Miért nem lehet sehol sem olvasni arról, hogy Jézus hol volt 33 éves koráig?

Ez egy érdekes dolog. Javítsatok ki ha tévedek, nincs kedvem, se időm utánanézni. Induljunk ki a Bibliából. A Biblia nem egy önálló könyv amit valaki megírt, hanem egy válogatás a régi történetekből. És hogy mi kerüljön bele azt ha jól tudom anno egy egyházi zsinaton, vagy min döntötték el. R-go, akkor és ott eldöntötték hogy ez és ez, így meg így történt (persze csak ami az egyháznak tetszett vagy érdeke volt), a többiről meg nem beszélünk vagy egyenesen letagadjuk.

Tehát vagy nincs róla adat, vagy nem áll érdekükben nyilvánosságra hozni, ezeket tartom valószínűnek.

Szia!

Én úgy gondolom, hogy tudjuk, ami tudható. A Bibliában is találunk leírást Jézus gyermekkoráról, és a "vastag" Jézus élete könyv is 3 fejezetet szentel ennek a témának:

7. fejezet - Jézus gyermeksége

8. fejezet - A húsvéti látogatás

9. fejezet - Küzdelmes napok

Ha valakit érdekel elolvasható itt:

[link]

Üdv. Péter

Jézus rejtett élete Názáretben a mindennapok észrevétlenségében telt. Ez módot ad arra, hogy közösségben legyünk vele az imádsággal, egyszerűséggel, munkával, családi szeretettel áthatott mindennapok életszentségében. Mária és nevelőatyja, József iránti engedelmessége az Atya iránti engedelmességének képe. Ők ketten pedig a hitben elfogadják Jézus misztériumát, bár nem mindig értik.

Jézus életének legnagyobb részét úgy élte le, hogy osztozott a legtöbb ember sorsában: élete minden látványosság nélküli, mindennapos élet, egy kézművesé, aki a zsidó vallásosságban Isten törvénye alatt áll [Vö. Gal 4,4.] egy falusi közösségben. Ebből az egész korszakból csak annyit tudunk, hogy Jézus engedelmeskedett szüleinek [Vö. Lk 2,51.] és "gyarapodott bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt" (Lk 2,52).

Jézus Anyja és nevelőapja iránti alárendeltségében teljesen és tökéletesen teljesítette a negyedik parancsolatot. Ez az engedelmesség földi képe volt a mennyei Atya iránti fiúi engedelmességének. Józsefnek és Máriának való mindennapos alávetettsége hirdette és elővételezte a Getszemáni kerti imádság engedelmességét: "Ne az én akaratom..." (Lk 22,42). Krisztus mindennapos engedelmességével rejtett életében már megkezdődött annak helyreállítása, amit Ádám engedetlensége lerombolt. [Vö. Róm 5,19.]

A názáreti rejtett élet minden ember számára lehetővé teszi, hogy az élet leghétköznapibb dolgaiban közösségben legyen Jézussal:

A názáreti ház iskola, amelyben az ember kezdi megérteni Krisztus életét. Az evangélium iskolája. Elsősorban a hallgatásra tanít. Bárcsak föléledne bennünk a hallgatás nagyrabecsülése, ennek a csodálatos és nélkülözhetetlen lelki magatartásnak az értékelése. Itt tanuljuk meg, milyen fontos a családi élet. Názáret fölhívja a figyelmet a családra, szeretetközösségére, méltóságára, sugárzó szépségére, szentségére és sérthetetlenségére. Végezetül itt megtanuljuk a munka fegyelmét. Ó, názáreti iskola, az ács Fiának háza! Itt szeretném megismerni és ünnepelni az emberi munka szigorú, de megváltó törvényét; végezetül innen szeretnék áldást küldeni az egész világ munkásainak, és megmutatni nekik a nagy Példaképet, az isteni Testvért.

Jézus megtalálása a Templomban [Vö. Lk 2,41--52] az egyetlen esemény, mely az evangéliumok Jézus rejtett életéről való hallgatását megtöri. Ezáltal Jézus sejteti küldetése iránti teljes, istenfiúságából adódó odaadásának misztériumát: "Nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?" Mária és József nem értették e szavakat, de a hitben elfogadták, és Mária "mindezeket az igéket megőrizte a szívében" a hosszú évek során, mialatt Jézus egy mindennapos élet csöndjében rejtve maradt.

Összefoglalva: Jézus Mária és József iránti engedelmességével, hosszú évekig tartó alázatos munkájával Názáretben az életszentség példáját adja nekünk a család és a munkás élet mindennapjaiban.

