Szerintetek létezik olyan, hogy valaki a halála után feltámad?

Nézd, itt szerintem mindjárt az elején meg kellene különböztetni két dolgot, mert nem mindegy, hogy mit hívsz "feltámadásnak". Gondolom, hogy a kereszténységre és a keresztények által emlegetett feltámadásra próbáltál utalgatni a kérdésmagyarázatban és a hozzáfűzött kommentben.

Az nem kérdés, hanem tény, hogy vannak olyan emberek, akiknél már beállt a halál valamilyen formája, és akár hosszú órákat is eltöltöttek ebben a "halott" állapotban, de mégis "visszatértek".

Ezt a dolgot klasszikus, keresztény értelemben nem lehet feltámadásnak nevezni, mert ezek az emberek ugyanabba a testbe és ugyanabba az életformába tértek vissza, mint amelyikből (igazából el se) mentek.

A halálból, testben való feltámadás nem olyan jelenség, amely a hitünk szerint manapság megtörténhet. Ezért értelmetlen, vagy inkább provokatív dolog olyat kérdezni, hogy láttunk-e már embert a halálból feltámadni, hiszen jelenleg nem is akarunk, illetve tisztában vagyunk vele, hogy nem tudunk ilyen eseményt megtapasztalni, mert abban hiszünk, hogy a halottak feltámadása az idők végén (ill. "a világkorszak végén") fog megtörténni.

A történelemben, közel 2000 éve, volt egy olyan esemény, amit több különböző szerzőtől ránk maradt írásban úgy írnak le, hogy egy ember, név szerint Názáreti Jézus, aki keresztre feszítése után 3 napig a sírban volt, feltámadt a halálból, mégpedig nem ugyanolyan (halandó) testben, mint amelyben elköltözött, hanem halhatatlan, romolhatatlan, mégis emberi testben. Azt állították a szemtanúk, hogy együtt ettek és ittak vele, hallották beszélni, hogy látták bejutni egy bezárt helyiségbe, és látták rajta azokat a halálos sebeket, amelyekbe belehalt, de ő kétségkívül életben volt.

Mivel akkoriban nem volt se kamera, se fényképezőgép, a történtekről tehát tárgyi bizonyíték nincs, és ráadásul ez a sokak által feltámadva látott ember ugyanezen tanúk szerint felment az égbe és eltűnt a szemük elől, valamint ilyesmi, úgy tűnik, nem is ismételhető meg, ezért ezzel az eseménnyel kapcsolatban rá vagyunk utalva a saját hiszékenységünkre avagy kétkedésünkre: vajon ezek az emberek, akik mindezt oly határozottan állították, sőt annyira meg voltak minderről győződve, hogy egész életüket arra áldozták, hogy az akkor ismert világ minden részére elvigyék ennek az eseménynek a hírét, megbízhatóak-e vagy sem. Elhisszük-e a beszámolójukat, vagy sem. Hiteles tanúk-e ezek az emberek, vagy nem.

A kétkedés oldalán áll először is az a tény, hogy jelenleg nincsen semmilyen tárgyi bizonyíték arról, hogy a Názáreti Jézus valóban feltámadt, és nincs is itt a feltámadott testével, hogy tanulmányozhassák a szakértők, vajon tényleg igazat mondtak-e a feljegyzések készítői. Továbbá az a tény is a kétkedés mellett van, hogy azóta, úgy tudjuk, sohasem sikerült senkinek megismételnie ezt a dolgot, nem volt egyetlen hitelt érdemlően dokumentált eset sem, amelynél azt állították volna, hogy egy ember valóságosan feltámadt a valóságos, tökéletes halálból. Valamint a tudomány jelenlegi állása szerint a halál tökéletes beállta után az emberi testbe semmilyen módon nem lehet az életet újra visszajuttatni, nemhogy halhatatlan, repülni és bezárt ajtón átjutni képes testre kicserélni!

