Mi volt az a pont, vagy folyamat, ami miatt eltávolodtál a vallástól? Leginkább olyan emberek véleménye érdekel, akik egykoron tényleg jó szívvel voltak benne egy vallási közösségben, és nem azok, akiket a szülők akaratuk ellenére elvitt.

Én a magam részéről nem voltam tökéletes keresztény, de azt hiszem, igyekeztem az lenni. Már fiatalként prédikáltam a gyülekezetben, mivel ismertem a Bibliát, legalábbis valamennyire. Igyekeztem jót is tenni, amikor teát és szendvicset vittünk a hajléktalanoknak (volt egy ilyen hajléktalan járat). Hittem abban is, amit a vallás tanít.

Miért hagytam ott a vallást? Ez egy összetett kérdés. Talán a magánéleti problémák is benne voltak. Plusz egy neoprotestáns közösség tagja voltam, aminek némely tanításai feltehetően hamisak. Amikor az ember egy felekezetből kiesik, nincs nagyon kedve másikba menni, bár fontolgattam, hogy visszamegyek a Katolikus Egyházba (annak kereszteltek gyerekként), de nem szeretnék úgy élni, hogy megmondják mit tegyek. És tegyük hozzá azt is, amint távolodtam a vallástól, úgy kezdtem más dolgokkal foglalkozni, pl. Richard Dawkins könyveit olvasni.

A vallás már nem igazán érdekel, nem foglalkozom vele. Hogy viszont Isten létezik-e vagy sem, azt viszont nem tudom megmondani.

(Nem kimondott) Aspergeres és elől foghiányos, emellett stréber gyerekként bully-ingnak voltam kitéve. Mindenképp ki akartak venni az általánosból (az engem nevelő) nagyszüleim, végül egy református, hatosztályos gimit találtak, ami mindhármunknak tetszett. Innentől kezdve kb. 9 évig járogattam gyülekezeti alkalmakra illetve a suliban is hallgattam a dolgokat.

2 részre bontanám, hogy miért szakadtam el az egésztől. Az első része (ez történt meg először), hogy miért ábrándultam ki a vallásból (nálam: keresztyén egyház, református felekezet). A második része, hogy miért vesztettem el a hitemet valamiféle teremtő istenben. Ez történt később.

A második részét a napokban írtam le az oldalon.

Itt a 152-es vagyok:

https://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallaskr..

Az első része.

Egyetem mellett járogattam református egyetemi gyülekezetbe. Itt lett végképp elegem!

Egy hétköznapi délelőtt volt istentisztelet, sok énekkel, másfél órás. A többi napon imaóra, bibliaóra, dicsőítés, ilyen-olyan órák. A zh időszak közepén, amikor meghalni se volt időm, ilyen 3 napos hétvége, olyan 3 napos hétvége. (Nekem a vizsgaidőszak volt könnyű, ez egy ilyen szak volt.)

Ha nem vettél részt a fentiek közül többön, nem tudtál rendesen beilleszkedni a közösségbe, hallgathattad, miért nem mész, lényegében lelkifurdalást keltettek.

Namost egy egész nap ülő, zárt térben levő fiatal felnőtt lélek és szervezet lazulást, kötetlen dumálást, szabadban létet és sportot kíván, legalább néha, nem heti 3 nap ájtatosságot, párhetente 3 teljes nap filozofálgatást máshol és a maradék időben az összecsúszott feladatok miatt kufulladva tanulást.

Emlékszem, egyszer elmentek Debrecenbe 3 napra, majd utána hallottam, hogy egész álló nap a szobában ültek és filozofáltak.

Volt "túra" is egyszer: kb 5 kilométer séta egy nap alatt és közben énekelés, filozofálgatás.

Ha van Isten, nem lehet ennyire önző, hogy azt várja tőlünk, hogy időnk jó nagy részében ájtatoskodjunk az életünk megélése helyett, úgy, hogy az időbeosztás miatt akár kellemetlenségeket okozunk magunknak. Ha van Isten, nem lehet olyan önző, hogy elvárja, hogy egyéb dolgokat sorban háttérbe szorítsunk, hogy őt imádjuk, őt imádjuk, őt imádjuk...

Jó, oké, mondhatjuk, hogy dehát ezek az egyetemi gyülekezetekre igazak és az adott élethelyzetemben, az én nézőpontomból problémák.

Akkor nézzük azokat a dolgokat, amelyek egyetemesek a (református) gyülekezetekre nézve:

Legfontosabb téma, hogy térj meg, térj meg, térj meg, fogadd be Jézust a szívedbe!

Ugyanakkor én hiányolom a pontos definícióját annak, mi is a megtérés, a pontos útmutatást, hogy ha ez nem "sikerül", mit csináljon az ember másként. Miután az ember megtért, állítólag megváltozik a lelkülete, az élete, a mindene. De hogyan és miért?

13-15 éves korom között rettentő sokat imádkoztam a megtérésért, nagyon akartam, sőt, sokszor sírva is fakadtam!!!!

A megtérésről meg mindenről igazából össze-vissza filozofálnak, süketelnek, beszélnek a semmiről, semmitmondó dolgok hangzanak el.

Konkrét definíció vagy útmutatás semmire sincs.

