Hisztek abban, hogy a szentostyában (katolikusoknál) benne van Jézus Krisztus teste, áldozáskor őt veszik magukhoz a hívők? Ők hisznek ebben?

Igen,ez csak szimbólum!Ja és katolikus pap vagyok!

Attila atya

Ez az ószövetségi áldozat (égőáldozat) újszövetségi formája. Régen, ha valaki bűnt követett el, egy ártatlan állat életét ki kellett oltania (engesztelő áldozat), mert a bűn teremtette a halált. Jézus pedig ezt azzal eltörölte, hogy nem ártatlan állat, vagy ártatlan ember, hanem ártatlan Isten halt meg értünk. Az újszövetség megemlékezésére tartanak a misén be áldozatot. Ezt csak a katolikus egyház képviseli, a protestáns egyházak a Szent Hagyományból származó szertartási tradíciókat nem fogadnak el.

A szentostya egy fizikai tartalommal bír, amely Krisztussal van lelki kapcsolatban, ha áldozatként mutatjuk be azt.

Krisztus valóságos jelenléte az Eucharisztiában

Mt 26,26 – „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!”

Mk 14,22 - „Vegyétek, ez az én testem.”

Lk 22,19 – „Ez az én testem”

1Kor 11,23 – „Vegyétek és egyétek, ez az én testem”

1Kor 10,16 – A kenyér és a bor Krisztus testében és vérében való részesedés.

Kiv 12,8.46; Lev 6,17-19 – Az Ószövetség alatt a húsvéti bárányt ették.

1Kor 5,7 – Az Újszövetség húsvéti báránya Jézus.

Jn 6,53 – Az Újszövetségben is meg kell enni a húsvéti bárányt.

Jn 6,35-71 – Az Eucharisztia ígérete.

Jn 6,35.48.51 – Jézus ezt mondta: „én vagyok az élet Kenyere”.

Jn 6,51.53.54.55.56.57 – Jézus ezt mondta: „A kenyér, amelyet majd én adok, az én testem”.

Jn 6,66 – Jézus tanítványai ezt szószerit veszik, és Ő nem javítja ki őket.

2Sám 23,15-17; Zsolt 27,2; Iz 9,20; 49,26; Mik 3,3; Jel 17,6.16 – Valakinek szimbolikusan a húsát enni azt jelenti, hogy ártani neki.

Az Eucharisztiát méltóképpen kell magunkhoz venni

(ha csak szimbolikus lenne, akkor erre nem lenne szükség)

1Kor 10,21 – „Ti nem ihatjátok az Úr kelyhét is, meg a sátán kelyhét is. Nem részesedhettek az Úr asztaláról, meg a gonosz lélek asztaláról.”

1Kor 11,27-29 – A méltatlan részvétel megszentségteleníti az Úr testét és vérét.

„Jézus jelen van az eucharisztikus kenyérben s borban, de a kenyér és bor nem változik át, nem "lényegül át" az ő testévé és vérévé. Hamis tehát a transsubstantio tana, amelyet csak a trienti zsinat hozott be.”

Hogy az átlényegülés tanát csak a trienti zsinat hozta volna be, merő tévedés; ezt csak a hitújítók találták ki. Jézus maga nem azt mondta: ebben a kenyérben van az én testem és ebben a borban van az én vérem, hanem azt mondta: Ez (amit a kezemben tartok) az én testem, ez az én vérem kelyhe. Tehát "ez", ami előbb még kenyér és bor volt, most már az én testem és vérem. Tehát nem kenyér és bor többé. Ezt nevezzük ősidőktől fogva átváltozásnak, vagy a trienti zsinat óta még pontosabban átlényegülésnek s így fogta fel Jézus szavait az egész keresztény ókor. A trienti zsinattól csak a transsubstantio szónak hivatalos elfogadása származik, a fogalom s a dogma éppoly régi, mint a kereszténység.

„A Szentírásban szó sincs átlényegülésről.”

De igenis szó van, ha nem is ennek a teológiai szakkifejezésnek alakjában, hanem bennfoglaltan, tartalmilag. "Viharlecsillapításról" sincs szó a Bibliában, csak el van mondva, hogy Jézus csodálatosan lecsillapította a vihart. "Szentháromságról" sincs szó a Bibliában, csak arról, hogy az Isten "Atya, Fiú és Szentlélek". Magát a "kereszténység" szót az evangélium maga sohasem használja. Aki nem a szavakon nyargal, hanem a dolgok értelmét nézi, nem tagadhatja, hogy Jézus átlényegülést, átváltoztatást hirdetett, amikor arról, ami az imént még kenyér volt, kijelentette, hogy az most már az ő teste s ami az előbb még bor volt, kijelentette, hogy az az ő vére.

„Jézus jelen van az Oltáriszentségben, de csak a vétel pillanatában.”