A hit oldalán pedig ott van négy különböző időben, különböző szerzők által írott beszámoló, amelyek úgy mesélik el a történetet, hogy a leírt tények között nincsen ellentmondás, és a vége mindegyiknek az, hogy sok ember látta a feltámadott Jézust.

Tény az is, hogy ezek az emberek annyira a hatása alá kerültek ezeknek az eseményeknek, hogy az egész életüket (melyet legtöbben épphogy az ennek az eseménynek a valóságába vetett hitük miatt veszítettek el végül) arra áldozták, hogy minél több embert meggyőzzenek arról, hogy amit állítanak, az tényleg megtörtént.

Tény az is, hogy azóta világszerte milliárdokban kell mérni azoknak a számát, akik valamilyen oknál fogva ezt a történetet elhitték, és milliókra azokét, akiknek az ebbe vetett hitük olyan erős volt, hogy hajlandóak voltak érte meghalni.

Tény, hogy azóta sem került elő semmilyen további tárgyi bizonyíték, ami a történetet igazolná, mégis a keresztény emberek most is ugyanazzal a hévvel hirdetik, hogy Jézus feltámadt, mint az apostolok, akik állítólag az események szemtanúi voltak, és ma is ugyanúgy milliók készek akár meg is halni ezért. Ezek az emberek képesek úgy viselkedni, és úgy feladni önmagukat, mintha ők is a saját szemükkel látták volna, hogy Jézus feltámadt a halálból, holott még ők maguk is (legalábbis nagy többségük) beismerik, hogy soha nem látták őt személyesen, mégis azt mondják, *tudják*, hogy a történet igaz.

Sőt, még azt is van képük állítani, hogy ők is, Hozzá hasonlóan, mindnyájan fel fognak támadni a halálból, amikor Ő visszatér! Ők kétségtelenül nem úgy vélik, hogy ez csak kitalált dolog, máskülönben nem lennének hajlandók annyi lemondásra és akár a halálra, hogy a hitük mellett kitartsanak.

Vagyis soha nem láttak embert a halálból feltámadni, sőt a legtöbben igazából semmilyen látványos "csodának" nem voltak szemtanúi, bár vannak azért szép számmal, akik azt mondják, hogy tapasztaltak ilyeneket is, miután hívőkké lettek. Az viszont közös bennük, hogy az életük általában tényleg nagyon radikálisan megváltozik, és hogy igazából nem is nagyon vannak olyan "faktorok", ami alapján előre meg lehetne mondani valakiről, hogy ő nagy valószínűséggel hívővé fog-e válni egyszer, vagy sem. Hiszen néha olyanokból lesznek a legnagyobb hívők, akik előtte maguk is röhögtek a keresztényeken, vagy netán üldözték is őket.

Tehát az igazság csak kétféle lehet. Vagy nem volt Jézus Isten Fia és nem támadott fel a halálból, csak rendkívül nagy hatással volt a követőire, ezért ők a saját erejükből képesek voltak az egész ókori világban elterjeszteni és elhitetni az emberekkel a feltámadása hírét, és rávenni milliókat, hogy hagyják veszni az életüket egy jobb, boldog, örök élet reményében. Ez esetben nagyon nehéz megmagyarázni, hogy lehetett ennyi ember fogékony erre a dologra, ha ez tényleg ilyen hihetetlen, és hogy adhatták olyan könnyen az életüket ilyen sokan veszni csak azért, mert valaki azt mondta nekik, hogy örökké élhetnek, ha elhiszik neki, amit mond. Hogy lehet magyarázatot adni arra, hogy ma is, nemcsak a szegény, reményvesztett emberek, hanem néha egészen gazdag, magas világi pozíciót betöltő, karriert befutó emberek is feláldoznak mindent egy ilyen "meséért", egészen kiváló elmék is "beveszik"... de miért? Nekik mi okuk van rá? Ha Jézus nem támadt fel, akkor honnan van ekkora vonzerő ebben a vallásban? Hisz evilági szinten nem kínál valami sokat!