Barsi Balázs atya tollából:

Jézus gyermekévei

Úr Jézus, élő Isten szent Fia, mi most hozzád jöttünk. Nem a magunk elhatározásából, hanem hitből, mert az Atya vonz bennünket hozzád. Ez a vonzás maga a hit. Van-e nagyobb kegyelme földi életünknek, mint ennek az órának a kegyelme, amikor szent igédet szomjas lélekkel akarjuk befogadni és életünket szerinte alakítani? Te magad mondottad: ,,Senki sem jöhet hozzám, csak akit az Atya vonz, aki engem küldött. Én feltámasztom őt az utolsó napon.'' (Jn 6,44) Minket a te szent Atyád vonz hozzád vasárnapról vasárnapra. Bízhatunk abban, hogy fel fogunk támadni az utolsó napon, hiszen igéddel már elkezdted bennünk a feltámadás húsvéti művét. Te magad mondottad, Urunk: ,,Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon.'' (Jn 6,39) Micsoda nap lesz az az utolsó nap, amikor mi, akik most együtt vagyunk Isten egyházában, felkelünk a porból, amelyből egykor vétettünk, és odaállhatunk eléd, örök Ige, ki kezdetben voltál és ki testet öltöttél értünk, és úgy láthatunk téged, amint vagy, és hallhatjuk szavadat: ,,Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdetétől'' (Mt 25,34)! Ámen.

Három nap múlva ráakadtak a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket... Anyja így szólt akkor hozzá: ,,Fiam, miért tetted ezt velünk? Látod, atyád és én bánkódva kerestünk.'' ,,Miért kerestetek? -- kérdezte. Nem tudtátok, hogy abban kell lennem, ami az én Atyámé?'' De ők nem értették, hogy mit akar ezzel mondani. (Lk 2,46. 48-50)

Egy tizenkét éves fiú abban az időben vallási szempontból felnőttnek számított, ezért rá is vonatkozott az előírás, hogy évente háromszor: Húsvétkor, Pünkösdkor és a Sátoros ünnepen fel kell zarándokolnia Jeruzsálembe. Valószínűleg ez az első alkalom -- hiszen Jézus éppen tizenkét éves -- , hogy szüleivel ő is Jeruzsálembe megy.

Mielőtt belegondolnánk szavaiba, nézni kell ezt az eseményt. Tudjuk már, hogy aki Húsvét fényéből visszatekint a keresztre, és hittel néz fel rá, az üdvözül. Minden vallástörténeti, valláspszichológiai, szociológiai stúdium nélkül, illetve azokon túl, azokat megrendültségben tökéletesen elfeledve hittel nézzük végig Jézus életét. Ő most tizenkét éves, serdülő. Zsidó fiú; ruhája, mint a korabeli fiúk ruhája, arámul beszél, tájszólásban, anyjára hasonlít. Eddig Názáret határát talán át sem lépte. Neki Jeruzsálem olyan lehet, mint hasonló esetben egy magyar gyereknek Budapest vagy egy amerikainak New York.

Tágra nyílt szemmel jár-kel, de képtelen csak a felületet nézni. Ezek a drága, ragyogó, ártatlan szemek! Ezek a nárdusolajban úszó barna szemek mindig látják azt a mélységet, amit mi csak nagyon ritkán sejtünk meg: a létezést, a teremtett létezést, a dolgok boldog lubickolását Isten teremtő szeretetében.

Most lát először római katonát, görög zarándokot és annyi-annyi új arcot a roppant nagy tömegben: lányokat, fiúkat, felnőtteket, aggastyánokat, más ruhákat, más szokásokat. Hall új nyelveket. Ahogyan ő néz, úgy mi is nézhetnénk (ha nem is abban a mélységben), mert van hitünk; hisszük, hogy Isten teremtette az eget és a földet.

Látja a fővárost. Azért neki ez nem Budapest és nem New York, ez Isten városa, az ígéretek hordozója, talán olyan, mint amikor egy keresztény hívő fiú tizenkét évesen egy búcsújáró helyre megy.

Látja a tizenkét éves Jézus a Koponyák hegyét is. Látja a városkaput, látja a farizeusokat, amint beszélgetnek, papokat, főpapokat, templomi istentiszteletet, és hallja meg énekli a zsoltárokat. Mit érezhetett Jézus, mikor Isten nevét hallotta? Mit gondolhatott akkor, amikor énekelték: Adonáj, örökkévaló Isten, Király az Úr, ékességbe öltözött (Zsolt 92,1), Siont választotta magának lakóhelyül (Zsolt 132,13)?

Most könnyen veszélyes területre tévedhetnénk, mert itt az ,,érzés'' szó félrevezető lehet, itt a pszichologizálás mocsár, kátyú, kárhozatos tudálékosság lenne. Itt megszakad minden gondolat, érzés és megsejtés. Itt nem tudom lelke mozgásait tovább követni. Most leborulok az unio hypostatica (a személyes egység) titka előtt. Leborulok előtted, Jézus, és látom poros lábadat; sarudat, melynek szíját megoldani én sem vagyok méltó. És szeretnék sírni, mint Péter, és kiáltani: Menj ki tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok! (Lk 5,8) Leborulok tested, pszichéd, lelked, emberséged, istenséged előtt: teelőtted, örök egyszülött Fiú, ki most emberségedben csak tizenkét éves vagy, bár tiéd az idő és az örökkévalóság. Azért borulok le, mert nem tudom követni lelked hullámzásait, értelmed felismeréseit, szíved érzelmeit. Mert itt egy mélységes szakadék támadt, ám ha eddig nem jöttem volna el, akkor ezt a szakadékot sem pillantottam volna meg. Ez valóban szakadék, a te benső világod, ahol a mélység a mélységet hívja (Zsolt 42,9). Ezt tudományok nem lábolják át. Ez a szakadék tüzes kemence, hiszen a mélyben te és az Atya egy vagy Istenséged titkában. Te, aki emberséged szerint mint tizenkét éves izraelita fiú állsz előttem. Ez a lebomlás az én megmenekülésem, üdvösségem, újjászületésem. Prédikációim gejzírjei innét törnek fel, bűneim innét nyernek bocsánatot, és egy összedőléssel, beszakadással fenyegető élet itt kap levegőt. A Szentlélek minden értelmet meghaladó vigasztalása innét fakad fel fülledt, önmagam miatt unalmas napjaim pusztaságában.

Az előbb, amint az evangélium szövegét olvasva megpillantottalak, láttalak és most is látlak: ott ülsz a tanítók között, hallgatod és kérdezgeted őket. Elámulnak értelmességeden és feleleteiden. Én nem elámulok, hanem megszédülök, mert tudom, amit hallgatóid nem tudnak, hogy te vagy az élő Isten Fia. Mikor őket hallgatod Istenről, és amikor te szólsz Istenről, ezek a tanítók olyan helyzetbe kerülnek, amely soha nem volt és nem lesz a földön: egy hittanórán, ahol a teremtő Istenről beszélnek, jelen van egy fiú, egy hittanos, aki a teremtő Isten egyszülött Fia, ki minden idők előtt, egy örökkévalóságon át Istennél van, aki majd két évtized múlva így szól: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok. (Jn 8,58)

Ők elámulnak, én szédülök, sajátos jóleső szédüléssel. A hit józan mámora ez; de ha idáig nem megyek, akkor mit ér a szentírásolvasás, mit az introdukció, az exegézis, a tanulmányok?! Üdvösségemet nem segítik elő! Nem tudom, mit érzel, mit gondolsz, mit határozol el. Ami téged itt elér, az nem vallási élmény. Ez rossz kifejezés. Ez a krisztológia elpszichologizálása lenne, amelyet ma sokan művelnek, hogy ezáltal felmentsék magukat a radikális Krisztus-követés alól. Ha neked csupán vallási élményed van, mint egy prófétának, és nem te vagy a megtestesült Isten, akkor élhetem az életemet úgy, ahogy akarom.

Nem tudom, mi történt veled, Jézus, míg engem ez a szédülés ért, de hallom a hangodat. Aggódó és előtted értetlenül álló édesanyádnak szólsz: Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy abban kell lennem, ami az én Atyámé?

Harminc év csöndjét egyetlenegyszer töri meg Jézus. Egyre jobban vonz engem annak a harminc évnek egészen sajátos csöndje, mely személyesen rám is tartozik. Semmi biztos kapaszkodónk nem lenne, ahonnét tévedésmentes módon belehallgathatnánk ebbe a názáreti csöndbe, ebbe a minket megváltó csöndbe, ha ezt a mondatot nem mondta volna. Ezt a mondatot hívjuk segítségül. Nyissa meg fülünket a hallásra, amikor tiszteletteljes érintkezésbe lépünk a Jézus bensejében végbemenő hatalmas történéssel anélkül, hogy azt ki tudnánk fejezni. Nem is kifejteni kell, hanem befogadni. Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy abban kell lennem, ami az én Atyámé?

Ezt a mondatot Mária emlékezete őrizte meg. Lukács tőle hallotta, mert ő mindennek elejétől fogva gondosan a végére járt, s az Úr gyermekkorának történetét kutatva Mária szíve szolgált számára hiteles forrásul. Anyja szívébe véste ezeket a dolgokat. (Lk 2,51) Minden egyes emlék, amelyet Mária megőrzött, nem csak egy sajátos, túlvilágból jövő fénnyel van átitatva, hanem sajátos fájdalommal és egyfajta értetlenséggel is. Mária volt Jézus gyermekségének tanúja, de nem csak ő, hanem a sugalmazó Szentlélek is. Ezt ma a tudósok sokszor elfelejtik. A Szűzanya a Magnificatot valószínűleg nem énekelte el úgy, ahogyan benne van a Szentírásban. De ha Lukács evangélista az ajkára adja, akkor a Szentlélek kinyilatkoztatja, hogy ezek a sorok Máriára jellemzőbbek, mint az összes szó, amit valaha is mondott életében. Engedjük már meg a Szentléleknek, aki ismeri Máriát és működik az ő memóriájában is, hogy nem akármit emelt ki Jézus történetéből, eseményeiből és szavaiból, hanem a lényeget! És hogy Lukácsot is ő vezette, akiről maga az Úr mondotta, hogy amikor eljön, elvezet a teljes igazságra (vö. Jn 16,13). Míg Lukács írta az evangéliumát, a teljes igazságra vezető Lélek munkálkodott általa. És ha van mondat az ő evangéliumában, amelyből ez bizonyosan látható, akkor éppen ez az a mondat. Ez mindent átfog, ebben minden benne van.

Először is ez a gyermek Jézus egyetlen fennmaradt mondata, épp mikor átlépi a felnőttkor küszöbét. És így szavainak értelme visszasugárzik egész gyermekségére. Ugyanakkor ez a felnőtté serdülő Jézus első és egyetlen kijelentése, amelyre ezután majdnem két évtized csöndje borul. És azt akarja a Szentlélek, hogy semmit se tudjunk meg szavaiból, amelyeket tizennyolc éven át mondott, csak ezt. És ez az a szó, amely a nagy és végső jeruzsálemi tartózkodásakor, a kereszthalálban és a dicsőséges feltámadásban újra felhangzik és beteljesül, hiszen a kereszten utolsó kiáltása Lukács szerint: Abba, Atyám! És az Emmauszba igyekvő bús tanítványok mellé társulva ugyanezen mondat lényegét, azt a megdöbbentő igét mondja, hogy ,,kell'', ,,kellett'': Ó, ti balgatagok, milyen nehezen hiszitek azt, amit a próféták jövendöltek. Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemenjen az ő dicsőségébe? (Lk 24,25-26) És ugyanaz a csodálkozás és megdöbbenés mutatkozik Jézus részéről, mint tizenkét éves korában: Hát nem értitek? Miért kerestetek? Nem tudtátok? Miért vagytok szomorúak? Hát nem tudjátok, hogy mindig Atyáméiban kell lennem?

Guardini írja: ,,Mindkét szó ugyanabból a mélységből tör elő. Mind a kettőt ugyanaz a magától érthetőség veszi körül, mégpedig oly nagy, hogy csodálkozni kell, ha más nem érti. Amit ettől a szívtől, Jézus szívétől kívánnak, az egyúttal az, amire lényének minden gyökeréből vágyakozik s amiben legtisztább beteljesülése rejlik.'' Miért? Egy nap majd azt mondja: Az én eledelem az, hogy Atyám akaratát tegyem, aki engem küldött s hogy elvégezzem művét (Jn 4,34). A ,,kell'' az Atya akaratát jelenti. Ez az akarat Jézus számára eleven élet. Ha ez az akarat teljesül, akkor Jézus jóllakik, mert ebből él! Ez Jézus legszemélyesebb titka: az Atya akaratának teljesítése.

De menjünk most még vissza az előbbi gondolathoz, éppen ennek a felfedezésnek a fényében. A gyermek Jézussal történnek az események: a nyolcadik napon körülmetélik, azaz testébe vésik a szövetség jelét és a Jézus nevet adják neki, negyven nap múlva bemutatják a templomban és mintegy visszaváltják az elsőszülöttet Istentől az emberi törzs számára, meglátogatják őt a három királyok, Heródes elől szülei Egyiptomba menekülnek vele, és ő nyilvánvalóan a csecsemő szótlanságával éli át mindezeket. Első szavai, amelyekről tudunk, éppen azok, melyekről most szó van. Miért? Mert ezek foglalják össze az ő igazi és belső történetét, gyermekségének belső valóságát. Ő mindig az Atya dolgaiban van.

Mi nem vagyunk mindig abban, ami az Atyáé, mert bűneinkkel elszakadtunk a Teremtőtől. Még akkor is, ha megkeresztelkedtünk és hiszünk, bennünk van a bűn okozta egyensúlyvesztés. Emlékeztek a két világról szóló elmélkedésre? Van egy világ, amit az Isten teremtett, az anyagi; de Isten azt akarta, hogy műveljük a földet, vagyis hogy szabadon egy új világot teremtsünk, ahol szintén ő az Isten, vagyis végtelen szeretet, ahol testvérként élünk és szeretjük egymást. Csakhogy mi, emberek elszakadtunk Istentől, s olyan kultúrát, vallásokat, civilizációt, és olyan emberi kapcsolatrendszereket, gazdaságot, politikai rezsimeket építettünk, amelyek félelmetesen mérgezettek! Ahol háborúk vannak, állandó gyilkosságok, testi, szellemi és lelki értelemben egyaránt. Ebből a világból mi az, amit ma is akar az Isten? A törekvést, a fáradozást magát, hogy felépüljön az új világ, de olyan, amelynek ő az Istene.

