Nehéz elfogadni, hogy az élet "értelmetlen"?

Na, azért nem egészen így néz ki a helyzet.

AZ emberiség pont most van abban a helyzetben, hogy egészen új dolgokat fedezett fel: pl. a célzott génsebészetet, az őssejtkezelést, a fúziót, a 3d nyomtatást és a csillagközi utazást.

Nem azt mondom, hogy ez már mind maradéktalanul működik - hanem azt, hogy már elég jól működnek, és még a mi életünkben meghatározóak lehetnek.

Azért ez már valami, nem?

Ha el tudunk terjedni a világban, akkor már mentünk valamire.

Arról nem is beszélve, ha találunk másokat is.

Lehet hogy hülyeség de le írom.

Tegyük fel hogy vannak ufók a földön kívüli egy másik bolygón és ők belőlünk táplálkoznak állítólag leginkább amerikába tünnek el emberek, oké nem csak embereket esznek ha nem mást is de mi emberek vagyunk a legfinomabbak.

Valójában már te is alkottál magadnak egy pici kapaszkodót. Holott, ha a nihilista gondolatot visszük végig, akkor az orvosnak sincs több értelme mint neked, sőt a komplett emberiségnek sincs, a hobbidnak, meg a családodnak meg végképp nincs, ugyanúgy ahogy a vallásnak, meg semminek. A dédunokádnak már valószínűleg irreleváns lesz a léted.

Ha következetesen végigvisszük, amit te mondasz, egyetlen következetes válasz a golyó a fejbe. Minden más válasz már egy célalkotás, már egy narratíva, már egy picike "vallás", ha úgy tetszik. Egy hit.

Szerintem az élet célját minden egyéni ember számára adott. Akinek Krisztus a válasz, annak Krisztus, akinek Buddha, annak Buddha, akinek a családja, a családja. A hited által teremtesz egy valóságot magadnak, és az abban való hittel adsz értelmet a létednek. Egy középkori ember hitt a túlvilágban, számára "létezett" az, ő abban a tudatban halt meg, hogy a túlvilágra kerül, nem vetődött fel benne, az ami benned, hogy megsemmisül. A hite által volt értelme az életének, mert ő úgy élte meg.

De ugyanilyen nagy narratíva a fejlődés, a szép jövő, a kommunista társadalom, meg minden ilyesmi.

Röviden úgy lehetne összefoglalni: az élet értelme az, hogy higgy bármiben, ami önmagadon túlmutat, és ezáltal hozz létre valamit, ami több, mint a te halandó éned: egy művészeti alkotást, egy tudományos felfedezést, egy vallás vagy eszme beteljesítését az életedben, gyerekeket és családot, akármit.

Egyébként miért vetíted vissza a történelemben a saját következtetésedet? Az ember több ezer, akár tízezer éven át vallásos volt, mindenütt a világon, minden civilizációban. Az, amit te írsz, csak 200 éve, a felvilágosodás óta narratíva, de azóta is gyártja magának az ember a szekuláris vallásokat, mint a pozitivizmus, a kommunizmus, a nacionalizmus, meg a többi. Az ember alapállapota nem a nihil felismerése, hanem a nihilre adott konstruktív válasz. Ettől vagyunk emberek.

Istenünk céllal teremtette az embert. Értelmet adott az embernek az állattal szemben.

Értelmes kielégítő munkát, feladatot adott, ami nem volt nehéz unalmas.

Ez csak most van, hogy az ember megszületik, felnő, tanul, dolgozik gyermeket nevel, megöregszik megbetegszik és meghal.

Igen ez valóban értelmetlenségnek tűnik.

Mind ez teljesen másként volna, (és lesz is,) ha az ember megmaradt volna a "kaptafánál".

Ellenben Jézus halála felesleges és értelmetlen lett volna. Jehova ezzel tett pecsétet arra, hogy megfog valósulni amit eltervezett

Érdekes a kérdés, ez az egyik kedvencem:

Én is alapvetően úgy gondolom, hogy az élet értelmetlen, de mint ahogyan Dante is mondotta:

"Gondoljatok az emberi erőre: nem születtetek tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre!".

Ebből a megofntolásból valamit tennie kell az embernek, és tesz is. Fejlődik, tanul, majd alkalmazza a tudását. Néha - sokszor - gellert kap az élet, így változtatni kell dolgokon, ami vagy sikerül, vagy nem, valaki nyer, de valaki veszít is.

Ha az ember megtalálta az élete értelmét (ez legyen munka, hobby, játék, stb. - bár sokan azt mondják, hogy akik valóban szeretik a munkájukat, azok játékként értelmezik: felnőtt játék, aminek tétje is van már -, akkor valamit tesz a közösbe, így össztársadalmi szinten nem értelmetlen az élete, de ő még ettől azt találhatja annak.

Ha az adott életünk időszaka véget is ér, valakik akkor is folytatják az életet, lehet, hogy ugyanúgy, lehet, hogy máshogyan, ami megint magában foglalhatja a fejlődést, vagy a pusztulást, az élet értelmét/értelmetlenségét.

Bonyolult, de érdekes kérdés:).

Olvasd el bolcs Salamon velemenyet a Bibliabol a Predikator k9nyvebol.

Kb 28 irja le benne, hogy minden hiabavalosag, majd a konyv vegen tesz egyetlen kondatbam egy fontos kojelentst.

Ha magáról az életről ejtünk szót, kezdjük az állatvilágon.