Vagy pedig, ha a másik verzió az igaz, akkor Jézus tényleg feltámadott a halálból, és tényleg igaz az, hogy Ő az Isten Fia, és Ő adja azt az érthetetlen erőt és szívósságot a keresztény vallásnak, ami miatt az emberek még 2000 év után is simán (sőt, még simábban, mint valaha!) elhiszik, hogy Ő feltámadt, sokan simán odaadják az életüket is Őérte, és sokan azt állítják, hogy Ővele személyesen találkoztak a szívükben, és Ő gyógyította meg őket a betegségükből és szabadította meg őket a saját rossz szokásaiktól, tulajdonságaiktól... és tényleg igaz minden, csak hit kell hozzá, és tényleg az örök élet ingyen van, és bárki számára hozzáférhető.

... és mégis, van egy csomó ember, akinek tele van a hócipője az egésszel. Aki annak örülne, teljes szívéből azt szeretné, ha inkább az első verzió lenne igaz, és végre az erő is eltűnne ebből a vallásból, az emberek "felnőnének" végre, és eltűnne végre a föld színéről annak még a gondolata is, hogy örökké élhetünk, hogy feltámadhatunk, hogy lehetünk boldogok is, nem muszáj ebben a széteső, fájdalmas, rendkívül törékeny és múlandó világban élnünk. Azt szeretnék, ha örökké ilyen maradna a világ, és mindenki "végre belátná", hogy ezt nem lehet megváltoztatni, Isten nincs, Jézus nincs, örök élet nincs, fájdalom nélküli világ nincs.

De mint bemutattam: nem azért nincs, mert a bizonyítékok emellett szólnának. Hanem mert ők úgy döntöttek, hogy nincs. Úgy döntöttek, hogy nem hisznek ebben.

Te is, kérdező, bár feltetted a kérdést, de előre eldöntötted, hogy nem hiszel ebben, szerinted ez egy kitalált dolog. És mivel te nem hiszel ebben, ezért nyilván mi sem támadhatunk majd fel, hiszen attól, hogy elképzeltük, nem válik majd valósággá.

Ebben teljesen igazad van szerintem. Tényleg nem fogunk feltámadni, ha ezt mi magunk gondoltuk, képzeltük el. De itt már van egy HA. Nekem már senki nem tudja azt beadni, hogy én képzeltem el, és én gondoltam ki, hogy van feltámadás. Javíthatatlan vagyok. :) És állítom, nem azért, mert nincs ki a négy kerekem, nem azért, mert "elvakult" vagyok, vagy mert olyan nyomorult életem van, hogy már csak egy ilyen reményszálban tudok megkapaszkodni. Ezek közül egyik sem igaz. Hanem egyszerűen azért, mert megpróbáltam találkozni Jézussal, akiről azt mondták, hogy feltámadt, és sikerült. Nem emberek győztek meg, hanem Ő maga, személyesen, mutatta meg magát, hogy tényleg feltámadt a halálból. Most tehát már akkor lennék bolond, ha nem hinném el, nem igaz? Hiszen mit szólnál, ha találkoznék veled az utcán, és azt mondanám neked, hogy "te nem is vagy itt!"? Hülyének néznél, nem? :D

Nézhetsz most is annak, viszont sajnos el kell fogadnod, hogy nem tudok másképp dönteni azoknak a dolgoknak az ismeretében, amiket megtapasztaltam. Nem más énhelyettem, hanem én személyesen. Mert amikor Ővele találkoztam, akkor olyan volt, mintha nem lenne ott senki más. Csak azt tudtam, hogy valami olyan Szeretettel állok szemben, amit még sohasem éreztem, pedig sok szeretetet kaptam már emberektől is. És azt is tudtam, hogy ezt a szeretetet nem én képzelem magamnak, nem is én szeretem magam ennyire, és nem is az ott álló emberektől irányul felém. Egyszerűen csak ott volt, és magával ragadott, és elhívott egy olyan világba magához, ahol nem lesz fájdalom, nem lesz gyász, nem lesz szenvedés és elmúlás sem. Csak igazságosság, békesség és teljes öröm, időkorlátok nélkül.

Ha ez a világ nem létezik, és nem érhető el azzal, hogy a hitemet őszintén és kétségek nélkül Istenbe és a feltámadott Jézusba vetem, akkor sajnos nagyon becsapom magam, vagy valaki más csap be nagyon. És nemcsak én, hanem milliók is. De tudod mit? Még akkor sem bánnám, hogy így éltem, ahogy, mert boldog vagyok, és örömömet tudom lelni abban, hogy szeretem az embereket, és hogy nem kell más embereket kihasználnom ahhoz, hogy boldog lehessek, hanem annyira tele vagyok szeretettel, hogy képes vagyok belőle mindig adni a többieknek. Ennél többet nem tudnék kapni az élettől akkor sem, ha nem lennék hívő. Viszont mivel biztos vagyok benne, hogy mindez nem hiábavaló, ezért még nagyobb öröm így élnem, mert tudom, hogy az a Szeretet vár rám, akié minden, és mindazt nekem akarja adni, azokkal a sok millió testvéreimmel együtt, akik mindnyájan a legjobb barátaim lesznek az örökkévalóságban. És akármikor is jön el annak az ideje, hogy ez megvalósuljon, tudom, hogy ez a Szeretet akkor is fel tud támasztani a halálból, ha a poraimat a világ minden tájára szétfújná a szél.

És mindez egyedül azért elérhető a számunkra, mert van Valaki, aki mindezt már birtokolta öröktől fogva, de 2000 évvel ezelőtt emberként meg akart halni helyettem, hogy vele együtt mindezt én is élvezhessem. Amikor ezt megtudtam, és Ő személyesen éreztette velem, mennyire szeret, akkor nem tudtam másképp dönteni. Tudtam volna, de nem lett volna értelme...

Ha te nem akarsz találkozni Vele, sosem fogja rád erőltetni a szeretetét, mint a nagyi, aki akkor is tömi beléd a sütit szeretetből, ha már kipukkadtál. Ha akarod, életed végéig Ő és az Ő feltámadása egy kitalált dolog maradhat számodra. De ha akarod, megkeresheted Őt bármikor, amíg élsz, és kipróbálhatod, hogy meg tud-e győzni a szeretetével, vagy nem. Megtudhatod biztosra, hogy létezik-e a feltámadás, de ehhez először el kell fogadnod legalább mint elméleti lehetőséget, hogy igen, esetleg igaz is lehet. Esetleg, ha hívom Őt, akkor válaszolni fog, mert tényleg Él!

Bocsánat, hogyha nem érdekelt volna ilyen terjedelemben a véleményem, természetesen nem kötelező végigolvasni, de vedd inkább olyan bóknak a válasz hosszát, hogy megihletett a kérdésed. :)

Ha meg esetleg más haszna is lesz számodra, annál jobb!

Attól, hogy nem hiszel benne még nem kiáltalak ki gonosszá, nem keresztényi dolog ilyet tenni, te dolgod.

Viszont ha Jézus nem támadt fel, akkor hogyan állíthatja az írás, hogy leült a teremtő Jobbjára, az égben?

A kérdés első felére a válasz:

Még nincs itt az ideje a feltámadásnak.

Erre majd akkor kerül sor, amikor a szelídek öröklik a földet, és csak az arra méltók maradnak a földön, akik várják elhunyt szeretteiket vissza az életbe, amit megígért a teremtő.

erre a világra ugyan minek kellene feltámasztani az embereket?

Én sem tenném.

Hogy itt szenvedjenek, a munkanélküliség, meg az éhezés várna rájuk.Még előttünk áll a Jézus által prófétált nagy nyomorúság, nem semmi lesz túl élni....

(Máté 24:21) 21 mert akkor nagy nyomorúság lesz, olyan, amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig; nem, és nem is lesz többé.

És utána soha többé nem lesz rossz.

Szia!

Nincs,olyan viszont van hogy valaki még a halált megelőzően feltámad!

"Szerintetek létezik olyan, hogy valaki a halála után feltámad?"

Szerintem igen, én keresztény vagyok, tehát ez a hitem egyik alapja.

Részlet egy amerikai expedíció egyik tagjának jegyzeteiből (1894)

(Baird T. Spalding: A Távol-keleti Éesterek Élete és Tanítása)

A teljes figyelmünk két hónapig nap-nap után egy rakás kőtáblára irányult, ami a jelek, jelképek, azok helyeinek, alakjának és jelentőségük vizsgálatára volt szentelve, az öregúr ezennel tanítónként szerepelt. Ez addig tartott, míg március elején, egy reggelen szokás szerint a templomba mentünk. Mikor oda értünk az öregurat a padon fekve találtuk, mintha aludna. Egyikünk odament hozzá megérintette a karját, hogy felébressze. Ijedten hátrált vissza mondva: “Nem lélegzik, úgy hiszem meghalt.” Körülálltuk a padot és annyira elmerültünk gondolatainkban a halálról ezeknél az embereknél, hogy nem vettük észre, hogy valaki bejött. Az keltett fel bennünket gondolatainkból, hogy egy hang “jó reggelt” köszöntött, mi az ajtó felé fordultunk, ott állt Emil. Mindannyian meghökkentünk és némán bámultunk rá, mert abban a tudatban voltunk, hogy több ezer kilométerre volt tőlünk és hirtelen megjelenése egy megrázkódást okozott bennünk. Mielőtt időnk lett volna felocsúdni odalépett hozzánk és mindenkivel kezet fogott.

Ketten közülünk utat engedtek Emilnek, hogy a padot megközelítse, ahol az öreg férfi feküdt. Kezét annak homlokára téve így szólt: “Itt van egy kedves testvérünk, aki elhagyta ezt a földet, anélkül, hogy képes volt a munkáját nálunk befejezni. Mint egy költő mondta: ‘A köpenyébe takarta magát és lefeküdt kellemes álmokra.’ Az első gondolatotok egy temetkezési vállalkozót hívni egy koporsóval, és egy sírt ásni neki, hogy a halandó részét, ami a feloszlásba megy át, abba eltemetni. Kedves barátaim, gondolkodjatok egyszer el azon, kihez fordult Jézus mikor azt mondta: ‘Atyám, köszönöm, hogy meghallgattál engem’. Nem a külső önhöz beszélt, az énhez, a burkolathoz. Ő elismerte és magasztalta a benső Önt az egy végtelen Mindent-hallót, Mindent-tudót, Mindent-látót, a magasztos és hatalmas, Mindenütt jelenlévő Istent. Nem látjátok, mire volt Jézus tekintete irányítva Mikor Lázár sírjánál állt? Ő is úgy, mint ti a sírba nézett és egy halottat látott, feloszlásra átmenőben lévő Lázár testét? Míg a ti figyelmetek erre a halottra volt irányulva, Ő a tekintetét az elevenre, az Isten egyszülött fiára irányította. Az Ő figyelme a változatlan, örök mindenütt jelenlévő Életre volt irányítva és ez az élet mindent felülmúl. Mikor mi a tekintetünket megszakítás nélkül a folyton jelenlévő Isteni valóságra irányítjuk, akkor láthatjuk tökéletes munkáit.”

