaló, mert mi adunk hatalmat ezeknek a politikusoknak a szavazatainkkal, akik olyan világot teremtenek, ahol százezrek nem tudják kifizetni a villany, vagy a fűtésszámlát, vagy a lakbért és máris rákerülnek a csúszdára és csak kevesen képesek arról leugrani, mert meredek az a csúszda, olyan meredek, hogy csak nagyon racionálisan gondolkodó és azonnal, illetve határozottan cselekvő ember tud róla lekeveredni, de pont ez hiányzik a többségben, mert a saját helyzetét nem tudja kellően látni, amikor esetleg még lenne módja változtatni rajta.

Egy bizonyos kor után már fel sem veszik az embert dolgozni, nagyjából ötven év ez a határ, akik mégis dolgoznak, azok egyszerűen szerencsések, de őket is bármikor kirúghatják, mert semmibe sem veszik őket.

Azt is könnyen be lehet látni, hogy pár tucat szabadban, csövezéssel töltött éjszaka után mind fizikailag, mind mentálisan munkaképtelenné válhat bárki, így rajtuk csak és csakis az azonnali segély segíthet, a baksis, amelyet még módunkban áll kifizetni személyesen is és ha nem tesszük, közvetlenül is részesei vagyunk a rossz sorsuknak a halálukban.

(hetes voltam)

11-es

Teljesen egyetértek veled. Ez elsősorban állami feladat.

Én személy szerint visszaállítanám a kényszerelvonókat, szigorítanám a családon belüli erőszak büntetését, nagyobb segítséget adnék a lakáshelyzet megoldásában (pld. több szociális bérlakással).

Ahol élek, a városban ipari park is működik - nagyon nagy az emberhiány - már fentebb is írtam, felvesznek még szó szerint az utcáról is embereket, sok helyen van munkásszálló is. Sokan nyugdíj mellett dolgoznak, 60-70 évesen is.

Igen, ez nem mindenhol lehetséges, de mint írtam, az én lakóhelyemen - Észak-Nyugat Dunántúlon, van lehetőség dolgozni.

Mégis egyre több a hajléktalan és a kéregető ember itt is, sokan még fiatalok is ráadásul! (Sok a "füves"!)

Én az ország egyik feléből (Szabolcsból) a másikba jöttem el egy váltás ruhával egy munkásszállóra a férjemmel, úgy gondoltuk, egy pár hónap elég lesz, hogy anyagilag rendbe jöjjünk - otthon szinte egyszerre lettünk munkanélküliek -( amikor másodjára kapcsolták ki rólunk az áramot, akkor lett elegem az egészből. Újsághirdetésből néztem ki az állásajánlatot.)

A gyerekek kollégiumban voltak, hétvégeken rokonoknál.

Amikor eljött a nyári szünet, eljöttek ők is utánunk - 16 évesek voltak (ikrek), gyárban dolgoztak diákmunkán, velünk együtt laktak a munkásszállón.

3 hónap múlva, mire eljött az iskolakezdés, szereztünk egy albérletet, a gyerekek beiratkoztak ide helybe iskolába, tanultak, szakmát szereztek.

Ennek már több mint 10 éve!, még jelenleg is albérletben lakunk, de van munkánk, és együtt vagyunk.

Igen szerényen, de emberhez méltóan élünk.

Voltak nagyon kemény, nehéz időszakok, igen, még éheztünk is, sőt a mai napig megnézem hogy mit mire költök, de próbálok segíteni másokon is.

Vannak olyan szabolcsiak, akikkel együtt kezdtük az itteni életünket, szinte csak egymásra támaszkodhattunk, de a mai napig tartjuk egymással a kapcsolatot, és támogatjuk egymást.

Magyon fontos az emberi kapcsolatok ápolása is, a környezeted is.

Én soha nem kértem senkitől semmit, de például ha felajánlották, szívesen elfogadtam ruhaneműket is.

Mint fentebb írtam, egy reklámtáska váltóruha volt nálam, amikor megérkeztem, most folyamatosan adom én is tovább azoknak a ruhákat, akik rászorulnak, annyi mindent kaptam az évek alatt.

Nekem és a gyerekeimnek nem "ciki" a turkálóból öltözni és mástól használt ruhát elfogadni.

A háztartási gépeink, a számítógép, kerékpár, Tv, stb. is mind mástól használtan lett beszerezve, egyikőnk se ragaszkodik a legújabb márkákhoz.

Jó a legolcsóbb telefon - az "okosat" tovább ajándékoztam, autó helyett nekünk megfelel a városi tömegközlekedés is.

Segélyt, lakást soha nem kértem egy hivataltól sem, nem is kaptunk soha állami támogatást.

A legfontosabb mindig az volt, hogy egybe tartsuk a családot, ha valamelyikőnk bajba került, akkor ne az utcára lökjük, hanem felkaroljuk, támogassuk egymást.

Pár hónapja az aluljárójában - a legforgalmasabb hely a városunknak - meghalt egy hajléktalan férfi, évekig lakott ott, már a város képéhez tartozott, megszoktuk.

