Haragos Isten. Ez nem véletlen emberi érzés?

Atropomorfizmus: az az eljárás, amikor Isten valóságának leírására emberi viselkedésmódokat alkalmaznak. Sokszor találkozunk antropomorfizmussal az Ószövetségben, mikor Istennek emberi indulatokat, cselekedeteket, sôt, emberi tagokat tulajdonítanak (Isten megbán valamit, nevet, szomorú, haragszik; szája, orra, lába van stb.). Ennek a kifejezésmódnak (mely még a tisztult szemléletű prófétáknál is megtalálható) az a célja, hogy kifejezésre juttassa az Istenre jellemzô dinamikát, de oly módon, hogy ne mosódjék el az Istent a teremtményétôl elválasztó minôségi különbség. Súlyos problémák adódnak viszont abból, ha antropomorf módon fejezik ki Istennek a gonoszhoz való viszonyát, és az antropomorf kifejezésmód súlyos problémákat jelent Isten megismerhetôségének teológiája számára is. Jóllehet minden emberi fogalom (mely egyben mindig konkrét képzet is) csak inadekvát ismeretet eredményezhet, ha Istenre visszük át, mindazáltal az emberi szellem Istenre irányuló transzcendenciája miatt minden fogalomnak van némi transzparenciája is Istenre vonatkozólag (analógia): és ez a transzparencia lehetôvé tesz valódi, noha csak analóg ismeretet, amelyet mindig új és új tagadással kell Istenhez hozzáigazítani. Az ember mint ennek az ismeretnek a birtokosa tudatában van saját antropomorfizmusainak, és éppen ezzel emelkedik fölébük s jut közelebb Isten titkához. Ráadásul az emberi szellem mindig szemlélethez van kötve, és ezért az antropomorfizmusok igazolásához figyelembe kell venni azt is, hogy a történeti tapasztalat leírására szolgáló fogalmakkal kell tanúságot tenni arról a tényrôl, hogy Isten belenyúlt a történelembe, és így az ilyen kijelentések magasabb fokon igazolják az antropomorfizmusok használatát.

antropomorfizmusok (a gör. anthróposz, 'ember' és morphé, 'alak' szóból): olyan emberi képek és szólások, melyek segítségével a transzcendens Istenről alkotott fogalmakat fejezzük ki. Azért az antropomorfizmusokat csak ott emlegetjük, ahol a vallás valóban szellemi, transzcendens Istenhez igazodik. - A primitív népek és mitológiák istenei fölnagyított emberek. Legjobban kimutatható ez a gör-róm. mitológiában, ahol az istenek erkölcsi világa sem múlja fölül az emberekét. Az antropomorfizmusok ismeretelméleti gyökere az, hogy Isten transzcendens világát csak tapasztalati világunkon keresztül közelíthetjük meg, és csak emberi kifejezésekkel beszélhetünk róla. A hívő az ilyen kifejezésmód jogát és határait abból vezeti le, hogy az ember Isten képmása. - Maga a kinyilatkoztatás is használja ezt a módszert. Isten személyességét, cselekvő magatartását csak úgy érzékeltetheti, ha az emberhez hasonlítja. Beszél Isten arcáról, szeméről, füléről, kezéről, útjairól, lábáról. Ezekkel nem Isten alakját akarja megrajzolni, hanem azt a módot, ahogy Isten az emberre hat. Az antropomorfizmusokok magát Istent nem ábrázolják. A prófétai látomások sem mutatják be alakját, hanem inkább az emberre gyakorolt hatást érzékeltetik. A szemita szellemiséget különben sem a külső alak és a tagok érdeklik, hanem inkább azok funkciója. Ezért pl. az Iz 55,12: azt olvassuk, bogy a hegyek ujjongnak és a fák tapsolnak kezükkel. Amikor a próf. irod. emberi módon beszél Istenről, nem vizuális képet ad róla, hanem egész lényegét, személyiségét akarja kifejezni, mint ahogy az egyes tagok is a tevékenység, a sajátságok kifejezői. Isten személyességét legjobban az világítja meg, hogy ő a szuverén cselekvő, a világ teremtője, a tört. irányítója, s az ember is azáltal az ő képe, hogy uralma alá hajthatja a földet (Ter 1,26-28). Isten személyességét még közelebb hozzák azok a képek, amelyek tevékenységét részletezik: lát, hall, beszél, nevet, haragszik, kiengesztelődik. De az emberi magatartás csak azért lehet összehasonlítási eszköz, mert mögötte van a szellemi tudat, a személyesség. Jahvéra nem lehet állati ábrázolást alkalmazni. Az ÓSz nem feledkezik meg arról, hogy Isten és az ember között végtelen a távolság (Ter 18,17; Kiv 3,5; Iz 28,29). Az antropomorfizmusokat a próf-k is átvették, mert nem láttak benne veszélyt az istenfogalomra vonatkozóan. Csak a teol. reflexió és a nép gondolkodásának irányítása vezette a későbbi gör. és arám fordítókat abban, hogy hellyel-közzel enyhítsék azokat a kifejezéseket, amelyek a tiszta transzcendenciát veszélyeztethették. Az ÚSz-ből visszatekintve az antropomorfizmusokban a megtestesülés előkészítését is megláthatjuk. - Az antropomorfizmusok ismeretelméleti és teol. értékelésénél tudnunk kell, hogy minden fogalmunk sajátosan emberi, azért kíséri az érzékelhető kép, hiszen minden ismeretünk szemlélet, azaz emberi látás. S mivel Isten saját képe hiányzik, azért teremtett képben konkretizáljuk hatását és sajátságait. De azt is tudjuk, hogy még a legelvontabb fogalmakat v. képeket sem vihetjük át közvetlenül Istenre, hiszen ezekben a fogalmakban is benne van a képszerű elemeknek és a szellem transzcendens megsejtésének valamilyen szintézise. Így minden fogalomban ott rejtőzik egy szempont, amely Istennek egészen más voltára utal. A képek használatának alapja a metafizikai analógia (analogia entis), amely fennáll a Teremtő és a teremtett világ között. A képek azt érzékeltetik, hogy a felfoghatatlant ismerjük meg, hogy a végtelenül messze levő van itt, s kapunk valamilyen benyomást abszolút személyességéről, szellemiségéről, szabadságáról. Ezért joggal állíthatjuk a negatív teológiával és a dialektikus teológiával szemben, hogy Isten létéről pozitív kijelentéseket is tehetünk. Az emberi fogalom a maga térhez és időhöz kötöttsége miatt nnindig tört. tapasztalathoz kapcsolódik. A metafizikai istenfogalom is így alakult ki. Ezért az üdvtört. tapasztalás valóban lényegi vonásokkal tölti ki a metafizikai fogalmat, nem pedig csupán jeleket (Jaspers: chiffre) v. mitikus képeket (Bultmann) közöl. Az antropomorfizmusok magyarázatánál tehát mindig gondolni kell Isten abszolút szellemiségére, végtelenségére, változhatatlanságára, mindenütt jelenvalóságára és szuverenitására. Azért pl. ha arról van szó, hogy ő megharagszik és kiengesztelődik, nem maga változik, hanem mi vetítjük bele a hozzánk való viszony változását.