Egy nyúlnak is megvannak a lehetőségei és szükségletei, ennie kell, szaporodni és elkerülnie a pusztulást. de ha az ő halála hozzásegíti a farkast a tovább éléshez, akkor értelmet nyer az értelmetlen halála. A farkasnak is megvannak a lehetőségei, részben azok, amik a nyúlé, részben mások.

Az ökológia keretén belül megnyilvánuló biodiverzitás mutatja az élet sokszínűségét, amiben a baktériumoknak is megvan a helye és a kialakuló vonatkozások célokat is adnak, amiket el kell érni, vagy el kell kerülni.

Ha emberként nincs éppen célod, amit nehéz elképzelni, hiszen egy társadalomban élünk, amibe való beilleszkedés során számtalan rövid és hosszútávú cél merül fel folytonosan, pl. WC re kell menned, enned kell, iskolába kell járnod, egyetemre, ha mérnök szeretnél lenni, de a napi tananyagot is el kell sajátítanod hozzá, vagy fodrászhoz kell menned, hogy ne legyél torzonborz, mert csajt akarsz felszedni, akivel célod is lehet, stb...- szóval ha semmi célod nincs, akkor a menekülés lehet a cél, nem akarsz csöves lenni, nem akarsz éhen halni, nem akarsz megbukni, mert kellemetlenségeid lennének.

Mindezt vissza lehetne vezetni az első egysejtűig, de csak ezt lehetne találni, a többi plusz erre rakódik.

Az élet egy lehetőség és egy kényszer is arra, hogy fenntartsd, addig, amíg az idő szelete számodra, vagy bárki számára lehetővé teszi és ehhez az általad kiszabott célok, amiket vagy elérsz, vagy nem, teremtik meg a körülményeket.

Miért vagyunk, vagy minek? Adott a kérdés, de a válasz aligha több, mint miért ne?

Ha már egyszer vagyunk, akkor abból kell kiindulni, máshogy kell ehhez hozzáállni.

Vannak ilyen paradoxonszerű ördögi kör kérdések, a világnak valahol vége kell, hogy legyen, de mi van azon túl, ugye, bele lehet ebbe pistulni, de lehet más oldalról megközelíteni a kérdést és még talán válasz is lesz rá.

Amit te felhoztál, azon már a görögök is törték a fejüket, Platóntól kezdve:

[link]

de mind a mai napig kérdés, javaslom legyél filozófus, ha választ akarsz rá kapni, talán neked sikerül.

Leszögezném, hogy nem olvastam végig sem a leírást, sem a válaszokat. Mindössze a felvetésre reagálnék, miszerint az élet "értelmetlen", legalábbis szerinted.

Finoman jelezném, hogy ez tévedés: az élet értelme az élet maga. Az élet ajándék, aminek minden lehetőségét ki kell használni.

Miközben ezt írom, csak meglátok néhány részletet a leírásodban, ami alapján elég korlátoltnak tűnik a véleményed: nem érsz többet egy buta embernél, vagy egy semmirekellőnél, mert az egoizmusod visszaránt közéjük. Nem a jellemed, a vallásod, a kultúrád, a bőrszíned, az iskolázottságod, a munkád vagy a fizetésed tesz többé egyik embernél vagy a másiknál, hanem a tetteid. Viszont ugyanezek kevesebbé is tehetnek. Ha lenézel egy embert csak azért, mert kevesebb lehetőséget adott neki az élet, mint neked, máshonnét jött, másban hisz, más a végzettsége, az pont, hogy téged tesz kevesebbé nála, mert ő veled ellentétben képes lehet arra, hogy tisztelje a másik embert csak azért, mert ember.

Szia!

Racionálisan nézve teljesen igazad van. Nem véletlenül írja Pál apostol: "Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk." (1Kor 15,19).

„A sorsunk rettegés, minden nézet szerint,

S olyan, mit biztosan hihetnénk, semmi sincs.

És a természetet kár is kérdezni, néma:

Isten kell hogy legyen, ki szól is hozzánk néha.

Saját műve: csak ő magyarázhatja azt,

Tőle vár érveket a bölcs, s bús vigaszt.

Nélküle kétely és tévelygések hínárja

húz, és a fulladó nem lelhet szalmaszálra.”

(Voltaire: Vers a lisszaboni földrengésről, 1756)

"Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész néma világmindenséget, s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygő embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is tudni - olyan rémület vesz rajtam erőt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki, s aztán mikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülni. És mindezt látva elcsodálkozom, hogyan

lehetséges, hogy mégsem esik kétségbe e nyomorúságos helyzete miatt. Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tőlük, vajon ők többet tudnak-e nálam, de azt felelik, hogy nem; és lám, mégis e tévelygő szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szemgyönyörködtető dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat nekik. Én azonban nem tudtam rabjukká válni, hanem arra gondoltam, mennyivel nagyobb a valószínűsége annak, hogy nemcsak az van, amit látok, és kutatni kezdtem, vajon Isten nem hagyott-e magáról valami jelet a világban. Különféle, egymással ellentétes vallásokat látok, következésképpen mind hamis, kivéve egyet, amelyik nem az. Mindegyik a maga tekintélyére hivatkozva követeli, hogy higgyenek benne, és fenyegeti a hitetleneket. Ezen az alapon tehát nem hiszek bennük. Mert ezt akárki mondhatja, akárki kijelentheti, hogy ő próféta. Ám azt látom, hogy a keresztény vallásban beteljesedett jövendölések vannak, ezt pedig egyik sem mondhatja el magáról."

(Blaise Pascal: Gondolatok 693 töredék)

Üdv. Péter