Valóban megáldották a katolikus papok a fegyvereket, vagy csak "városi legenda", közkeletű tévedés?

A fegyvereknek vagy a katonáknak oly sokat emlegetett megáldása nem jelenti azt, hogy az Egyház egy eszközt vagy személyt „erővel” akar felvértezni, hogy hatásosabban gyilkoljon. Ezek az áldások Isten oltalmába ajánlanak egy halálveszélybe kerülő személyt, vagy Isten áldását hívják le tárgyakra, hogy Isten erkölcsi parancsainak érdekében tusakodjanak velük a harcosok, vagyis hogy a fegyver a gyengét védje, és ne az ártatlan vérét ontsa.

Nagyon tévednek azok az emberek, akik azt hiszik, hogy a tábori pap azért van, hogy a harcra (a jelen esetben az igazságtalan, tehát bűnös harcra) lelkesítse a katonákat, vagy hogy "a fegyvereket megáldja". Nem. Egy igazi pap még akkor se ezt tekinti fő hivatásának, ha nemzeti háborújának igazságos, tehát védekező voltáról meg van győződve. A pap az ő hivatásához illőnek még igazságos, védekező háborúban is elsősorban azt tartja, hogy a halálfélelemnek, nélkülözésnek és szenvedésnek kitett szegény katonákat megpróbáltatásaikban vigasztalja, erősítse, főképpen pedig, hogy bűnbánatra hangolja, bűneik alól feloldozza, a halálra előkészítse, hogy ha elesnek, tiszta lélekkel jelenhessen meg az örök bíró előtt. Aki komolyan hisz az örök életben, annak számára ez még annál is százszorta fontosabb, hogy megnyerjük-e a háborút, vagy elvesztjük. Az ugyanis örökkévaló sorsunkat dönti el, ez pedig csak a földi sorsunkat, azt is legfeljebb néhány száz évre. A pap az örökkévalóság szolgája.

A harcra lelkesítésnél még az is inkább a pap hatáskörébe tartozik, tehát inkább hivatása a tábori lelkésznek, hogy a katonákat a felesleges kegyetlenkedésektől s általában a polgári lakosság elnyomásától visszatartsa, mint az, hogy harcra lelkesítse. Hallottam is az első világháborút végigszolgált tisztektől, hogy ha a harctéren gyóntak, a pap mindig megkérdezte őket: Hogy bánt a civil ellenséggel? Nem kegyetlenkedett-e velük? Nem rabolt-e tőlük? Ezért van a tábori pap, nem pedig a fegyverek megáldására és a katonák harcra lelkesítésére. Ez utóbbi a tisztek feladata, nem a papoké.

Ami a fegyverek állítólagos megáldását illeti, az se lenne éppen kifogásolható, mert például annak a rendőrnek, aki hősi önfeláldozással a jajveszékelők segítségére és a gyilkosok megfékezésére indul, bizonyára nyugodtan meg lehetne áldani a fegyvereit, ha önfeláldozó beavatkozása előtt ideje lenne az egyház áldását kérni. De ha ezt lehet, akkor bizonyára meg lehet áldani az olyan katona fegyvereit is, aki önként, vagy legalábbis kötelességtudó önfegyelmezéssel otthagyja nyugalmát, otthonát, családját és kimondhatatlan nélkülözéseknek, szenvedéseknek, életveszélyeknek, sőt a halálnak teszi ki magát, hogy honfitársait ki ne űzzék majd hajlékukból. (Hány magyarnak kellett menekülnie amiatt, hogy az első világháborút elvesztettük és az ország megcsonkult? A második világháborúban meg hány magyar pusztult el amiatt, hogy Budapest ostromára is sor került?)

Én azonban sohase hallottam a fegyverek megáldásáról még háború idején se. Csak hadihajó megáldásáról hallottam vízrebocsátása előtt. Ha egyszer hadihajó volt, akkor természetesen ágyúk is voltak rajta, de azt mondani, hogy az áldás nem a hajónak, hanem a rajta levő ágyúknak szólt, mégis hallatlanul nagy egyoldalúságra és elfogultságra vallana. Akik a hadihajón szolgálnak, a hazájukat védik és nagy fáradalmaknak, veszélyeknek teszik ki magukat miatta. Az áldás bizonyára nekik szól, nem a hajó ágyúinak, ők pedig bizonyára meg is érdemlik ezt az áldást s bizonyára rá is szorulnak.

Ha katolikusok még a békés lakásukat is meg szokták szenteltetni, mielőtt beköltöznek, sőt ezt minden vízkeresztkor újra meg újra megismételtetik, akkor igazán nem csodálkozhatunk rajta, ha egy hívő hadvezetőség a hajóját is megszentelteti, mielőtt a legénységet rávezényelné. E viselkedés annak is bizonyítéka, hogy meg van győződve ügye igazságáról. A kalózok nem szokták megszenteltetni hajójukat, mielőtt vízre bocsátják. Hogy a hadihajónak nemcsak páncélzata van, mely az ellenség lövegei ellen védi, hanem olyan felszerelése is, hogy ő is visszalőhessen, sőt támadhasson, az bizonyára nem lehet akadálya annak, hogy az egyház megáldja. Elvégre minden kereszténynek nem kell feltétlenül nyúlnak vagy birkának lennie, kivált, ha ragadozókkal van dolga s a kereszténység bizonyára nem azonos a tehetetlenséggel vagy gyámoltalansággal.