Az emberek jöttek, mentek, figyelembe se vették, megszokták.

Amikor meghalt, akkora hírverés lett hirtelen körülötte, hogy csak na!

Mécseseket, koszorúkat helyeztek el lent az aluljáróban, ahol élt, mindenki a saját halottjaként búcsúztatta, megsiratta, napokig tele volt vele a helyi közösségi média.

Rengetegen azt állították, hogy személyes jó barátjuk volt a hajléktalan, etették, itatták, beszélgettek vele, ruházták, stb.

A közösségi oldalakon elkezdték a családját szapulni és gyalázni, hogy milyen is emberek valójában, hogy ide juttatták! szegény szerencsétlent!

Erre a hajléktalan férfi fia is megszólalt, leírta, hogy az apjuk még kiskorukban elhagyta őket - 3 kicsi gyereket! - de ha látta is az apját, abban sem volt köszönet, mert állandóan részeg volt, bántotta őket.

Az anya fiatalon meghalt, az apa ezután sem gondoskodott róluk, a rokonok nevelték őket.

Ezután nyilatkozott a helyi utcai segítőszolgálat és a többi menhely dolgozója is, akik elmondták, hogy nem tudtak az emberrel mit kezdeni, mert állandóan ittas volt, arrogáns és kötekedő, nem bírtak vele.

Én is sokszor elmentem mellette, de igazság szerint inkább kikerültem, mert féltem tőle. Állandóan fekete ruha és fekete kalap volt rajta, mellette az ital, ételt keveset láttam mellette.

Bocs a hosszú írásért, de a fentiek alapján el lehet gondolkodni sok mindenen és keresni a felelősöket egy-egy elrontott életért, de szerintem az a leghelyesebb, ha először magunkba nézünk és utána ítélkezünk mások felett.

A volt plébánosunk mesélte mindig, hogy ha megy Pestre, akkor mindkét zsebébe 1-1 100 forintost tesz. Egyet odaad az első kéregetőnek, a másikat meg egy másodiknak. Ha harmadik is jön, akkor neki már elfogyott. Magánszemélyként az összes pénzedet odaadhatnád, úgysem lenne elég. Hacsak nem vagy Mészáros Lőrinc.

kérdező, téged meg várunk szeretettel a Teréz anya nővéreinél ételosztáson. Hogy a sok "képmutató istenhívő" mellett legyen egy ilyen, kedves és nyílt szívű ateista is, mint te. :))

A videót hagyjuk. Nálunk sokkal olyanabbak fordulnak elő úgynevezett kereszténydemokrata politikusokkal.

Azonban egy dolog az alkalmi segítés (pénz, élelem, ruha, mindegy), és nagyon más dolog a helyzetből való kisegítés. Például egy ilyen embernek bármilyen tisztességes munkát adni, majd ha nem jól él vele, diadalmas "na ugye" önigazolás - a tipikus esete annak, hogy az emberek többségének a leghalványabb fogalma sincs, mit kellene tenni. Ahhoz előbb meg kellene érteni a személyiségváltozás okait és mibenlétét. Aki úgy képzeli, megfelelő munkahelyekkel lehet ezt kezelni, bizonyította hogy semmit sme ért ehhez a "szakmához". Pedig ki van ez találva, és azt is tudják az ismerői, egyes emberek bármilyen jószívűek, soha nem oldják meg így. Nem lehet.

A szegényeken, mélyszegénységben lezüllötteken lehet segíteni (kivéve egy kis részét, amely orvosi esetté vált, és még nem tudják, miként kezelhető). Csak ez szervezettséget, jól felépített rendszert, megfelelő szemléletet igényel. Na és sok munkát, türelmet és pénzt (nem a rászorulók számára, hanem a probléma kezelésére).

A mai fókuszban is megjelent az rtl klub műsorán, hogy a magyar hajléktalanok egy csoportja Bécsbe vándorolt, mert jobban élnek, mint amikor itthon dolgoztak. ez sok mindent elmond.

Azt tapasztaltam, hogy a németek a régebbi időkben nem tűrtek el hajléktalanságot, legalább egy szobára mindenki jogosult volt, meg úgy háromszáz márka, manapság talán Euro segélyre, meg voltak szociális bérlakások, tulajdonképpen a panelok többsége.

Magyarán mielőtt lesüllyedhettek volna ezek az emberek, megfogták a kezüket, de a Kádár érában sem volt jellemző a kilakoltatás, akinek gondjai voltak a villanyszámlával, azt türelmesen kezelték, évekig ellehetett a lakásban és előbb, utóbb talpra álltak az emberek, pedig munkanélküli segély sem volt, szóval nagy kár, hogy nálunk az USA könyörtelen rendszere honosult meg, ahol több millió hajléktalan botorkál az utakon, na ja, azok is keresztények és a nagy jólét közepette ott még szembetűnőbb a kegyetlen elfordulás a szerencsétlenektől, ami Európára sokkal kevésbé jellemző, talán minket kivéve.