Vajon mire alapítják ezt a tételt azok, akik hirdetik? Hol mondta Jézus, hogy "ez most az én testem, de csak abban a pillanatban, amikor magadhoz veszed s azután megint egyszerűen kenyér lesz"? Akik olyan nagyon hivatkoznak a bibliára és semmit sem akarnak elfogadni, ami kifejezetten nincs benne: mutassák ki a Szentírásból, hol rendelkezett az Úr Jézus így? Jézus szerint a kenyér s bor az átváltoztatás igéire egyszerűen s mindenestől az ő szent testévé s vérévé változik át s az is marad mindaddig, amíg egyáltalán fennmaradnak a kenyérnek és bornak színei, látszatai, érzékeink alá eső járulékai.

„Ha az átváltozott kenyeret s bort fizikai vagy kémiai vizsgálatnak vetnők alá, kiderülne, hogy az nem emberi test és vér, hanem egyszerű kenyér és bor.”

Óriási felfedezés! Mintha ezt nem tudná a katolikus Egyház is! Természetes, hogy a "színek", a "látszatok", a kenyér és bor színei és látszatai fennmaradnak tovább is, a maguk fizikai s kémiai tulajdonságaikkal együtt. Ezt senki sem tagadja. Csak az a kérdés, van-e a mindenható Istennek hatalma arra, hogy a látszatok meghagyása mellett ő maga lépjen a kenyér és bor helyébe? Nehéz lenne kimutatni, hogy erre Isten gyenge és képtelen lenne, hogy erre az isteni mindenhatóság már nem terjedne ki. Mert akkor az nem volna mindenhatóság többé.

„Isten sem tehet mindent, pl. nem teheti, hogy a kétszer kettő öt legyen.”

Ami belső képtelenség, vagyis ami lényegileg semmi, csak üres szó: azt persze Isten sem teheti. De amiben belső, fogalmi ellentmondás nincs, aminek bölcs és nagyszerű célja s értelme van: azt Isten mindenesetre megteheti.

„A szentostya az áldozónak nem a "szívébe" száll, ahogy a papok prédikálják, hanem a gyomrába s ott feloldódik, mint bármely más étel.”

Ha a papok azt prédikálják, hogy Jézus az áldozásban a "szívünkbe" száll, ezt ugyan nagyon helyesen prédikálják, mert lélek és kegyelem szerint az áldozás csakugyan a lélek és a szív csodálatos vendégévé teszi az Urat. Fizikailag azonban a szent test természetesen nem a materiális szívbe, hanem igenis a gyomorba száll s ott az eredeti kenyér és bor színeinek feloldódásával természetszerűleg megszűnik Jézus szentségi jelenléte is. Hol itt az ellentmondás? Sőt: nincs-e ennek is mélységes értelme? A fizikai magunkhozvétel mint a lelki táplálkozás és Krisztussal összeforrás jelképe: mily szép és kifejező szimbólum! Ha egyszer Jézus a mi eledelünk akart lenni, mégpedig szent testének s vérének "valóban étel és valóban ital" alakjában való vétele által, akkor ez csakugyan annyit jelent, hogy úgy akar hozzánk szállni, mintha valódi étel volna. Vagyis, bizonyos fizikai életközösségbe akar lépni velünk, olyanfélébe, aminőben a szülő a gyermekével, a szőllőtő a szőllővesszővel fizikai életközösségben él. Ez csak az Úr hozzánk való nagy szeretetének újabb jele és bizonysága; ő nem retten vissza és nem undorodik tőlünk még ebben a vonatkozásban sem. Természetesen ennek a táplálásnak nem az a célja, ami az egyszerű, földi tápláléknak, hogy a testünket táplálja, hanem az, hogy a testi táplálkozás a lelki táplálkozásnak és velünk való természetfölötti összeforradásnak eszköze és jelképe legyen.

„Jézus azt mondja, hogy az Úrvacsora vételénél necsak a kenyérből együnk, hanem a kehelyből is igyunk. Miért tartja távol az Egyház mégis a híveket a kehelytől?”

Kezdetben nem tartotta távol és ma sem tartja távol tőle pl. a keleti szertartásúakat. A nyugati szertartásban két oka van a kehely megvonásának: egy dogmatikai és egy gyakorlati. A dogmatikai ok az, hogy a kenyér színe alatt nem egy vértelen, száraz, felbomlott test van jelen, hanem Jézusnak eleven teste, tehát a vére is, amint fordítva is: a vér színe alatt sem csak valami élettelen, kifolyt vér van jelen, hanem az egész Jézus. Aki tehát akár az egyik, akár a másik szín alatt áldozik, az egész Jézust magához veszi; szoros szükségessége tehát nincsen annak, hogy mindenki mindkét szín alatt áldozzék. A két szín alatti áldozást Nyugaton azok követelték, akik magát ezt a tant tagadták; ezért nem engedett az Egyház, míg Keleten az ősi gyakorlat ellen semmi kifogást sem emelt. Gyakorlatilag pedig a két szín alatt való áldozás legalább ott, ahol tömegek áldoznak, elég kellemetlen következményekre vezethet. Gondoljunk csak a lecsöpögtetés, a fertőzés és a közös kehely használatával szükségkép adódó undor veszélyére! Mivel tehát a két szín alatti áldozás a dolog lényegéhez éppenséggel nem szükséges, másfelől pedig a tiszteletlenség számos veszélyével jár, azért az Egyház a maga Krisztustól nyert joghatósága alapján elrendelte, hogy csak a papok áldozzanak két szín alatt, ők is csak a szentmisében, a hívek pedig a nyugati Egyházban csak kenyér színe alatt vegyék magukhoz Krisztust.

