A keresztények gyűlölik a családjukat?

Krisztus a fönebbi hasonlat által megmutatta, hogy az érzéki emberek, kik a világról le nem mondanak, és magokat megtagadni nem akarják, a mennyországból magokat kizárják; most határozottan kimondja, hogy tanítványai csak azok lehetnek, kik mindazt megtagadják, elhárítják, mi üdvözűlésök útjában akadályképen áll. Gyülölni, itt annyit jelent, mint kevésbbé szeretni, a mint ezt Krisztus maga megfejti Máté 10,37. A kit atyja, anyja stb. gátol tanításom követésében, s így a ki jobban szereti atyját, anyját stb. nem lehet az én tanítványom.

Gyűlölni héber kifejezés, jelentése: kevésbé szeretni. A gyűlölet, amit Jézus követel, nem mentesít a szülők szeretetéből fakadó kötelességektől. Az Úr azonban a testi kötelékek elszakítását is megköveteli, ha akadályoznak tanításának követésében.

Luk. 14,25–27. A tanítványok önmegtagadása (Mt 10:37–38).

A külső keret Lk-tól való: nagy tömeg megy Jézus után, de általában nem veszik komolyan, hogy magatartásukból milyen következtetést kellene levonniuk. Jézus követése az a lehetőség, amely abban bizonyul valóságosnak, hogy hisz benne az ember. Ezt fejezik ki Jézus szavai: kifejezései a mai embernek visszatetszik, de Izráel fiainak természetesek (héb. sáná’, gör. misein adott esetben csak „kevésbé szeret, a szeretetben hátrább helyez valakit”). Aki Krisztussal közösségben akar élni, annak szakítania kell mindenkivel, aki életében Krisztus helyét akarja elfoglalni, vagy vetélytársa akar lenni Krisztusnak. A második követelmény, kép formájában, arról beszél, hogy csak az lehet Krisztus tanítványa, aki pillanatról pillanatra vállalja azt az életformát, amely élete elvesztésének kockázatával, sőt: önmaga állandó áldozatul adásával jár.

Krisztus követése (Lk 14, 25-33)

25. Nagy sokaság ment vele, és ő feléjük fordulva

így szólt:

26. "Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg

apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit,

sőt még saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.

27. Ha valaki nem veszi fel a maga keresztjét, és nem

jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.

28. Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni,

és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget,

hogy telik-e mindenre a befejezésig?

29. Nehogy - miután alapot vetett, de nem tudta

befejezni - gúnyolni kezdje mindenki, aki látja,

és ezt mondja:

30. Ez az ember építkezni kezdett, de nem tudta

befejezni.

31. Vagy ha az egyik király el akar indulni, hogy

harcba bocsátkozzék egy másik királlyal, vajon

nem ül-e le előbb, és nem fontolja-e meg, hogy

szembeszállhat-e tízezer élén azzal, aki húszezerrel

jön ellene?

32. Különben követséget küld, amikor az még távol

van, és megkérdezi a békefeltételeket.

33. Így tehát, aki közületek nem mond le minden

vagyonáról, nem lehet az én tanítványom".

Jézus ismét misszionáriusként jelenik meg (25. v.). Miután hosszan elidőzött a farizeusok vezetőjének házában (1. v.), nagy sokaság (okhloi polloi) kíséretében útnak indul. Az evangélista számára ez alkalmul szolgál arra, hogy ismertessen néhány olyan tanácsot, amely a tanítványoknak szól, és amelyek között az is szerepel, hogy az ember milyen feltételekkel válhat Krisztus követőjévé (26-33. v.). A nagy vacsoráról szóló példázat rámutatott, hogy a meghívottak többsége személyes érdekek miatt mondta le a találkozót. Nem tudtak feláldozni valamiféle személyes értéket annak érdekében, hogy elfogadhassák a meghívást. Úgy látszik, Jézus (s vele együtt az evangélista) meg akarja előzni, hogy hallgatói megismételjék ezt a hibát, illetve hogy hasonló módon megtapasztalják az ezzel együtt járó csalódást. A keresztény ember döntésének komolyságát és súlyát két példázat jellegű képpel fejezi ki: az egyik a tornyot építő emberé (28-30. v.), a másik pedig a kollégája elleni harcra készülő királyé (31-33. v.).