“Itt van egy kedves testvérünk, aki nem volt képes teljesen Istenben bízni, hanem részben a saját erejére támaszkodott, míg elérte ezt az állapotot, amiben feladta a küzdelmet és elkövette azt a hibát, amelyet olyan sokan elkövetnek, a tévedést, amit ti halálnak neveztek és azt a teljes értelmében, annak tekintitek. Ez a kedves lélek nem volt képes minden félelmet és kételyt elengedni, avégett a saját erejében bízott és nem tudta befejezni a feladatot, amely mindegyikünk feladata. Ha ebben a helyzetben hagynánk, akkor a teste felbomlana. Akkor ő újra ki lesz küldve, hogy az emberi feladatát, ami már majdnem véget ért befejezze. Igen a munkája befejezéséből csak annyi hiányzik, hogy mi segíthetünk rajta, hogy befejezze, mi ezt egy nagy előjognak tekintjük.”

“Ti azt kérdezitek, hogy visszakaphatja-e a teljes tudatát. Igen, az lehetséges, éppen úgy mint mindenki más visszakaphatja, aki így eltávozott. Habár a ti felfogásotok szerint eltávozott, tudunk mi, akik az életének egy részét megosztottuk vele, segíteni rajta, és ő képes lesz ezt gyorsan megérteni, úgy hogy a testét magával viheti. Nem szükséges a testet átadni annak, amit a halálnak és feloszlásnak neveznek, még azután se, ha valaki nyilvánvalóan a nagy tévedésbe esett.”

Itt a szónok elhallgatott és egy pillanatig úgy látszott, hogy mély gondolkodásba merült. Nagyon rövid idővel utána a falubeli barátaink közül négyen beléptek a szobába. Közel egymás mellett állva néhány percig mintha mélyen elgondolkodtak volna, akkor közülük ketten kinyújtották kezüket és intettek nekünk, hogy álljunk közéjük. Mi közéjük álltunk, mire ketten közülük a karjaikat a sorunk két végső tagjára tették és mi is úgy tettünk egymás közt, míg egy teljes kört képeztünk. A körrel körülvettük a padot, ahol a halott teteme volt. Míg, egy pillanatig így ott álltunk, anélkül, hogy egy szó esett volna, egyszerre felerősödött a fény a helyiségben. Felnéztünk, Jézust és Pilátust láttuk egymás mellet állni a szobában, néhány lépésre tőlünk, ők előre léptek és hozzánk szegődtek. Újra egy mély csend uralkodott. Aztán Jézus a padhoz lépett és mind a két kezét felemelve beszélni kezdett: “Kedveseim, hajlandók vagytok egy pillanatra velem a halál völgyén átmenni? Nem tiltott terület az, mint ti gondolnátok. Ha hajlandók vagytok átmenni rajta úgy, mint mi tettünk és azt a másik oldalról megnézni, akkor látni fogjátok, hogy az csak az, amit a gondolataitok alkotott belőle, ott élet van ugyanaz az élet, mint ami itt van.”

Egy pillanatig kinyújtott kezekkel állva maradt, majd a halotthoz szólt: “Kedves barátunk és testvérünk, te velünk vagy, mi teveled vagyunk, és mi mindannyian együtt Istennél vagyunk. Isten magasztos tisztasága, békéje és összhangja átfogja és gazdagítja mindannyiunkat. Ez a tökéletesség olyan elevenen nyilatkozik ki neked, hogy te most fel tudsz kelni, és Atyád felvehet téged. Kedves testvérünk, te látod és tudod, hogy nem ‘porból lettél, és porrá válsz,’ hanem Élsz, tiszta Életet, örökké tartó Életet. Nem kell a testedet átadnod a felbomlásnak. Te most látod a Királyság gyönyöreit, ahonnan te származol. Állj most fel és menj Atyádhoz, akkor felhangzik az ujjongó kiáltás: ‘Üdvösség, üdvösség az újszülöttnek, a feltámadt Úrnak, a Krisztus az emberek között’.”

A szobát betöltő fény tisztaságát és szépségét egy halandó nem képes leírni. Mikor az elhunyt a padon felemelkedett, a fény minden tárgyat áthatolt, úgy, hogy semminek se volt árnyéka, még a barátunk testének és a mi saját testünknek se. A falak mintha visszahúzódtak volna és átlátszók lettek, míg úgy tűnt nekünk mintha a végtelen világűrbe néztünk volna. Ennek a látványnak a gyönyörűségét nem lehet leírni. Akkor tudtuk, hogy a halál helyett, az örök élet jelenlétében voltunk, ami kimondhatatlan nagy, soha nem csökken, hanem folyton folytatódik az örökkévalóságba.

