Érdemes e Isten nélkül élni?

Én sokáig erösen hittem, aztán szép lassan rájöttem, hogy az egész csak mese. Nen haragudtam meg, mert nincs kire, hanem egyszerüen felnöttem lelkileg is.

Igazán nem érzek semmiféle veszteséget, viszont elég sokat nyertem azzal, hogy megszabadultam a vallástól.

Igazán nem tudom elképzelni, hogy bárkinek is csak úgy lehetne értelme az életének, ha istenben hisz.

Nincs értelme Isten nélkül élni, mivel ha követjük a Bibliát, akkor az pont olyan utakon vezet, ami számunkra a tökéletes.

Van, h haragszom Istenre, amikor testi vagyok, de már megtanultam, hogy ilyenkor magamat fegyelmezzem, és Istennek van igaza. Ateistává nem fogok válni, annyira erős a meggyőződésem Istenről, Jézusról és a Bibliáról, hogy elmebeteg lennék, ha elhagynám. Másképp fogalmazva: azért kezdjek magamnak hazugságokat bebeszélni, hogy bukjam az örök életet, és rossz sorsom legyen? Épeszű ember ilyet nem csinál

Kicsit ellentmondásos a kérdésed. Ugyanis a főkérdés az alatta lévő leírás egy részéig bezáróan arról szólna,hogy érdemes-e Isten nélkül élni,most,hogy hitetlenekké váltak. De az utolsó bekezdésben ott van,hogy rájöttek már,hogy nem érdemes és visszataláltak. Ezzel egyrészt megválaszolttad a saját kérdésed,hogy nem érdemes,másrészt ilyen emberek véleményére is vagy kíváncsi,akik már rájöttek,hogy nem érdemes,így az egyöntetű válasz csak az lehet,hogy nem érdemes.

De azért megpróbálom én is,bár én az utolsó bekezdés feltételének nem felelek meg,mivel még mindig agnosztikus vagyok. Nyilván mivel jelenleg úgy állok,hogy nem tudom,van-e Isten,azt fogom mondani,hogy érdemes és nem látok változást azóta,hogy elhagytam a hitet. Nem lett se jobb,se rosszabb,talán már jobban kieresztem a gőzt,mint hívőként,amikor elég csúnyán néztek volna rám,ha magamat adom egy vita közben. Szóval én személy szerint nem vettem észre semmilyen hátrányt.

Én agnosztikus vagyok, sosem voltam teljes mértékben hívő. Úgy gondolom, hogy azok, akiket teljesen hidegen hagynak a metafizikai kérdések, és nem szembesülnek egzisztenciális szorongással, vagy ha szembesülnek is, sikeresen tudják azt kezelni, azok simán el tudnak élni Isten nélkül. Nekik érdemes is így élniük, hiszen ha nem szenvednek hiányt a hit nélkül, akkor minek is törekednének rá?

Bennem nincs különösebb egzisztenciális szorongás (egyszerűbben fogalmazva: nem félek a nemléttől), viszont mindig érdekeltek a metafizika és a vallások. Egyik vallás igazságáról sem sikerül bizonyosságot szereznem, de úgy gondolom, hogy a vallások az emberi kultúra alapvető értékeit hordozzák, így mindenképp megőrzésre és megbecsülésre érdemesek. Ezentúl nem zárom ki, hogy érvényes metafizikai mondanivalót is hordoznak.

Úgy gondolom, hogy valódi hitet csak Isten adhat, tehát csak olyan ember lehet igazán hívő, akinek valamilyen közvetlen istenélményben volt része.

Amúgy én alapvető bizalommal vagyok Isten felé, ez nálam azt jelenti, hogy ha mégis szembesülnék Istennel, akkor feltétlen bizalommal alá tudnám vetni magam az akaratának. Viszont mivel agnosztikus és alapvetően szkeptikus alkat vagyok, nyilván nem fogadnék el kapásból bármilyen istenélménynek tűnő megtapasztalást megdönthetetlen bizonyítékként Isten léte mellett. Szóval, ha Isten azt akarná, hogy kételkedés nélkül higgyek Benne, akkor ezt nyilván olyan meggyőző formában adná értésemre, ami után biztos nem lennének kételyeim. De mivel ezt nem teszi, feltételezem, hogy az Ő akaratából vagyok kételkedő...:)

Jobban szeretnék amúgy kételyek nélkül hinni, de ha nem ez Isten akarata, nem tehetek mást, mint hogy meghajlok előtte...

Csak szólok, hogy aki megharagszik az istenére, az még nagyon messze van attól, hogy ateista legyen!

A kérdés pedig igen egyszerű: ha neked az istenhited sok pozitívumot ad, akkor érdemes hinned. Ezek ugye a hívők.

Ha sok negatívumot, akkor pedig nem. Ezek pedig az ateisták.