A pszichológia se egy túlságosan megfogható dolog, mégis ad mankókat, mégis definiálja a dolgokat.

Szintén a fent említett egyetemi gyülekezetben fogalmazódott meg bennem az, hogy igazából 13 éves korom óta ugyanazt hallgatom, mindig egy picikét más megfogalmazásban és pár mondatban összefoglalható az egész.

Most meg is teszem.

Térj meg, mert a pokol felfoghatatlanul szörnyű, de Isten országa hihetetlenül csodálatos. A földi életünk átmeneti, ne ragaszkodjunk hozzá túlságosan, minden hiábavaló, a lényeg majd odaát lesz. (Ok, ebben vigasz is tud lenni: ha szenvedsz, szenvedésed átmeneti.) Ami itt a földön van, nem fontos. Bűnös vagy, mindenki bűnös, csak a bűnre vagyunk képesek (!!), ezért van szükségünk Jézus megváltására.

Hihetetlenül önző istenképet vázolnak.

Ugyanakkor hiányzott az, hogy a hétköznapi helyzetekre útmutatást adjanak (főleg társas dolgokra gondolok, szülő, tesó, empátia, párkapcsolat, házasság) - szólt ezekről alkalom, de kevés.

Az énekek is hihetetlenül önző istenképet vázoltak. Némelyiktől kinyílt a bicska a zsebemben.

Ahogyan attól is, hogy ha valami jót értél el, egyedül Istené a dicsőség (mert nem te küzdöttél, ugye... Nomeg eléggé sugallták, hogy te semmi jóra nem vagy képes, csak Isten által), ha rossz ér, akkor Isten útjai kifürkészhetetlenek ÉS nem segíthet mindig.

Bicska nyílik a zsebemben, felhúztam magam, ahogy felidéztem ezeket. Brrr.

Vannak keresztyének, akik tényleg azt gondolják, hogy jó ember csak hívő lehet, merthogy jó csak Isten által lehet. Volt egy 5 gyerekes munkatársam. Ismerősöm kérdése: keresztény, ugye? Brrr...

#6

Mitöbb, marketingszaga van az egésznek. Nem kell az emberiséget félteni, a középkorban is volt marketingduma.

Csak az én termékemmel leszel ügyes, szép, egészséges, az én termékem nélkül véged, ejnyebejnye!!!!

Nekem inkább egy hosszabb folyamat volt.

Római katolikus voltam. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de nekem akkoriban imponált az egyház szigorúsága és tekintélyelvűsége.

Talán az mozdított ki a vallásosságból először, hogy Jehova tanúi jártak hozzám, tanulmányoztam a Bibliát, vitatkoztunk, próbáltam néhány nem túl sarkalatos kérdés mélyére ásni, és arra a következtetésre jutottam, hogy ezek megválaszolhatatlanok, eldönthetetlenek, és nem lehet megalapozottabban vallani A választ, mint B választ. A megismerés vallásos útja egyre kiábrándítóbb és megbízhatatlanabb lett a szememben. Ezzel párhuzamosan természettudományokat és informatikát tanultam, és ezek is nagy hatással voltak a felfogásomra. Egy ponton ki kellett mondanom, hogy nem tartom magam kereszténynek, és nem hiszem, hogy JHVH létezik. Ez azóta sem változott. Sokat filozofálok magamban a létezés nagy kérdésein, de sosem jutok arra, hogy biztos egy tudatos akarat van a világ mögött. Ezért mondom azt, hogy materialista vagyok. Az ateizmust nem mindig vállalom fel mellé, mert ez összetettebb kérdés, attól is függ, hogy mi isten definíciója éppen. Igazából lehet olyan megfogalmazást találni, amire azt mondom, hogy ezt éppen értelmetlen lenne tagadni, vagy lehetetlen eldönteni.

Kb. egy évvel ezelőtt hozzám vágta egy orvos, hogy daganatok vannak a tüdőmben mind a két oldalon, és pár napig úgy voltam vele, hogy komolyan ez lehet a földi pályafutásom vége, 28 évesen, csak 2 évvel azután, hogy elvégeztem az egyetemet, lett rendes munkahelyem és magánéletem, az életem igazán egyenesbe jött. A sírfeliratomon gondolkoztam, meg járt az agyam ezerrel, ez a zuhanó repülő effektus, amikor az ember minden szalmaszálba kapaszkodna. Vannak ateisták egy zuhanó repülőn? Vannak, akik szerint nem, szerintem simán, de magamat őszintén nem tudtam volna ide sorolni, számítottam rá, hogy ha egyszer haldokolni fogok, akkor a hitem is visszatérhet. Végül nem így lett. Érzelgősebb voltam azokban a napokban, felidéztem az életem szép emlékeit, és ezek jelentettek némi vigaszt a helyzet igazságtalanságában, de addig nem jutottam, hogy imádkozzak.

(Végül aztán szerencsém volt. Igaz ugyan, hogy végstádiumú rosszindulatú daganatom volt, de olyan fajta, amit simán ki lehetett nyírni fél év kemóval. Hát mondjuk ezt sem kívánom senkinek, meg magamnak sem újra, de kibírtam, mostanra felépültem teljesen, és visszatért minden a régi kerékvágásba.)