Mi, közönséges halandók csak némán nézhettünk, néhány pillanatnyi elragadtatásban magasan kiemelve a mennyországra vonatkozó legnagyszerűbb elképzelésünk szépsége fölé. Nem egy álom, volt ez, hanem valóság. Így a valóság minden álmot felülmúlhat. Mi megkaptuk az előjogot, át és túl látni az árnyékon.

A szépség és a nyugalom, ami ebből a jelenetből áradt és a barátainkban rögzített bizalmunk, azon a napon teljesen átvitt minket a válaszfalon és az a választék még most is csak egy lapos síkság. Mégis egy vagy más módon megértettük, hogy először mindenkinek a legmagasabbra kell hágni, mielőtt a túloldal szépsége láthatóvá válik neki.

A barátunkon, akit mi a halottaiból feltámadtnak tekintettünk, mikor a társaihoz fordult és előttük állva beszélni kezdett a vénség minden nyoma eltűnt. Úgy tűnik nekem, mintha szavai folyton előttem lennének arany betűkkel egy domborműre írva. Hangja olyan fenségesen hangzott, hogy képtelen vagyok azt leírni. Nem volt semmi természet fölötti benne, csupán egy mély, tiszta, őszinte, erőteljes hang.

Ezek voltak a szavai: “Kedveseim, ti nem tudjátok mely egy örömet, békét és boldogságot adtatok nekem, azzal, hogy így felkeltettetek. Még csak egy pillanattal ezelőtt minden sötét volt körülöttem; ott álltam, félve tovább menni de, visszajönni se voltam képes. Csak úgy magyarázhatom meg mintha egy nagy sötétségbe voltam borítva, amiből hirtelen felébredtem és most itt vagyok újra veletek” A tekintete olyannyira sugározó lett az örömtől, hogy őszinteségéről nem lehetett kételkedni. Aztán hozzánk fordult és azt mondta: “Kedveseim, milyen szívesen gondolok a barátságunkra, ti nem tudjátok milyen örömet hozott nekem veletek kezet szorítani, látni és érezni a bizalmat, amellyel ti ezeket a drága segítőimet elfogadtátok; most mondhatom őróluk, hogy ők Isteniek. Ha ti most az én szemeimmel láthatnátok, akkor ismernétek a boldogságot, amit én most érzek. És a legnagyobb öröm, biztosan tudni, hogy mindegyiktek állni fog és tudni úgy, mint én most itt állok és tudok. Ezt az örömet csak akkor fogjátok érezni mikor arra a pontra értetek, ahol én most állok. Mondhatom nektek, hogy megéri egy egész életet élni, ha bennünket képesít élvezni egy pillanatot, mint ez. És aztán arra gondolni, hogy az egész örökkévalóságot látom kibontakozni. Csodálkoztok, ha azt mondom, hogy megdöbbentem és a szemeim majdnem elvakultak a kinyilatkoztatástól? Csodálkoztok azon, hogy a legszívesebben átadnám nektek ezt a belátást és nem csak nektek, hanem minden testvéremnek és nővéremnek Isten végtelen világában? Kedves testvéreim, ha a kezem megváltoztatna és felemelhetne benneteket oda, ahol én most állok, akkor úgy hiszem, hogy az örömöm megsokszorozódna. De intenek nekem, hogy azt nem szabad. Megértetik velem, hogy nektek magatoknak kell az újjáteremtő kezet kinyújtani, akkor ott találjátok Isten kinyújtott kezét rátok várva. Akkor képesek lesztek Ővele járni és beszélni, és Isten örökké áldani fog titeket úgy, mint Ő mindenkit áld. A legnagyobb öröm az, hogy látom, hogy kaszt, hit, vagy egyház nem jelent semmit, mindenki jöhet.”

Akkor barátunk egy pillanat alatt eltűnt a látókörünkből, úgy tűnt nekünk mintha elsöpörték volna. Mi volt ez, egy illanó mennyei látomás? A társaim mind a következtetéshez jutottak, hogy lehetetlen, hiszen ketten közülünk kezet fogtak vele. Az olvasóra hagyom a döntést.

Egyik barátunk a faluból, hozzánk fordult a szavakkal: “Tudom, hogy kételkedtek, de elhihetitek nekem, ez igazán nem nektek lett előadva. Ez egyike a váratlan eseményeknek életünkben, és ha ilyesféle adódik, képesek vagyunk a nehézségeket legyőzni. Ez a testvérünk nem volt képes saját erejéből átlépni a határt. Szerintetek már meg is halt. A lélek elhagyta a testet, de aki szellemileg már ennyire felvilágosult, azon válságos pillanatokban lehet segíteni úgy, hogy a lélek visszatér, és a test befejezi tökéletessé válását; akkor testét magával viheti. A testvérünk nehézsége az volt, hogy nagyon buzgón várta hogy átmehessen, és azáltal elhagyta a testét, pedig úgyszólván csak néhány lépés hiányzott ahhoz, ami átsegítse a határon, akkor a tökéletesítés be lett volna fejezve. Nekünk ez egy nagy kiváltság, hogy mi őt segíthetjük.” Lassan elengedtük egymást és egy teljes percig csendben állva maradtunk. Akkor egyikünk megszakította a csendet a szavakkal: “Uram, Istenem”. Én nem kívántam semmit se mondani és úgy éreztem az a jövőben mindig így lesz, én csak gondolkodni akartam. Az elmúlt órában egy teljes életet éltem át. Mindannyian leültünk, néhányan visszanyerték a hangjukat, és csendesen beszélgettek egymás között. Egy negyed óra, vagy húsz perc múlott el így mialatt majdnem mindenki részt vett az általános beszélgetésben, egyikünk az ablak felé ment, aztán visszafordult azzal a közleménnyel, hogy idegenek érkeztek a faluba. Mi mindannyian feléje indultunk, mivel nagy ritkaság volt, hogy az év e táján idegenek jöttek a faluba és azon felül gyalog; ugyanis tél közepe volt. Mikor a faluba értünk, hallottuk, hogy az idegenek egy kis faluból jöttek, körülbelül ötven kilométer távolságra innen a völgyben. Egy férfit hoztak magukkal, aki három nappal ezelőtt a hóviharban eltévedt és majdnem teljesen megfagyott. A barátai az egész úton, a havon keresztül egy hordágyon hozták ide. Jézus odalépett a férfihez, kezét annak homlokára tette és egy pillanatig úgy állva maradt. A férfi majdnem azonnal ledobta magáról a takarókat és felállt. Mikor a barátai ezt látták, egy pillanatig mereven nézték aztán ijedten, elmenekültek a színhelyről. A meggyógyult férfi rémült és bizonytalan volt. A barátaink közül ketten rábeszélték, hogy menjen velük haza, hogy egy kissé kipihenjen, míg a társaság többi része, köztük Jézus, hazafelé indult velünk.

Ejnye Súr.

Múltkor Raimhol kezdett bibliai cáfolásba a kérdésével, most meg te.

Háborút robbantani akartok Jézus gyalázásával.

Igen voltak feltámadások és majd lesznek is.

De nem értelek, hiszen Sátán nektek is ígért ilyet nem?

Az írtátok hogy sokszor kell meghalnotok, hogy Démon fejedelmekké váljatok.

ehhez pedig kell feltámadni nem.?

Persze az más kérdés, hogy Sátán senkit nem tud feltámasztani, nincs hozzá hatalma, de ezt nem tudjátok ezek szerint...