A Krisztus tanítványává válás feltételei kényelmetlenséggel járnak és kedvét szegik az embernek. Az evangélista korábban, a jeruzsálemi út kezdetén, az első önkéntes hivatások jelentkezésénél már beszélt erről (9, 23-27.57-62), és később is visszatér majd e témára (16, 1-31; 18, 24-30). Ez mutatja, hogy jelentős és sürgető témáról van szó. Jézusnak olyan tanítványokra van szüksége, akik teljes készséget tanúsítanak az ügy iránt, az országot és ennek dicsőségét illetően. Ha valaki nem képes mellőzni mindenkit, és nem tud háttérbe szorítani mindent, nem válhat az ő követőjévé. Az embernek fel kell tudni áldoznia minden köteléket, még a családi kötelékeket és a saját személyét érintő érdekeket is (26. v.). Ezt a szöveget általában a monasztikus hivatás alapokmányának tekintették, pedig Jézus egyszerűen az ő követéséről, a tényleges követését megelőző feltételekről beszél, és nem valamiféle különleges csoporthoz szól, hanem mindazokhoz, akik "vele mentek" (25. v.). Krisztus követőjének lenni azt jelenti, hogy az ember az ő útjára lép és az ő útját folytatja Isten tervének megvalósításában azáltal, hogy minden segítséget megad e megvalósuláshoz, s nem zárkózik remetelakba vagy erődítménybe, hanem az ország, vagyis az emberek szolgálatába szegődik. A keresztény ember és a szerzetes megkülönböztetése mindig kétértelmű dolog: egyrészt azért, mert e különbségtételt nem támasztja alá az evangélium, amely mindenkitől azt kéri, hogy tökéletes követője legyen Krisztusnak; másrészt azért, mert a lemondásokat menekülésként, önmagába fordulásként értelmezi, és nem olyan önátadásként, amellyel az ember beilleszkedik Isten tervébe, az ország hirdetésébe és előmozdításába, ami egyben az ember teljes kibontakozását is szolgálja.

A jézusi követelmény sémita kifejezésekben fogalmazódik meg, ezért paradox jellegű, és nem szabad szó szerint értelmezni. A "gyűlölni" ige (26. v.) annyit jelent, mint háttérbe helyezni, másodrendűnek tartani, a "szeretni" ige pedig annyit, mint előnyben részesíteni. Ha az ember Krisztust választja, ez ellentéteket, osztottságot eredményezhet családján belül; de nem szabad engednie, hogy akár a legszentebb vagy a legkedvesebb kötelékek is meghátrálásra késztessék, ha ezek akadályozzák őt az Istenhez jutásban.

A keresztény eredetek történelme, amelyre Lukács itt utal, mindennek bizonyítékát adja. Nem csupán akadályok vannak, amelyeken az embernek felül kell kerekednie, hanem ezeknél súlyosabb áldozatokat is kell hoznia. Ezeket a "kereszt" szimbolizálja, amely az ókori népeknél a hallatlan szenvedések eszköze volt. Az elítélt akasztófával (vagy gerendával) a vállán indult kínszenvedésének helyére. A "keresztet felvenni" annyit jelentett, mint késznek lenni a halálra (vö. 23,26). Jézus halála után a "kereszt" az Isten országáért elviselt szenvedések jelképévé vált. Ahhoz, hogy az ember beléphessen az országba és tagja lehessen, korlátoznia kell igényeit (vö. a szűk kapuról szóló példázattal: 13,24). Lemondásokat, önmegtagadásokat kell vállalnia ahhoz, hogy alárendelődhessen az isteni akaratnak, amely mindig és mindenkitől a legnagyobb erőfeszítést kéri tervének megvalósításához, amely nem saját felmagasztalására vagy dicsőségére, hanem az ember boldogságára irányul. A "keresztet hordozni" Pál szerint annyit jelent, mint mindennap meghalni jobbik énünk életben tartása érdekében (vö. Róm 6,6). A "kereszt" nem áldás, és nem tetszik Istennek, mint ahogy az embernek sem, de gyakorta jó eszköz tetszésének elnyerésére, vagy feltétele annak, hogy mások életét boldogabbá, békésebbé és biztonságosabbá tehessük. Krisztus nemcsak a Kálváriára vezető úton hordozta a keresztet, hanem egész élete folyamán: keresztje a személyes vágyairól való lemondásokból, a mindennapi munkájából adódó gyötrelmekből, fáradságos szolgálatából, valamint a hitét és bátorságát állandóan próbára tevő ellenségeivel való ütközésekből ácsolódott. "Önkiüresítő", alázatos és szolgai választása állandó "keresztre feszítés" volt egészen a Golgotán bekövetkezett fizikai keresztre feszítéséig (vö. Fil 2, 5-11). Halála a korábban elfogadott gyötrelmeknek következménye. Jézus elkerülhetné az ítéletet, járhatná saját útját, s harc helyett alkalmazkodhatna a körülményekhez, de akkor nem lenne az emberek üdvözítője.

