Ki kerül a menyországba?

> Röviden, ha valaki a lelkiismeret által jókat cselekszik másokkal, de nem hisz Istenben, az magának akar dicsőséget szerezni. Azaz saját magának tulajdonítja jó tetteit, holott minden Istentől van.

Én ezt még mindig nem értem ezt a gondolkodásmódot. Én – ateistaként – úgy vagyok vele, hogy ha látok egy idős ember, aki elesett, felsegítem. Felsegítem, mert átérzem a helyzetét, módomban áll neki segíteni. Dicsőség? Mi ebben a dicsőség? Ezt szerintem azért eléggé erkölcsi minimum, akár van Isten, akár nincs.

Marcus Aurelius fogalmazott így: „Mert, ha embertársaddal jót tettél, mit akarsz még? Nem éred-e be azzal, hogy természeted szerint csináltál valamit, hanem még jutalmat is kívánsz érte? Mintha a szem fizetést kérne azért, mert lát, és a láb azért, mert jár! Mert amint ezek a testrészek arra termettek, hogy alkatuknak megfelelő működésükkel betöltsék sajátos feladatukat, úgy az ember is, aki tulajdonképpen azért születik, hogy jót tegyen, ha valami üdvös vagy közhasznú tevékenységet fejtett ki, csak azt tette, amire rendeltetett. S ezzel már meg is kapta a maga jutalmát.”

És hogy most az ember Isten, vagy az evolúció által tölti be azt a szerepet a világban, amit, az tulajdonképpen mindegy is. Igen, az ember hajlamos a rosszra, de fogékony a jóra is. Mert alapvetően logikailag csak két eset lehetséges:

- Az ember tetteit is Isten irányítja. Csak ha ez a helyzet, akkor az azt jelenti, hogy nincs szabad akarat, minden, ami történik Isten akaratából történik. Ebben az esetben nem az ember jó, hanem Isten. No de ebből az is következik, hogy abban, amit mi rossz cselekedetnek tartunk, abban sem az ember a rossz, hiszen nem ő felelős a tetteiért.

- Vagy létezik szabad akarat, az ember választhat jó és rossz között. Csak ez igaz a hívőre és az ateistára is. Sem az ateista, sem a hívő nem különb, ha a rossz helyett a jót választja, mindkettőnek ez saját döntése, hiszen abból indultunk ki, hogy van szabad akarat, így nem kevésbé és nem jobban dicsősége ez sem a hívőnek, sem az ateistának.

Vagy van szabad akarat és akkor létezik jóság és bűn, és akkor kizárólag az emberen múlik, melyiket választja; vagy nincs szabad akarat, de akkor nincs se jóság, se bűn, így – ha Isten igazságos – nem létezhet sem mennyország, sem pokol. És egyébként ennek a szabad akaratnak, annak a kérdése, hogy az ember választhat-e jó és rossz között, semmi köze nincs, hogy az adott ember amúgy ateista, keresztény, vagy más hite van.

~ ~ ~

Vagy valaki azért segít fel egy elesett embert, mert Isten létezik? Ha hirtelen valami bizonyságot szerezne arról, hogy Isten nem létezik, akkor már nem is tenné meg? A hívő csak Istenért és nem jelleméből fakadóan jó? Csak azért tesz jót, hogy a mennybe kerüljön és/vagy elkerülje a poklot? Nem ez lenne inkább számító viselkedés?

De nem is gondolom, hogy egy hívő ezért segítene másokon, nem azért mert valamiféle jutalmat várna érte. Ahogy az ateista sem. Sőt az ateista kimondottan abban a hitben tesz jót, hogy bizonyos abban, hogy annak semmiféle jutalmát nem fogja látni a túlvilágon. A földi életben sem fogja különösebben senki kőbe vésni a nevét, ha vesz némi kaját egy hajléktalannak, vagy átadja a helyét a buszon egy idős embernek, vagy ha segít betolni egy autót egy vadidegennek. Mi ebben a dicsőség? Ki fogja őt ezért dicsőíteni? Nem lesz tőle sem gazdagabb, sem sikeresebb, sem más földi jutalma nem lesz, maximum csak annyi, hogy elmondhatja, hogy ő ember, olyan ember, amilyennek egy embernek lennie kellene.

Én azt gondolom, hogy ebben nincs közöttünk – hívők és ateisták között – sok különbség. Jót azért teszünk, mert megtehetjük, mert ez méltó hozzánk, mert eziránt van felelősségünk. Felelősségünk önmagunkkal szemben, és nem Istennel szemben, bár lehet egy hívő ez utóbbit is átéli.

Láttam kint a nagy árvíznél embereket a gátakon. Voltak hívők. Voltak ateisták. Mit számított ott az, hogy létezik-e bárki számára Isten, vagy sem? Mindenki azért volt kint, mert volt benne együttérzés, mert jobban félt attól, hogy esetleg pont az ő passzivitása miatt szenved valaki kárt igazságtalanul, mint attól, hogy izomláza lesz másnap, vagy lemarad az esti meccsről. Mindenkit a lelkiismerete vitt ki a gátra, hogy aztán valaki a lelkiismeretet Istennek tulajdonítja-e, vagy nem rendel mögé semmiféle intelligens entitást, csak az ember működéséből fakadó dolognak tartja, az más tészta. De erről nem ott és akkor gondolkodott senki, ott és akkor mindenkiben csak annyi volt, hogy ha lehet tenni valamit, tegyük meg. Nem Isten dicsőségére, nem önmagunk dicsőségére, hanem embertársaink érdekében, emberségből, nem égi, hanem földi okokból kifolyólag.