Az egyház megáldhatja, de Isten is megáldja?

Azt mondja egy pap, hogy "most nem áldalak meg titeket katonák, mert igazságtalan háborúba mentek, az ellenfél lesz megáldva, mert ők védekezni fognak, de ti csak támadjatok a hazánk nevében!"??? Nem csak kalózháborúk vannak. Minden nemzet azt mondja magáról, hogy igazságos háborút vív, vagy ha belekényszerítették a háborúba, akkor majd Isten megvédi őt. Ha ő maga nem tesz meg mindent, hogy elkerülje a vérontást, akkor miért várja azt, hogy majd Isten védelmébe veszi? Vagy az jelenti a védelmét, ha az ellenfelet sikerült leölni?

Emberek halnak meg emberi akarat miatt. Még a világi bíróság is elítéli azt, aki embert ölt. Ha fegyvert fog valaki a kezébe, akkor arra készül, hogy használni fogja, tehát előre megfontoltan cselekszik. Teljesen mindegy, hogy a fegyverre vagy a seregre kérnek áldást, a cél ugyanaz: embert ölni. Ha már pap valaki, akkor miért nem abban segít, hogy nem fogjon senki fegyvert a kezébe, miért a harc előtt és után foltozgatja a katonák lelkét?

Nem csak a katolikus papokról van szó, hanem mindenkiről, aki helyesli vagy bármilyen módon támogatja az emberölést. Nem lehet helyesen vagy rosszul ölni. Ilyen csak az Avatar-ban van, de a valódi élet nem olyan, itt egy örök érvényű törvény van: NE ÖLJ!

Gusev

"Ha egyszer hadihajó volt, akkor természetesen ágyúk is voltak rajta, de azt mondani, hogy az áldás nem a hajónak, hanem a rajta levő ágyúknak szólt, mégis hallatlanul nagy egyoldalúságra és elfogultságra vallana."

Micsoda demagógia!

A kérdező válaszait figyeljétek:

http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallas__1..

Az alábbi idézetet a kaposvári helyőrség tábori lelkészségének honlapjáról szedtem le.

Valószínűleg egy magát "isten szolgájának" valló személy írhatta, de szerintem valószínűleg saját maga sem gondolhatja komolyan amiket leírt. Ezt nevezem igazi demagógiának. Az idézet így hangzik:

"A háborúkban történt fegyverekre áldást mondtak, azokra Isten kegyelmét kérték. Így nem azok hatásfokának javítására kérték az Urat, hanem arra, hogy ezek az eszközök ne az ember, hanem Isten akaratát teljesítsék, az ő Igazsága váljon általuk nyilvánvalóvá, illetve az ezeket használók legyenek mindig lelki éberségben, hogy mindig a lehető leghelyesebb megoldást válasszák, ne essenek pánikba, ne a gyűlölet irányítsa tetteiket, döntéseikben ne a gonosz akarata teljesüljön."

(Idézet innen: [link]

Az eredeti kérdésre tehát közvetlenül az egyik érintett válaszol, tehát a válasza hitelesnek tekinthető! Ami kicsike gond, hogy úgy állítja be, mintha egy fegyvert lehetne az ölésen kívül bármi másra használni, ill. mintha a teremtő akarata ilyen módon érvényesülne.

Csak egyetlen kérdésem volna az idézettekhez: Milyen szentírási alapja van ennek? Nos: SEMMI!

Utóbbi idézethez és hozzászóláshoz jegyzem meg, hogy bár az idézet kicsit homályossá teszi a tárgyalt kérdést, de önmagában nem demagóg.

Amúgy nem is találtam az idézetet, az érintett kérdéshez ez van írva:

"Áldanak fegyvereket a katonalelkészek, ahogy régen is?

Nem. Embereket áldunk. Az áldás pedig nem a lelkészé, hanem Istené. A kérdés másik

felére a válasz is hasonló, ugyanis korábban sem fegyvereket áldottak a papok. Az áldás ha

tárgyat is érint, valójában személyekre vonatkozik. Nem is nehéz ezt megérteni: gondoljunk

sokunkra, akik szeretteink fényképét

hordják maguknál. Ha pl. megcsókolják a

képet, nem a képet imádják, hanem azt

szeretik, aki rajta van. Mégis, ha a képet

széttépem úgy éreznénk, hogy a szeretett

személyt sértettük vele. Ilyen az áldás (és

ilyen a katolikus szobor, festmény ábrázolás)

is: vagyis a látszólagos mögött álló

személyeknek szól az áldás, imádás, szeretet.

Tény ugyanakkor, hogy a történelem

harcainak széls séges helyzeteiben, aminek ő sokszor a sűrűjében vettek részt tábori lelkészek is, nem vették figyelembe a fentiket. A harc okozta pszichés stressz, s trauma okán jobb esetben csak nem magyarázták el, többször azonban maguk is a fegyverek isteni rendelésének hitében áldottak. Ám az áldás nem sajátjuk, hanem Istené, ezért nem változtat ez a lényegen, viszont megérteni csak az tudja, aki átélt hasonlókat. Az utókor és a béke generációjának feladata tehát, nem a meleg szoba íróasztalánál történő ítélet, hanem hogy tisztázza a

félreértéseket, ugyanakkor megerősítse az emberek Istenbe vetett hitét, mely több mint a háború hiánya.

forrás: [link]