Lukács az egyedüli, aki a mennyek országa érdekében vállalandó lemondások között a feleségről való lemondást is említi (26. v.; 18,29; vö. Mt 10,23; 19,29), s hasonlóképpen ő az egyedüli, aki a messiási lakomán való részvételt akadályozó okok közé a "nősülést" (20. v.; vö. Mt 22,5) is besorolja. Lukácsnál a házasság még a vízözönt kiváltó bűnök közé is bekerül (17,27; mindazonáltal vö. a Mt 24,38-al is). Ezek a részletek, ellentétben azokkal, amelyeket más szövegek tartalmaznak (vö. 7, 37-38; 8, 2-3; 10, 38-42), látszólag a harmadik evangélista nőgyűlöletének jelei. Sokkal valószínűbb azonban, hogy inkább radikalizmusának mutatói, amely itt éppúgy megjelenik, mint másutt. Ő az ugyanis, aki azt kéri a kereszténytől, hogy "mindennap" hordozza keresztjét (9,23; vö. Mt 16,24), hogy még "saját életét is gyűlölje" (26. v.; vö. 9,24; Mt 10, 37-39), s hogy váljon meg "minden" javától (33. v.; vö. 18,22; vö. Mt 10, 37-39; 19,21). Ugyanilyen közösséget (koinonia) és egyenlőséget javasol majd az Apostolok Cselekedeteiben is (2, 42-47; 4, 32-35). Úgy látszik, mintha Lukács annak az utópisztikus platóni eszmének igézetében élne, hogy az emberek egy és ugyanazon család tagjaiként tökéletesen egyenlőek. Az evangélista szerint ezt a teljes egyetértést olyan értékek akadályozzák, amelyek inkább megosztják az embereket: a gazdagság és a család. Az esetek többségében ugyanezek az értékek késztetik az embert az evangéliumi üzenet elutasítására (nehogy elveszítse javait) vagy kompromisszumos megoldásokra (nehogy megütközést váltson ki családjában).

A következő két példázat (28-33. v.) arra szolgál, hogy kiemelje Krisztus elvárásainak komolyságát és szigorát. Ha a Krisztus melletti döntésnek ez a jelentése és ilyen radikális következményekkel jár, az ember nem járhat el felszínesen. A döntéshez össze kell szednie és mérlegelnie kell minden erejét. A "torony" építése beletartozik minden uralkodó védelmi programjába. Minthogy ez jelentős anyagi kiadásokkal jár, az építőnek a munka megkezdése előtt számot kell vetnie az erőforrásokkal és a kincstár helyzetével. Ha ugyanis e biztosíték híján fog a munkához, félő hogy nem tudja befejezni, nevetségessé válik, és ezenfelül nyakára hág vagyonának. A kép talán azt is sugallja, hogy a keresztény ember is olyan a társadalomban, mint valamiféle védőbástya, amely támaszt és biztosítékot nyújt az ellenséges erők esetleges támadásai közepette. E védelem nélkül a társadalom felbomlana. Lukács pasztorális gondjai újra és újra felszínre kerülnek. Krisztust választani annyi, mint könyörtelen háborút folytatni az ember létét fenyegető valamennyi gonosz hatalom ellenében. Ha az ember felkészületlenül bocsátkozik az ütközetbe, ennek olyan következményei lehetnek, amelyek súlyosabbak a megelőző állapotnál. Aki nem tudott magának "erődítményt" építeni, sikertelen ember; de aki legyőzöttként marad a csatatéren, az azt is kockáztatja, hogy egész életére gyenge marad, sőt még az életét is elveszítheti. Ha az ember rosszul kezd el valamit, ezzel adott esetben többet rombol, mintha egyáltalán nem kezdett volna semmit: mint ahogy egy csata vagy háború elvesztése is gyakorta válik visszavonhatatlan frusztrációs élmények motívumává. E figyelmeztetésekkel (30-33. v.) Lukács olyan radikális megtérést szorgalmaz, amely kétértelműség és megalkuvás nélkül fogadja el az evangéliumot, mert csak ezek a feltételek biztosíthatják és szavatolhatják jól azt az elvárást, hogy az ember nem hátrál meg, nem esik áldozatául semmiféle támadásnak, és nem csalatkozik.

"1Jn 4.20

Ha valaki azt állítja, hogy: "Szeretem az Istent", de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát."