Ezt az irományt mennyire hatja át a keresztényi "szeretet"?

[link]

Idézet a 4. oldalról:

Isten megfenyíti a gyermekeit

Azok, akik kimentik magukat a vessző használata alól, mondván, hogy az ő cselekedeteik igazságosabbak, nem tesznek egyebet, mint Istent kárhoztatják. „...mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja? Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak (törvénytelen gyermekek) vagytok, nem pedig fiak” (Zsid 12,6-8). Majd folytatja, hogy „Ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk” (Zsid 12,10). Komoly kijelentés ez! Istennek egyetlen gyermeke sem mentesül a fenyítés alól – mindnyájan részesülnek abban. S vajon Ő nem szereti többé azokat a gyermekeit, akiket fenyít? Sőt, ellenkezőleg – a fenyítés az Ő részéről szeretetből fakad. Gyermekei csak fenyítés által részesülhetnek teljes mértékben az Ő szentségében. Ő a javunkra teszi ezt.

„Pillanatnyilag semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek” (Zsid 12,11). Isten fenyítése fájdalmas „ostorozás”. „...testi apáink… a saját elgondolásuk szerint fenyítettek…” (Zsid 12,9–10). A Szentírás nemcsak eltűri a „megostorozást”, hanem a szentséget munkáló eszköznek tekinti – amikor az a fiak javára szolgál.

A fenyítés a szeretet biztos jeleként áll előttünk, „mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti.” Ha valakit nem fenyítenek, az nem csak azt jelzi, hogy nem szeretik, de korcs is lesz. Látjuk tehát, hogy amikor Isten fenyíteni kénytelen bennünket, intézkedései az irántunk érzett szeretetéből fakadnak. Ahogy ezt a Példabeszédek 13,24-ben olvassuk: „Aki kíméli botját, gyűlöli a fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti.”

Ha Isten szeretetének jele az „ostorozás”, amellyel fenyít bennünket, mi ne szerethetnénk annyira gyermekeinket, hogy szentségre fenyítsük őket? Egy nehezen kezelhető tizenéves szájából hallottam: „Bárcsak szerettek volna annyira, hogy néha megvertek volna!”

Nemrég egy édesanya beszámolt arról, hogy miután nagyon szigorúan bánt a gyermekeivel, következetesen használva a vesszőt, az egyik gyermeke megköszönte Istennek, hogy az anyja kedvesebb lett. A megnövelt fenyítés mérsékelte az engedetlenséget, és ennek következtében harmonikusabb lett az anya-gyermek kapcsolat. A gyermek ezt úgy értelmezte, hogy anyja kedvesebb lett, mert napi háromszori elnadrágolás nem annyira megterhelő, mint napi ötven szemrehányó tekintet.

Idézet a 9. oldalról:

FENYÍTÉS ELALVÁS ELŐTT

Ha a gyermeked fáradt, álmos, és ennél fogva ingerlékeny, ne erősítsd ezt azzal, hogy hagyod folytatódni a dolgokat. Tedd le aludni a kicsit! De mi van, ha nyűgösködik, és panaszkodik ahelyett, hogy aludna? Légy kitartó! Miután lefektetted, semmilyen okból ne engedd, hogy felkeljen! A gyermek előtti tekintélyed miatt légy következetes! Lehet, hogy még nem tud elaludni, de meg lehet tanítani arra, hogy csendben feküdjön. Nagyon hamar rá fog jönni, hogy ha lefektetik, nincs más választása, mint ágyban maradni. Ha felkel, akkor tűzvonalba kerül, és a vesszővel visszaparancsolják. Olyan könnyű lesz így a fektetés, mintha játékbabát fektetnénk le. Azoknak, akik TÖBBNYIRE következetesek, gyakrabban kell használniuk a veszszőt. Azoknál, akik MINDIG következetesek, ez hamar szükségtelenné válik.