Jézus mindig abban van, ami az Atyáé. A test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége nem az Atyától van (vö. 1Jn 2,16). A mi gyermekségünk története nem bájos történet. Mi bűneinkkel kiléptünk abból, ami az Atyától van, még az úgynevezett kis bűneinkkel is, és beléptünk abba a világba, ami nem az Atyáé. Vagy részben benne is maradtunk, részben ki is léptünk, és két úrnak szolgálunk. Nem mindenestül abban vagyunk, ami az Atyáé. Jézus gyermekségének története abból állt, hogy ő mindig abban volt, ami az Atyáé és abban növekedett.

Mária, az ártatlan teremtés talán nem is azon a kijelentésen lepődik meg, hogy abban kell lennem, ami az én Atyámé, hanem hogy azt mondja Istenről: Abba, Atyácska. így szólítja meg Istent. Jézus életének annyira az a lényege, hogy abban van, ami az Atyáé, hogy nem meglepő, amikor a Zsidókhoz írt levél a megtestesülés pillanatában az örök Ige ajkára adja a zsoltárt: Nem kellett neked véres és ételáldozat, embertestet alkottál nekem. Íme eljöttem, Uram, hogy megtegyem a te akaratodat. (Zsolt 40,7-9) Honnét tudta a Zsidókhoz írt levél szerzője, hogy Jézus létének első pillanatától kezdve az Atya akaratát akarja megtenni? Ebből a kijelentésből, amit tizenkét éves korában tett!

De mi is az Atya akarata? Elsősorban nem törvény, hanem gyönyörűséges élet, Isten és ember szeretetre épülő kapcsolata, ahol a Teremtő a semmiből létre hívott teremtményt magát is a teremtésben való részvételre biztatja. Ez az Isten akarata, és csak a bűnös ember számára lesz Tízparancsolat és kívülről rá erőltetett szabály. Jézus számára az Atya akarata egyben az ő legbensőbb hajlama. Azonban olyan világba születik bele, ahol Isten akaratát, vagyis szeretetét visszautasították az emberek, és éppen erre a visszautasításra építik fel életüket. Ezért a világ őt majd elítéli, leköpdösi, keresztre feszíti és megöli, mert nem tudja befogadni azt az eredeti, tiszta világot, amely maga Jézus, aki Istentől van. Ő az Atya akarata a világ számára, a tiszta szeretet, az új teremtés, amit nekünk kellene vele és benne megalkotnunk.

Az Atya ,,kell''-je nem fátum. Szabaduljunk meg ettől a kényszerképzettől egyszer s mindenkorra! Jézusnak nincs előre megírt sorsa! Az ő élete is ugyanúgy alakul, mint bárki másé, sokszor egészen improvizatív módon. Nem kellett volna meghalnia a kereszten. Ez a ,,kell'', ami a gyilkosság ,,kell''-je, a bukott ember pszichéjéből jön. Az Atya akarata, az Atyától jövő ,,kell'' csupa gyönyörűség! De ez a két akarat találkozik abban az eseményben, amely előtt Nagycsütörtök éjszakáján találja magát. Ő csakis az Atya akaratát keresi a rá váró eseményben. Az Atya nem azt akarja, hogy Jézus meghaljon, hanem azt, hogy az ő szeretetének tanúja legyen a földön. És ekkor Jézus kitalálja, hogy felajánlja életét gyilkosaiért és minden bűnösért. Más tehát az a ,,kell'', ami az Atyától jön, és más az a ,,kell'', amely a bűnös ember pszichéjéből származik.

A gyermek, a serdülő Jézus ajkáról elhangzott ,,Atyám'' szó és az a csodálkozás, amellyel szülei aggodalmára reagál, az ő létének, emberi egzisztenciájának mélységéből tör fel. Végtelenül mélyebb rétegből, mint a nemiség, annál erősebb, édesebb, gyöngédebb, gyönyörűségesebb őserőként. Az önfenntartás ösztönénél fényévekkel mélyebb rétegből, abból a vágyból, hogy új világot épít, az Atya akaratát, szeretetét valósítja meg.

Itt most zárójelet kell nyitnunk. Az a szint, ahol mi a szent keresztség által új teremtmény lettünk, olyan mélyen van bennünk, hogy ott nincs férfi és nő, rabszolga és szabad, görög és zsidó. És ahová leszállt belénk bérmálkozáskor a Szentlélek, hogy Isten fiaivá alakítson, az jóval mélyebben van, mint a fajfenntartás vagy az önfenntartás ösztöne. Hiszen odaát nem mennek férjhez és nem nősülnek. És a boldog örök életben nem esznek és isznak, hanem az örök Igéből élnek, hiszen a legmélyebb életösztön bennünk éppen az, hogy abból éljünk, aki minket szeret, és akit mi szeretünk. Csakhogy merünk-e ebben hinni? A hit kell, hogy felszabadítsa bennünk ezt az őserőt. Merünk-e így élni, ha kell, egyedül is? Merünk-e ráhagyatkozni erre az evilági ösztönöknél mélyebb istenösztönre, amelyet a keresztség még egyértelműbbé és erőteljesebbé tett bennünk? Az Isten utáni vágy olyan gigantikus erővel dolgozik bennünk, ha hagyjuk, hogy a legelszabadultabb nemi ösztön semmi hozzá képest! Csak nem nevezi meg az emberiség, nem tudja, hogy mi hajtja, és ezért meg is őrülhet! A szentek ezt a vágyat felvállalták. Szent Pál írja: Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem. (Gal 2,20) És: Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. (Fil 1,21) Szent Benedek: Ne tegyetek semmit Krisztus szeretetének elébe. Szent Ferenc: Deus meus et omnia!

És most térjünk vissza Jézus mondatához, amelyről megállapítottuk, hogy nem csak lezárja gyermekkorát, de egyben megnyitja felnőttkorát. Vagyis ez az emberi szóban megfogalmazott valóság egyszerre tárja fel Jézus egész történetét és lényét visszafelé és előre, hiszen a serdülő Jézus mintegy a jövő felé fordulva tér haza szüleivel Názáretbe, hogy belemerüljön az őt érlelő majd két évtizedig tartó hatalmas csöndességbe.

Ezen a ponton felvetődik egy súlyos kérdés: a papnevelés ügye. Ahogyan most tesszük, úgy nem lehet papokat nevelni: bemegy a fiatalember a szemináriumba és elvégez egy jó-rossz főiskolát, többé-kevésbé vallásos kollégiumi szinten élve. A szentelés előtt hosszú évekig kellene érlelődnie, egyetlen közösségben maradnia, ahol testvéreivel Názáretet alkot. A szerzetesrendeknek például meg kellene hosszabbítaniuk a novíciátus idejét. Az Isten csöndjében elmerülő élet előbbre való a tanulmányoknál! Názáret kell! Alakítsatok mindenütt Názáreteket! És ez a családok életére is vonatkozik. Mert csak így lehet vállalni a küldetést, hiszen nem elég egyetlen hatalmas döntés, hogy ,,Atyám dolgaiban kitartok'', de ennek begyakorolt életformává is kell válnia. Nem mindjárt a filozófiával kell folytatni a novíciátust, majd az új teológia különféle irányaival; ezek hasznosak és szükségesek, de ha nincs mibe integrálódniuk, a fiatal lelket sok esetben szétszedik, mert a fiatalok nagy része emberi és keresztény szinten sincs készen! Az Isten Fia harminc évig érlelődött! Hogy dobálhat ki egy szeminárium öt, hat, hét év alatt kész embereket? Itt akármibe ütközöm, ki kell mondanom, hogy ez rákfenéje az egyházi életnek. Nem hagyják éveken át elmerülni a csöndben a fiatalokat minden pasztoráció nélkül. Nem lehet mindjárt a misszióval kezdeni. Majd három évtizedig Jézus nem térített, nem prédikált! Érlelődött. És ez annál inkább elgondolkodtató misztérium, hiszen az ő érlelődéséből ki volt zárva a bűnnel, a rosszal való küzdelem.

Velük ment hát, visszatért Názáretbe és engedelmeskedett nekik... Gyarapodott bölcsességben, korban s Isten és emberek előtti kedvességben. (Lk 2,51-52) Mivel nincs ilyen szemináriumi rendszer, a legjobb lenne, hogy aki pap akar lenni, előbb lépjen be egy ilyen Názáretbe, amelyet meg kell alapítani. Nem a jogi jóváhagyás a fontos, hanem az élet. Isten akaratában éljen egy tapasztalt lelkivezető mellett. Váljanak a belépők testvérekké, és csak utána menjenek szemináriumba! Ha nem így lesz, akaratlanul is tönkretesszük a mai hivatásokat, magával az át nem gondolt rendszerrel.

Hol van a mi életünkben ez a Názáret? Mi is ennek a Názáretnek a lényege? Az első: szüntelenül az Atya dolgaiban lenni, vagyis az ő akaratát követni. Mindez megérthető. Ismétlem, nem előre megírt szerep, sors, merev törvény vár Jézusra. Isten akarata a mi emberi világunk kiépítése a szeretetben, Istenben. Názáretben ezt építik. Az első fázisban nem az kellene, hogy a fiatal a rossz értelemben vett világgal küszködjön, hanem hogy azokkal alkosson közösséget, akik szintén az Atya akaratát keresik. És e közösség építésén fáradozzon, fiatal energiái ide áramoljanak.

