Az ember evett az édenkert tudás fájának gyümölcséből, de "selejtes" lehetett, mert nagyon keveset tudunk?

Szia!

A Biblia szerint az első emberpárt Isten "igen jónak" teremtette. A bűn kísértésével való szóba állásra semmi okuk sem volt. Isten azonban szabad erkölcsi választás képességével teremtette őket is, csakúgy, mint Sátánt. Ezzel összhangban nem zárta el előlük a hatalom eszközével a rossz választásának lehetőségét. Tudta, hogy úgy juthatnak a lelki-szellemi-erkölcsi fejlődés legmagasabb szintjére, ha a saját szabad erkölcsi megfontolásukkal utasítják el a bűnt, és az isteni szeretettörvény követését választják. Ehhez minden alapjuk megvolt. Egyedül ez lett volna a kézenfekvő és természetes számukra. A bűnnel való megfertőződésük tehát egyáltalán nem volt szükségszerű.

Sátán szinte ugyanazt az ígéretet állította az ember elé – "olyanok lesztek, mint az Isten" – mint amelyet Isten is adott az embernek, amellyel létének rendeltetését határozta meg. A Biblia ugyanis világosan mondja, hogy Isten "a maga képére és hasonlatosságára" teremtette az embert és "úrrá tette kezei munkáin". Csupán abban volt a különbség, hogy a célt Isten folyamatos lelki fejlődés, növekedés által hirdette elérhetőnek, Sátán pedig azt tanácsolta az ős-szülőknek, hogy az Istenhez való hasonlóságot úgy ragadják el Istentől, mint valami zsákmányt. Látszólag ugyanazt ajánlotta föl, csak egészen más módon és eszközökkel.

Ősszüleink legyőzhették volna Sátán hazugságait. Akkor is, és azóta is tökéletes védelmet kínált és kínál Isten beszéde. Ez mindenkor az egyetlen fegyver a rossz felismerésére és teljes legyőzésére. Jézus Krisztus is azzal győzte le Sátán minden kísértését földi életében, hogy azokat egybevetette a Biblia kijelentéseivel. Sátánnak adott visszautasító válaszai mindig így kezdődtek: "Meg van írva". Példája azt mutatja, hogy a hazugság átlátható és legyőzhető a Biblia igéi által.

Üdv. Péter

A "jó és a rossz tudásának fája" nem az erkölcsi jó és rossz megkülönböztetése, hiszen az adva van az emberi öntudattal, hanem a bűn által megtapasztalt tudás, vagyis az Istennel szembehelyezkedő autonómia átélése.

A hit és tudás közti éles különbségtevés is csupán a kellemetlennek tartott igazság elleni tusakodásból keletkezett. „Én tudni szeretnék és akarok, nem pedig hinni, a hit nem való érett, komoly és művelt embernek” – fejezi ki éles ellenszenvét a vallás ellen a hitközönyös vagy hitetlen. Meg kell tehát neki magyaráznunk, mi a tudás és mi a hit, de a kettő közti különbséget, hogy lássa, mennyire nincs igaza, s mennyire csak azért beszél így, mert nem tárgyilagosan, nem szenvtelenül közeledik a vallás igazságának vagy hamisságának megvizsgálása felé, hanem elfogultan, sőt gyűlölettel.

A tudás olyan ismeret, melyről vagy érzékeink útján, vagy eszünk belátása alapján győződtünk meg. A hit, amelyről más személy közvetítésével veszünk tudomást. Például az egyszeregyet, sőt még a szinusztételt is, ha levezetéskor odafigyeltem s értem is, nemcsak elhiszem, hanem tudom is. Aki nem figyelt oda, vagy magas volt neki, az csak hiszi, mikor mégis elfogadja. Aki volt Amerikában, az tudja, hogy van Amerika; aki nem volt ott, az hiszi. Aki látta Sztálint, s nemcsak elhitte, hogy ő az, hanem erről meg is győződhetett, mert személyesen ismerte, az tudja, hogy élt, aki sohase látta, vagy látta ugyan, de csak elhitte, hogy ő az, az csak hitte.

Intelligens dolog-e hát hinni? – Feltétlenül az. Szégyen-e hinni? – Semmiképpen se. De igenis szégyen, mert korlátoltság, sőt elmezavarra vall, ha valaki semmit se hisz. Csak természetesen az intelligens, az öntudatos ember nem hisz el mindent, mert mindent elhinni csakugyan együgyűség és szégyenletes szimplicitás jele. Olyan ostoba ember, aki a szó szoros értelmében mindent elhisz, talán nincs is. Hogy tehát okos dolog-e hinni, azaz vallásosnak lenni, tisztán attól függ, hogy milyen érvekkel és bizonyítékokkal tudja alátámasztani a vallás annak hitelét, aminek igazságaként való elfogadását kívánja tőlem.

Ahogyan nincs annyira együgyű ember, aki kivétel nélkül mindent elhisz, éppúgy nincs olyan ember se, aki semmit se hisz el. Hisz az ilyen ember még azt se mondhatná: „Apám” vagy „Anyám”, mert nemcsak azt, hogy ki volt az apja, hanem még azt is, hogy ki volt az anyja, csak hiheti. Tudni ezt neki lehetetlen. Van olyan ember is, aki ezt tudja, de ő nem. Hogy ki-ki azt is csak hiszi, hogy hány éves, nem pedig tudja, szintén kétségtelen. Még akkor is, ha anyakönyvi okmány bizonyítja korát. Mert először is azt, hogy a kivonat egyezik az eredetivel, csak hisszük, másodszor ahhoz is hit kell, hogy az eredetiben is helyesen írták-e be az adatokat, s valóban akkor-e, mikor születtünk. Erre vonatkozóan nincs és nem is lehet bizonyítékunk. Az emberek azonban (még a legműveltebb emberek is) annyira hisznek (mikor nem vallásról van szó), hogy még egyik sem nézte meg az eredeti anyakönyvét, pedig e tekintetben hit helyett tudást is szerezhettek volna. Aki nem hisz, az írni-olvasni se tud, mert ezt a tudományt csak úgy sajátíthatja el valaki, ha hisz a tanítójának. Aki hinni nem hajlandó, nemcsak írni-olvasni nem tud, hanem földrajzból is csak annyit tudhat, amit a földön maga bejárt. De lakosai számát még ilyen városnak is már csak hiszi, mert nem ő olvasta meg, hanem elhitte, hogy jól olvasták meg azok, akik megolvasták.

Aki nem hisz, történelem sincs a részére, csak jelenkor, mert a múltat már csak hinni lehet, nem tudni. Igaz, hogy ezerszám vannak okmányok, s rajtuk például Nagy Lajos, Napóleon aláírása, de ahhoz már hit kell, hogy elfogadjam, hogy ezek az okmányok nem hamisítottak.

Aki nem hisz, orvost se hívhat, ha beteg, mert hogy az orvos jól gyógyít, vagy a tudománya nagyobb mint neki, ahhoz megint csak hit kell. A fizikából is csak azt fogadhatja el, amit maga fedezett fel, vagy amit legalább kísérletben bemutattak neki, de ezek a kísérletek is rendkívül körülményesek és bonyodalmasak lesznek akkor, ha kísérletezés közben nem hisz el a néző semmit, hanem mindent maga akar látni, csinálni, ellenőrizni, azaz: tudni.

Láthatjuk tehát, hogy hinni nemcsak lehet, hanem kell is, és hogy hisz is mindenki. Teljes és következetes hitetlenségre legfeljebb a bolondokháza lakói között akadhatunk. Sőt hinni nemcsak nem szégyen, hanem egyenesen dicsőség. Hiszen az iskolában (még az egyetemeken is) mást se tesznek a hallgatók, mint csak hisznek, hisznek rendületlenül, s mégis milyen büszkék szoktak lenni azok, akik sokat járnak iskolába. Pedig tulajdonképpen arra oly büszkék, hogy ők milyen sokat elhittek! Még a műegyetemeken is annak, amit megtanulnak, legalább 80%-át csak hiszik a hallgatók, mert mindennek önálló kikísérletezésére nincs idő.

A tudás által szerzett ismeret biztosabb alapokon nyugszik ugyan, mint a hit által szerzett, de a hiten nyugvó ismeret is lehet épp olyan biztos, mint a tudás által szerzett. Lehet-e józan ésszel kételkedni például abban, hogy egy Sztálin nevű egyén Oroszországban csakugyan élt, vagy hogy egy Amerika nevű világrész csakugyan van-e a földön, vagy hogy egy Petőfi Sándor nevű egyén valóban élt itt nálunk, valóban 1823. január 1-re virradó éjjel született és 1849-ben meghalt? Pedig mindezek hiten alapulnak.

Nem épp oly bizonyosan tudom-e, hogy Petőfi élt és hogy mikor élt és ki volt, mintha személyesen ismertem volna és nem épp olyan bizonyosan tudom-e, hogy Amerika van, én, aki sohasem voltam ott, mint azok, akik jártak is ott?

Ha képzeletemet szabadon hagyom csapongani, egy ideig talán elábrándozhatom rajta, hogy talán magam is és velem mások is csak egy különös, nagy irányú csalásnak estünk áldozatul, mikor elhittük, hogy van Amerika, vagy élt Petőfi, de mihelyt a józan ész észreveszi, átveszi szerepét, azonnal el kell némulnia a kételkedésnek, s újra elfoglalnia a helyét a bizonyosságnak.