„De Jézus azt mondta a kehelyről: Igyatok belőle mindnyájan! Tehát nemcsak a papok.”

Csakhogy Jézus ezt a mondatot az apostolokhoz intézte, nem a hívekhez. Ebből tehát a kehelyhasználat egyetemes parancsát levezetni nem lehet.

„Nem nyilvánvaló megváltoztatása-e ez Jézus rendelésének?”

Nem, legfeljebb bizonyos merőben formai megszorítása, amire az Egyháznak joga van. A két szín alatt való vétel gyakorlata azért fennmarad az Egyházban, éppenúgy, ahogy Krisztus azt behozta; mert hiszen, mikor Krisztus Urunk az Oltáriszentséget rendelte, akkor is valószínűleg Jézus maga is csak a papokat oldoztatta meg mindkét szín alatt. Hogy a világi hívek miképp áldozzanak, arra nézve Jézus külön nem rendelt el semmit, ezt az Egyházra hagyta.

„Honnan van az Egyháznak joga arra, hogy Jézus rendeléseit ily önkényesen magyarázza?”

Az Egyháznak Jézus rendelkezéseinek alkalmazására s gyakorlati végrehajtására az Úr maga adott hatalmat, amikor a hívek kormányzatát minden megszorítás nélkül az apostolokra bízta s főleg Péterre e szóval: "Legeltesd az én juhaimat, bárányaimat!" Vagyis: te légy a pásztor, te vezesd, irányítsd, igazítsd őket. Ha tehát az Egyház ennek a Krisztustól vett rendelkezésnek alapján szabályozza a Jézus által külön nem szabályozott részleteket, ez nem önkényűség, hanem a Krisztustól ráruházott hatalom jogos és okos gyakorlása.

„Ez olyan, mintha valakit vendégségbe hívunk, aztán az első fogás után kitessékeljük, hogy a többiben már csak a papok részesülhetnek.”

Teljesen téves magyarázat. Mert aki az Úr Jézust a kenyér színe alatt magához veszi, pontosan ugyanannyit vesz magához, mint aki a kehelyből is iszik. Csak formailag vannak a papok e tekintetben előnyben, ami a fentiek szerint teljesen megokolt dolog. A kép tehát hamis és a hasonlat irányzatos.

„A kehely miatt rengeteg vita folyt. Okosabb lett volna azt inkább világiaknak is megengedni, mint annyi hívet elveszíteni.”

Az Anyaszentegyház a "kelyhesek" vitája idején csakugyan nem akart elzárkózni a kehely megengedése elől sem, s ismételten úgy volt már, hogy hát ha annyira akarják, legyen meg a tetszésük s engedtessék meg a világi híveknek is a kehely használata. Azonban kitűnt, hogy a legtöbb esetben a kehely emlegetése csak ürügy volt az ellentétek s az egyházellenes forradalmi hangulat szítására. A husziták pl. a világért sem akartak újra katolikusok lenni, még ha a kehely használatát megengedték volna is nekik. Egyébként mások joggal figyelmeztették az engedékeny katolikus főpapokat, hogy ez az engedmény veszélyes lenne, mert annak a nemkatolikus felfogásnak szolgált volna táplálékul, mintha Krisztus nem volna egészen jelen akár a kenyér, akár a bor színe alatt.

„Hát aki méltatlanul áldozik, azt is táplálja lelkileg Krisztus?”

Aki méltatlanul, vagyis súlyos bűn állapotában, a kegyelmi állapot s a szeretet menyegzői köntöse nélkül veszi magához a szent testet, ahhoz is éppúgy betér fizikailag az Úr, mint bárki máshoz, de lelkileg nem, mert a bűnös lelkében ott az akadály s így az áldozás a maga kegyelmi hatásait nem hozza benne létre. Ez az a méltatlan áldozás, amelyről már Szent Pál apostol mondja, hogy csak növeli a lélek kárhozatát: az ilyen ember "ítéletet eszik és iszik magába, nem különböztetvén meg az Úr testét" (I Kor. 11, 29).