Jézus istenfiúsága meghalad minden értelmet. Még Mária sem fogja fel Pünkösd előtt, de elfogadja azt, hogy az ő fia titokzatos módon az Istené. Názáret tehát az, ahol egymást elfogadjuk azzal a titokkal, hogy a másik elsősorban, éspedig minden értelmet meghaladó módon az Istené.

Amikor Jézus szüleivel Názáretbe megy, nem a rossz értelemben vett világgal való harcba adja bele emberi energiáit, hanem egy új világ építésébe. Így kellene felkészülniük a házasoknak, és így a szerzeteseknek és papoknak. Alkossatok testvéri csoportokat! Ezek a csoportok ne úgy működjenek, hogy adunk a tagoknak egy érmet, egy imádságot, és ezzel tag lesz. Názáret nem a tökéletesek gyülekezete, de igenis azoké, akik egyedül Istenért akarnak élni, éspedig nem szekularizáltan. Mindig abban akarnak lenni, ami az Atyáé. Ezekkel kell először egy külön világot, egy élő sejtet alkotni. Ez lenne az új evangelizáció bázisa.

Názáret egy újfajta vérségi kapcsolat létrejöttét is jelenti. Amíg beszélt a néphez, valaki szólt neki: ,,Anyád és rokonaid kinn állnak és beszélni szeretnének veled.'' De ő megkérdezte, aki szólt neki: ,,Ki az én anyám és kik a rokonaim?'' Aztán kitárta tanítványai felé karját és így szólt: ,,Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.'' (Mt 12,46-50) Civilizációtól, kultúrától, vérmérséklettől függ az, hogy mennyire éljük meg a vérrokonságot. Jézus korában a zsidóság ezt nagyon megélte. Férj és feleség nem vérrokon, a testvérek, a szülők és gyermekek azok. Bár a nemiség hozza létre a vérségi családot, a testvériségben van a legkevesebb a nemiségből. A testvérek kapcsolata az örök életben megvalósuló kapcsolatokra emlékeztet, ezért az Egyházban a hívek kezdettől fogva testvérnek nevezték egymást. Boldog, aki így találkozik a másik nemmel. Nem csak édesanyjában, hanem nővérében, húgában, akinek szépségét nem a férfi szemével nézi, hanem a testvér tekintetével, és így képes Isten szemével megpillantani. Ez egyben Mária tiszteletének hiteles emberi alapja is lehet. Nézni Máriát, csodálni szépségét, de a gyermek, illetve a testvér szemével.

A testvérek kapcsolata egészen sajátos földi és égi kapcsolat. Nem mindennapi esemény a vértestvérrel való felnőttkori találkozás. Irodalmi téma, hogy ikrek, akiket külön neveltek, felismerik egymást. Testüket-lelküket forróság járja át. Ezt írja Guardini: ,,Ha Jézus valakivel találkozik, akiben Isten akarata él, felmelegszik a szíve. Számára az Atya akarata a lélekben az, ami a természetes életben a vér. Ha olyan emberrel találkozom, akiben a saját családom vére folyik, azonnal az az érzés rezdül meg bennem, hogy hozzám tartozik. Olyan egységben áll velem, amely eredetibb minden más emberi kapcsolatnál. (Ezért mondja az Énekek éneke jegyese: Bárcsak a testvérem lennél. [Én 8,1]) Az Atya akarata Jézus számára éltető vér a Szentlélekben. Ha olyan ember közeledik Jézushoz, akiben ez az akarat működik, rokonnak érzi magát vele.'' Gondoljunk csak bele, hogy nincs mélyebb egyesülés Jézussal, mint az, hogy mi is azt a világot, az Isten országát akarjuk építeni, amit ő, vagyis az Atya akaratát keressük. Ez nem értelmi-érzelmi-erkölcsi egység, hanem olyan, mintha közös lenne a vérünk Jézuséval. De a vér csak hasonlat, még mélyebb egységet teremtő valóságról van szó.

Mi tehát Názáret? Olyan közösség, ahol ez a mélyebb vérrokonság kapcsol egybe testvéreket. A szerzetben testvérnek nevezzük a másikat. Miért? Mert neki Jézus megszállottjának kell lennie, hiszen az Atya akaratát keresi. És így kellene minden megújuló egyházközségben egy Názáretnek létrejönnie, ahol a másik jobban vérrokonom, mint akivel egy apától és egy anyától születtem, mert az Atya akaratát keresi, akárcsak én. Ez az egység örökre megmarad.