Amikor először kezded tanítani a gyermekedet, hogy csendben feküdjön, lehet, hogy nyafog és ellenáll, ami természetes kifejezése a csalódottságnak. Ha nem veszel tudomást a nyafogásról, abba fogja hagyni. Ám ha díjazod a nyafogást azzal, hogy hagyod felkelni, legközelebb is ahhoz folyamodik, ha nem akar aludni. A nyafogás hatalmát felismerve, élni fog azzal, hogy elérje, amit akar. Ha engeded, hogy ő diktáljon, a „fejedre nő”. Mivel ez a nyafogás és sírás előbb-utóbb zavarni fogja az édesanyát – az ő érzéseit mellőzve –, elejét kell venni, mielőtt gyökeret ereszt, és személyes szokássá válik. Visszataszító dolog nyafogó tizenéveseket látni.

Gondolj bele: gyermekek, akik nem siránkoznak, nem nyafognak semmiért! Gondolj arra, milyen jó úgy lefektetni a gyermekeidet, hogy azt mondod: „Jó éjszakát!”. Majd te magad is lefekszel abban a tudatban, hogy reggelig nyugodtan fognak aludni!

Idézet a 10. oldalról:

A FORRÓ VASALÓ

Egy forró vasaló komolyan megégetheti a kisgyermekeket. Láttam néhány csúnya sérülést. De mi nem féltünk, mert ismertük a nevelés hatékonyságát. A feleségem felmelegítette a vasalót annyira, hogy fájdalmat igen, de égési sebet ne okozzon – a saját kezével tesztelte. Amikor a gyermek megérintette a vasalót, az édesanyja azt mondta, hogy: „Forró!” Ez általában kétszer-háromszor előfordult, de mindannyian megtanulták a leckét. A tanulási időszakot kivéve – ahol sohasem keletkezett vízhólyag – egyetlen gyermekünk sem szenvedett égési sérülést. Ez olyan hatásos volt, hogy ezután, ha azt akartam, hogy visszakozzanak, csak annyit kellett mondanom, hogy: „Forró!!” Erre még egy pohár jeges teát is azonnal letettek.

A SÜLLYEDÉS ÉRZÉSE

Ahol laktunk, volt egy kis medence a kertünkben. Amikor a gyermekeink már járni tudtak, és bóklásztak a ház körül, mindig gondos figyelemmel kísértük őket a víz közelében. De fenntartva annak a lehetőségét, hogy valamelyikük látótávolságon kívül kerül, beindítottuk a tanítást. Egy meleg tavaszi napon figyelemmel kísértem a kislányom ingatag lábainak első lépését a hívogató víz felé. A medence szélén játszadozott, majd leereszkedett a vízbe. Loccs! – csobbant bele. Szorongásomat visszafojtva vártam, hogy feljön-e a vízből levegőt venni. Amikor pánik tört ki, nálam éppúgy, mint nála (nem beszélve az édesanyjáról), kihúztam őt, és megszidtam, amiért közel ment a tóhoz. Nem nyelt vizet, és nem volt szükség újraélesztésre – de a feleségemnek igen, akinek órákba telt, amíg ismét szabályosan lélegzett. Ugyanez bekövetkezett a többi gyermekünknél is. Mindegyiknél egyetlen lecke elég volt, hogy megtanulják tisztelni a vizet. S ez bizony megkönnyítette az életünket.

Egyikükkel azonban problémánk adódott. Ő az, aki korán mozgékony lett, négy hónaposan mászott, hét hónaposan járt. Mindig bámulatosan koordinált. Egyszerűen nem esett be a vízbe. Belefáradtam, hogy folyton a tóhoz sétáljak. Hogy megtanulja a leckét, beletaszítottam. Persze ő nem tudta ezt. Ahogy egyensúlyozott a medence szélén, a lábfejemmel megbillentettem. A mai napig hiszem, hogyha magára hagytam volna, ki tudott volna úszni. De ez a veszedelem elég volt neki ahhoz, hogy ne akarjon többé a tó közelében játszani.

Ennek ellenére nem maradt meg a félelmük a víztől. Valamennyi gyermekem úszott négy éves korára. Még ekkor is mindig közelről figyeltük őket, de soha nem volt vészhelyzet. Az edzés működött. Ne próbáld meg ezt addig, amíg biztos nem vagy abban, hogy minden körülmény között ura tudsz maradni a helyzetnek!