A vallással szemben elutasító állásfoglalást tehát senki se foglalhat el csak azon a címen, mert hiten alapul. Elutasíthatja azonban azon a címen, hogy ez a hit nincs eléggé megalapozva. Ez azonban egész más dolog, azért foglalkozunk majd vele, hogy lássuk, mennyire van megalapozva. Megvizsgáljuk majd, hogy a katolikus vallás olyan hit-e, hogy osztozni benne szégyen egy kultúremberre vagy a huszadik századra, vagy pedig olyan erős alapokon áll, hogy nem hinni benne szégyen, elmeháborultság határán járó bogarasság vagy egyszerűen csak rosszaság, mert csak azért ragaszkodik hitetlenségéhez, mert fél azoktól a következményektől, amelyekkel ez a hit jár.

De még abban sincs igazuk a hitetlenkedőknek, mintha a vallás csakugyan csak hitből állna, s csak hiten alapulna. Ugyanis éppen a legfontosabb része és alapja: Isten és a lélek léte, és a lélek halhatatlansága, tehát a másvilág létezése, tudáson, nem pedig hiten alapul, s ezért nem is tartozik a hittudomány, a teológia, hanem a bölcselet, a filozófia körébe.

Ellenben a kinyilatkoztatás, tehát az, hogy Isten valóban eljött-e a földre, azaz a Krisztus Urunk életére és csodáira vonatkozó dolgok csakugyan csak hiten, nem pedig tudáson alapulnak. De ezek nem is alapulhatnak máson, hiszen történelmi dolgok, azok pedig – láttuk – ma már nem tudhatók, csak hihetők. Tudni csak a jelen kor eseményeit lehet, de azokat is csak lehet, mert a legtöbb ember azokat is csak hiszi.

Én például kortársa voltam Hitlernek is, Sztálinnak is, mégis csak hiszem, hogy éltek, mert egyiket se láttam. Ámde a történelemben hinni nem együgyűség, nem is szégyen, hanem a józan ész iránti kötelesség. Aki nem hiszi ugyanis például azt, hogy Szent István, Nagy Lajos vagy akár Napóleon vagy Petőfi élt, noha már nincs ember, aki látta volna őket, tehát tudná, hogy éltek, az az egész művelt világgal és az egész emberi kultúrával helyezkedik szembe.

Tisztán csak azon fordul meg tehát minden, hogy Jézus élete és tettei, köztük csodái, történelem-e vagy csupán legenda. Ez a könyv azért íródott, hogy bebizonyítsa, hogy történelem, nem pedig legenda. Tessék rá kíváncsinak lenni és elolvasni.

Igaz, hogy a vallásban olyasmiket is hiszünk, amik eszüket felülmúlják, például, hogy az egy Istenben hogy lehet három személy; hogy lehetett Isten emberré, hogy lehetett Istent megölni embereknek stb.

Sőt olyant is hiszünk, ami érzékeinkkel egyenesen ellenkezik, például hogy a paptól átváltoztatott ostya már nem ostya, hanem maga a világ Teremtője, s az ég és föld Ura. Azért hívjuk ezeket az igazságokat hittitkoknak.

Ámde még a hittitkok elfogadása is józan ész követelménye. Ha ugyanis be tudom bizonyítani tudományosan (történelmileg), hogy Krisztus Urunk Isten volt (be tudom, mert ki tudom mutatni, hogy annak mondta magát, s csodáival s feltámadásával, amit mondott, be is bizonyította), és azt is be tudom bizonyítani, hogy ő, tehát az Isten az ostya átváltozását is tudtunkra adta, akkor már magától értetődő, hogy ez igaz is. Akkor ezt nemcsak lehet, hanem el is kell fogadnom még akkor is, ha eszemet felülmúlja vagy érzékeimnek ellentmond. Tehát még ez is eszes, okos és eszemmel és műveltségemmel nemcsak ellenkező, hanem attól követelt hit.

Sőt, ha én gondolkodó ember vagyok, akkor ezekre az úgynevezett hittitkokra egyenesen előre számítanom kell, mert hiszen mi sem természetesebb, mint az, hogyha a végtelen Isten előttem, véges teremtménye előtt kinyilatkoztatja magát, akkor közléseiben lesznek olyan dolgok is, amelyek az én véges eszemet is felülmúlják.

Ha nem lennének a kinyilatkoztatásban eszemet felülmúló dolgok is, egyenesen arra kellene gyanakodnom, hogy nem Isten az, aki magát itt kinyilatkoztatja, hanem egy, az Istent is a maga véges eszéhez szabó ember, aki a maga szavát az Isten szavának hazudta. Ezek a kereszténységben található hittitkok tehát tulajdonképpen annak a biztos jelei, hogy a katolicizmusban csakugyan Isten ismerteti meg magát teremtményeivel, s közöl olyasmiket is, amik a teremtmény megismerő képességeit felülmúlják.