És mi az, ami még Názáretet Názáretté teszi? Az engedelmesség. Jézus engedelmeskedett Máriának és Józsefnek. A gyermek a szülőknek. A testvéri közösségben a testvérek az elöljárónak és egymásnak. Jézus engedelmessége felnyitja a szememet egy egészen új világra. Jézus nem azért engedelmeskedett a szüleinek, nehogy bűnt vagy rosszat kövessen el. Nekünk azért is kell engedelmeskednünk a hiteles tekintélynek, hogy ne vétkezzünk, hogy életünk áttetsző legyen. De aki csak így tekinti az engedelmességet, az kizárólag igát lát benne, koloncot, mint amit a kutya nyakára kötnek, nehogy túl messzire csatangoljon el a gazdájától.

Hagyjuk most az engedelmességnek ezt a részét. Jézus engedelmessége több: egyszerűen azonos a szeretettel. A másik színe előtt akar élni áttetsző módon. Ezért írhatja Szent Pál a filippieknek, hogy Krisztus engedelmes volt mindhalálig, ahelyett, hogy Krisztus szeretett mindhalálig. Az ő életében a kettő ugyanaz.

A szeretet nem a maga akaratát keresi. Az a szeretet, amely nem engedelmes, nem szeretet. Egyéniségünket mindenestül fel kell adni, a személyt nem. Az egyéni apró szokások feladása görcsöktől szabadít meg, nagyvonalúvá tesz. Például mikor azt mondta Mária Jézusnak: Fiam, ezt a köntöst vedd fel, ne a másikat, nem tudom elképzelni, hogy Jézus nyafogott vagy dacolt volna. Ő nagyvonalú volt, mert az engedelmesség azzá tette: Hát akkor azt veszem fel, anyám. Sokszor pontosan ilyeneken megy tönkre egy család vagy egy közösség élete. Teljesen fel kell adnod az egyéniségedet. Például pontosnak kell lenned, ki kell találnod a másik ízlését. Micsoda gazdagságot kapsz ezért! Ki mondta azt, hogy az egyéniséget kell kifejleszteni? A személyt kell kibontakoztatni, amely viszont kizárólag a szeretet legkeményebb engedelmességében fejlődik! Végül is csak így lehet növekedni. Ne ábrándozz semmiféle jobbulásról, növekedésről, ha nem élsz igen kemény engedelmességben! Ez az engedelmesség gazdagít, nagyvonalúvá tesz, hihetetlen módon kiteljesíti benned a szeretetet, ilyen módon megszabadulsz az önzéstől.

Az Atya akarata, az Atya szeretete -- ez Jézus legbensőbb élete. Más nincs. De beleépíti magába mindazt, amit Máriától és Józseftől kap. Jézus átveszi József mozdulatait, az ácsmesterség szakmai fogásait. Engedelmesen tanul, bátran magába épít másokat, mozdulataikat, szavaikat, jó viselkedésüket.

Természetesen Jézus ráhagyatkozhatott Józsefre és Máriára, mert ők Istenbe kapaszkodtak. És itt van az ifjúság nevelésének legnagyobb problémája. Igenis kell a tekintély, de ha az a tekintély nem kapaszkodik Istenbe, ha egyszer-egyszer bűnt is megenged vagy arra buzdít, semmit sem ér! A tekintélynek mindenestül Istenből kell élnie, különben minden esetben megromlik és megront. Olyan lesz az engedelmességem, amilyen a szeretetem, és olyan lesz a szeretetem, amilyen az engedelmességem.

XXIII. János jelmondata: ,,Oboedientia et pax'' -- Engedelmesség és béke. Borromei Szent Károlyt tanulmányozta fiatal éveiben, és egy kitűnő püspök mellett volt titkár. Csak így érlelődhetett jó pásztorrá.

Ez is Názáret alapvető vonatkozása: a hiteles tekintély, a hiteles tekintélyek kinevelése. Mi az, hogy hiteles tekintély? Nem hiba nélküli, de mindenestül az Istenben gyökerező ember. Az ilyen zseniális nevelő lesz, aki tudja, amit nem lehet megtanulni pedagógiából és pszichológiából. Elég egy egyszerű, hat elemit végzett földműves férfi és annak a felesége, két tanulatlan ember, aki bármilyen egyetem, akadémia nélkül mindig az élő Isten kezét fogja. Zsenik! Mindent tudnak és mindent átadnak. Mellettük valóban növekszik a gyermek.

Mária és József ezért választatott ki. Isten nem olyan szülőket választott Fiának, akik két diplomával rendelkeznek, nem fővárosiakat, nem szupergazdagokat, hanem szegényeket, egyszerűeket, tanulatlanokat, de olyanokat, akik zseniálisak voltak Istenre, akik várták Isten országát.