Ki hisz még abban rajtam kívül, hogy mindannyian Isten részei vagyunk?

Azok vagyunk ez tény. De az egész Univerzum is.

"Az egyetlen racionális gondolkodási mód csak az lehet, ha az univerzum és az Isten kapcsolatáról úgy gondolkodunk, hogy az univerzumot Istenen belüli gondolatnak tételezzük fel, az Istent pedig az univerzumon belüli életnek. Az Isten így saját képeit és képmásait tekinti, amelyek benne és nem rajta kívül vannak, így ad nekik életet még addig a fokig is, hogy az önállóság látszatával ruházza fel őket."

üdv

25/F

LastOne.Left

[link]

[link]

A panteizmus az a (nagyon különbözô formákban megjelenô) tan, hogy Isten abszolút léte azonos a világgal, hogy tehát az általunk tapasztalt, véges, változó valóságot (kontingencia) nem teremtés útján hozta létre a szabad és mindenható Isten önmagától különbözô valóságként, hanem ez a valóság Isten saját lényegének kibontakozása, az ô (ontikus vagy logikai) önkifejtése és megjelenése, hogy tehát az ,,Isten'' szó összefoglaló formula a világ jelölésére. Ezen belül azután nagyon sokféleképpen el lehet gondolni Istennek és a világnak a pontosabb viszonyát (emanációként, testként, fejlôdésként, látszatként, módosulások és megjelenési módok formájában, valóságos, dialektikátlan azonosságként [monizmus]), valamint a létnek és a változásnak egymáshoz való viszonyát. A valóságos panteizmus (amely nem csupán pontatlan megfogalmazása annak, hogy minden véges valóság feltétlenül Istenre van utalva és hogy Isten benne van az egész teremtésben) vallásilag lehetetlen, mert az ilyen panteizmus kiküszöbölné a vallásból az imádást, az imát, saját végességünk elfogadását, a felelôsséget, a bűn megvallását stb., és csupán saját létezésünk ,,numinózus'' voltának homályos érzése maradna meg, vagy saját végességünket -- amely maradandó és boldogítóan érvényes végesség kell, hogy legyen -- puszta negativitássá változtatná Istennel szemben. A panteizmus metafizikailag téves, mert eltörli a legeredetibb és elkerülhetetlen transzcendencia-tapasztalatban benne levô radikális különbséget a véges tárgy, valamint a semmibe bele nem foglalható alap (horizont, titok) és e transzcendencia célpontja között, jóllehet annyi igaz, hogy Isten is támaszkodik a végesre és nemcsak megfordítva. Ezenkívül a véges változás, sôt, még a rossz is Isten belsô mozzanata kellene, hogy legyen, ami összeegyeztethetetlen Isten abszolút létteljességével és ebbôl következôleg tökéletes jóságával. Az Ó- és Újszövetség nem ismer panteizmust. Az egyházi tanítóhivatal a panteizmust határozottan és ünnepélyesen elutasította (DS 201 804 és köv. 3001 3023 és köv.).

Ez a pantheizmus régi elképzelése s éppenséggel nem új s nem modern találmány. Az Isten azonos volna a világgal, tehát a lóval, ökörrel, szamárral is? Szénával, szalmával? Hidrogénnel és oxigénnel? Atommal és molekulával? Ezek a dolgok mind együtt adnák azt a végtelen értelmet, amelynek remek alkotásaival lépten-nyomon találkozunk a mindenségben? De hiszen, hogy csak egyet emeljünk ki: ez a világ nem is egy dolog hanem ezermilliószor ezermillió, különböző dolgok foglalata, megszámlálhatatlan mennyiségű molekuláknak, atomoknak és atomalkatrészeknek irtózatos tömege! Ez a tömeg már azért sem lehet Isten, mert nem egységes lény, nem gondolkozik s akar közösen, nem lehet egységes világkitervező és világkialakító. Már ezért sem lehet végső alapja a világrend bámulatos egységének. Ha pedig valamennyi molekula egy fölötte álló természeti törvénynek engedelmeskedik, akkor visszatér éppen a kérdés: ki alkotta ezt a nagy, közös természeti törvényt? Ki gondolta ki és ki írta azt bele valamennyi, fergetegesen szédítő számú molekula természetébe?

A dualizmus, vagyis Isten s a világ különbözősége, csak akkor lenne tökéletlen világszemlélet, ha mind a kettő egymástól teljesen független világelv lenne, ha Isten és a világ között nem volna szoros oki és okozati kapcsolat. Az Isten és a világ kettőssége voltaképen egység: a világot alkotó Istennek mint egyetlen létet adó világelvnek egysége.

Az ú. n. monizmus meg valóságban nem egységet teremt, hanem elképzelhetetlenül sok független, végső részre osztaná a világot: egységekre, amelyeknek kapcsolatára, összejátszására, egybetartozására nincs semmiféle magyarázat!

Egyfelől egyet értek, más felől nem. Annyiban egyet értek,hogy Isten első sorban valóban energia, magasabb rendű tudat, és a teremtés azt jelenti, hogy ő mindenben benne van, és buta az a keresztény, aki ezt tagadja, hiszen Pál is megmondta: "őbenne élünk, mozgunk és vagyunk". Tehát részei vagyunk, igen. És ha Isten bennünk megszólal, belülről szólal meg, a gondolat útján. De!

1. Attól hogy Isten bennem van, az egóm még nem Isten része. Az kialakult bennem. Öntudatra ébredésnek nevezhetnénk, de igazából szellemi értelemben ez visszalépés, beszűkülés, befelé fordulás, az ősi egység tudat elvesztése. Ezért kivétel nélkül minden érvényes vallás az egó megtörésére, háttérbe szorítására törekszik.

2. Mivel az embernek van személyisége, Isten aki egy magasabb rendű létező, nem lehet nálunk alacsonyabb szinten,tehát ő is kell,hogy rendelkezzen személyiséggel, persze nem emberi értelemben, hanem magasabb formában.

A személyiség nem egyenlő az egóval.

3. Isten öntudata: Én vagyok! (jahve) Az ember öntudata: Isten bennem van, a része vagyok. De ehhez az én más részeimnek (test és lélek=egó) meg kell halnia.

Freya voltam.