Hit vs. Tudás. Meddig mehet a hit a józanság rovására, avagy a hittel élés miért akarja felülírni a tények világát?

Kedves kérdező,

Nem akarom semmiképpen a tudományt lebecsülni, de el kell ismerni, hogy a tudomány, annak ellenére, hogy axiómákra, tételekre tehát hitre alapul, máig nem volt képes a hit lényegét kifürkészni. Péter barátunk nem csak remekül megfogalmazta válaszát, szerintem teljesen igaz is amit írt.

„A hittel élés alapjaiban írja felül a tények világát.”

Péter erre nem adott magyarázatot, és nem tudom mennyire ért egyet velem. Szerintem létezik egy magasabb rendű természeti törvény (Isten egyik 'jellemvonása'), ami bármely más törvényt alkalomadtán érvénytelenít, és egy ilyen alkalom egy értelmes lény mint az ember, tökéletes utasítása. De az ember nem ismeri ezt a törvényt, ez a törvény következetesen (az emberi tudat számára) csak véletlenszerűen érvényesül. Az ember azonban megismerheti ezt a magasabb rendű természeti törvényt, és megtanulhatja tudatosan alkalmazni, akkor a tények követik tudatát, míg korábban csak meggyőződhetett a tényekről.

Szó szerint igaz az, hogy a hit segítségével akár egy hegyet odébb tehetünk, ha ismerjük ezt a törvényt. Názáreti Jézus Ismerte ezt a törvényt és képes volt tudatosan alkalmazni. Azok a dolgok melyeket sokan csodáknak neveznek, mások lehetetlennek tartanak, ezen a törvényen alapulnak.

Ez a törvény azt hozza létre amit egy ember kíván, elképzel és elhisz, helyesebben biztosan tud anélkül hogy bizonyítani lehetne, gyakran akár a legszilárdabb bizonyítékok, tények ellenére.

A hit (pisztisz, fides) keresztény értelemben Istenben és a kinyilatkoztatás isteni voltában való bizalmat jelenti, és nem feltétlenül arra vonatkozik, hogy létezik-e Isten vagy sem, hanem hogy bízunk-e bármi áron abban, amit Isten kijelent. Jézus feltámadását többször megjósolta, mégse hittek benne. És így a hit olyan dolgokban való bizalmat jelenti, aminek nincsen jelenleg bizonyossága, de Isten megmondja nekünk. Isten "létezésében" nem lehet bízni, mert az egy népnél sem volt hitkérdés, hogy létezik egy első ok, egy mozdulatlan mozgató, a dolgok rendezője, alkotója, aki valószínűleg egy személyes valaki.

Ez az istenfogalom egyébként jelen van még a politeista görögök filozófusainál is: Szókratész, Platón, Arisztotelész, Apuleius istene egy (ezen van a hangsúly) személyes valaki, aki nem mutatja meg magát, és még a mitológiai istenek felett, amik nem többek, mint az emberi természet kivetődései, is áll. Pál is azt tanítja (Róm 1, 19-21), hogy Isten kinyilvánította létezését és alapattribútumait az ész útján a pogányoknak is.

Csak ez az Isten semmit nem csinál, csak beindította a gépezetet. Ezzel a deizmussal még a felvilágosodás is elvolt a 2. ipari forradalomig.

A keresztény Isten viszont megnyilatkozik, megszánva az elbukott embert, egészen az emberbe hatol, és "kinyilvánítja bölcsességeinek titkait (Zsolt 50, 8)", az igazságot, aki maga személyesen a megtestesült Ige. De ehhez a kapcsolathoz egy elég ingoványos út is hozzátartozik, nem inkább elméleti, mint gyakorlati síkon.

A "tudni" (oida) ige az ógörögben a "látni" (eidenai, idea stb.) ige perfectum-tövéből származik (kb. az a jelentése, hogy "láttam"). Tehát a tudás az volt számukra, amit már láttak. De nem csak látással, hanem következtetéssel is el lehet érni igazságokat, mint Isten létezését és alaptulajdonságait, sőt még a természetjog alapján levő erkölcsöt is. Még ez is tudás, ha nem is közvetlen.

De ez még egyáltalán nem elég egy keresztény élethez, mert ez csak az ajtaja az egésznek. Személyesen megismerni Istent, és vele kapcsolatot tartani csak úgy lehet, hogyha Ő megnyilatkozik. És ehhez a megnyilatkozáshoz kell az Isten iránti feltétlen bizalom, ti. az, hogy a megnyilatkozás szerzője az az Isten, aki a theodicea alapján is megnyilatkozik.

Nagyon is jó kérdés!

Sokan (főleg a vallási fanatikusok, vagy a keményvonalas ateisták) gondolják úgy, hogy ez a két dolog nem fér meg egymás mellett. Pedig nagyon is megférnek! Szerintem hinni abban kell, amit nem tudhatunk biztosan - és sok ilyen dolog van! A tudósok tudják a legjobban, hogy mennyi minden van még, amit nem tudunk. Mégsem gondolom úgy, hogy a hit "csak" azokat a lyukakat tölti ki, amiket a tudománynak még nem sikerült. A vallásos hit legalábbis arról szól, hogy hogyan éljük az életünket jó emberként, hogyan legyünk erkölcsösek, és nem utolsósorban: hogy bízzunk egy felsőbb erőben, akinek a tudása, jósága, szeretete jóval felettünk áll. A tudomány nem ezeket kutatja, hanem pl. hogy mi hogyan működik. Ezért nem jó, ha a Bibliában keresünk tudományos magyarázatokat, vagy hogy ha tudományosan akarjuk bebizonyítani, hogy van-e Isten. Egyik sem fog sikerülni.

"Sajnálom, de a "tudni" nem egyenlő a "látni" igével, még a latinban, illetve a görögben sem és a többi zavaros fejtegetésed is ilyen nyögvenyelős."

Drága válaszadó, most gondolom, benyomtad a Google fordítóba a "tudom" igét, és kiadta neked az újgörög variációt (xeró-boró). De ezt se az attikai nyelv, se a koiné nem ismeri.

De hogyha vetted volna a fáradtságot, megkeresvén valamelyik online szótárban οἶδα szó jelentését és etimológiáját, akkor azt az első oldalon megtaláltad volna:

[link]

"Kedves Péter! Valóban értékelhető a mindig józan nyugalmad, csak az a baj, hogy a stílus nem teremti meg az igazolást. Az az igauság, hogy soha, sehol, senki nem említette meg Jézus csodáit, a Biblián kívűl persze. A sokezer csodalátó ember közül egy csak lejegyezte volna ezt a rendkívüli eseményt, hiszen még a legapróbb üstököst is leírták a világ minden táján. De semmi, még egy nyúlfarknyi beszámoló sincs. Kivéve persze a négy evangélistát, akik pont Jézus tanítványai."

Az ostobaság, hogy mindent leírtak. A karthágói háború részleteit kb. egy maroknyi ember tudósításából ismerjük, a galliait egyből, vannak korok, amikor egyetlen egy forrást tekint a történelemtudomány forrásnak, mert egyszerűen csak az az egy van, míg az evangéliumok több mint 5000 példányban lettek lemásolva.

A kereszténység története a 2. századtól teljesen dokumentálva van mind kortárs, mind későbbi írók révén.

De az 1. századból is vannak nem biblikus forrásaink: belső források a Kelemen-levél, és a Didaché, Hermas Pásztor c. műve, Pápiász, Antiochiai Szt. Ignác bizonyos eredeti levelei, a muratori töredék (ez ide tartozik, bár a 2. század elején készült).

Pogány források: Iosephus Flavius, Tacitus Annales XV. 44, Plinius Epistulae X.96, Suetonius Claudius 25, Celsus, gnosztikus utánzások tömkelege.

Mégis miről? Iudaea Jézus első harminc évében rengeteg zendülésen esett át, egyfajta periférikus provincia volt a maga autonóm hellenisztikus-zsidó hagyományaival. Maga a provinciai is Kr. előtti évszázad második felében lett a rómaiak által elfoglalva. Nem tudták a római kultúrát beleolvasztani a zsidóságba. A rómaiaknak csupán a Nagy Sándor-i terjeszkedés végett volt hasznos, hogy azt megtartsák.

És mi a probléma azzal, hogy csak fél évszázad után keletkezett írásos emlék? Hm? A karthágói háborút kb. 150 év magaslatában írta le az aranykorban élt Titus Livius, Cornelius Nepos valamint néhány romanizált görög. És ez még hagyján. Livius 400, 500 éves beszámolóit is forrásértékűnek tekinti a történelemtudomány, amikor a köztársaságot kikiáltották, a plebeiusok egyenjogosultak stb. Milliószór, sőt trilliószor jobban van a kereszténység dokumentálva, mint maga a római történelem, de akár a kora-középkor első három százada.

A galliai háborút Caesar is, aki maga viselte a gallok ellen, csak egy évtized múlva írta le, sőt a befejezését pedig egyik katonája. Tacitus onnan kezdi el az Annales-ét, amikor maga nem is élt. Mindennek ellenére forrásértékűnek tekintik.