A Bibliában van-e arra utaló rész, hogy az erőszak által fogant vagy genetikailag hibás gyereket nem szabad elvetetni?

"Amikor átadtam életemet Istennek és megkeresztelkedtem, azzal ígéretet tettem Jehovának, hogy ki kell tartani Isten mellett, és hűségben élni a keresztény életet, bármi történjen is.

Aki ezt nem tudja vállalni, az nem keresztény életet élő, a keresztelkedés nem menti meg senkinek az életét."

Ezt nekem címezted, én vagyok a 8-as, de nem értem, hogy miért.

Tök jó, hogy te átadtad az életedet JHVH-nak. De most már bűntelen vagy? Nincs szükséged újra és újra a folyamatos megtérés kegyelmére? Ez nem így működik, hogy kész, megtértem, aztán most már hátradőlhetek a karosszékben és biztosan nem fogunk bűnt elkövetni és aki elkövet valamit, az tuti nem tért még meg.

Elöljáróban:

- soha nem volt abortuszom;

- nem vagyok abortuszpárti;

- soha nem kerültem olyan szerencsétlen helyzetbe, hogy döntenem kellett volna, hogy egy nemi erőszakból megfogant vagy egy előre biztosan tudhatóan genetikai hibás magzat életéről döntsek.

De szeretném felhívni az itt annyira a teljes tiltás mellett agitálók figyelmét arra, hogy könnyű kívülállóként, kb. nulla ismerettel ítélkezni vagy osztani az észt.

Igen, az élet fontos, egy magzat élete is, amivel nem lehet játszani.

De sok esetben egy nemi erőszakot elszenvedett nő még akkor is pszichológiai szakember segítségével tud csak felépülni hosszú-hosszú idővel a trauma után, ha nem következett be terhesség. (Egyébként szerencsére a nemi erőszakok csak kis hányadánál történik még nagyobb katasztrófa.)

Biztosan vannak olyan nők, akik el bírják hordozni ezt a terhet, de nem kellene ezt törvénnyé tenni. - A Bibliában nincsenek taxatíve felsorolva, hogy milyen esetekben lehetséges vagy nem lehetséges egy születendő magzat életét elvenni. De az kikövetkeztethető, hogy az anya élete előrébb való, tehát pl. ha a szülés során életveszélybe kerülnek, akkor az anyát kell előbb menteni. Egy erőszakból fogant gyermeket kihordani, megszülni és felnevelni nem szó szerint életveszély, de akár az is lehet; ill. végig kellene gondolni, hogy milyen pszichés terhet jelentene egy nőnek az egész, hogyan viszonyulna a gyerekhez, vagy akár akkor is milyen életre szóló terhet kellene hordoznia, ha születés után lemondana róla, és örökbe adná. Az abortusz is sok esetben pszichés teher, tudom. De szerintem hadd döntsék el az érintettek, hogy az adott helyzetben a saját körülményeik és pszichés állapotuk függvényében mit tesznek.

Ugyanez a génhibás magzatoknál is igaz. Iszonyatos terhet jelent egy súlyos beteg gyerek nevelése szellemileg, fizikailag, anyagilag is sokkal nagyobbat, mint egy egészségesé. Kicsit bele kellene gondolni, milyen lehet a nap 24 órájában gondozni egy súlyosan fogyatékos gyereket - később felnőttet. Nem sokan szokták bevállalni, inkább lemondanak róluk, és ezeknek a gyerekeknek az állami intézményekben közel sem ideálisak a körülményeik, a meglévő szenvedések csak sokasodnak. Ugyanez igaz sok speciális intézményre (bentlakásos iskolák, ill. nappali speciális iskolák), a gondozók jó része felelőtlen, hanyag, és nem kevés a kegyetlenkedő is.

Ezeket a gyerekeket (pl. a siket-vakok - képzeld csak el, hogy nem látsz és nem is hallasz...; a középsúlyos értelmi fogyatékosok - akik közül sokan pl. soha nem lesznek szobatiszták, sokuk alig-alig beszél stb., és önálló életvitelre egyáltalán nem képesek; és a többi fogyatékossággal élők... csak Magyarországon közel félmillió érzék-/mozgásszervi-/értelmi fogyatékos él, és nem véletlen, hogy egy átlagember alig-alig találkozik ilyenekkel) - szóval ezeket a gyerekeket 18 éves korukban lenyugdíjazzák, amelyik családban élt, azt jó esetben továbbra is pátyolgatja a család, ameddig bírják, ill. ameddig van élő rokon, aki vállalkozik erre. Ennek híján megintcsak a bentlakásos otthonok maradnak.

Tehát egy előre tudható genetikai probléma vagy súlyos fogyatékosság esetén alaposan át kell gondolni, hogy tudja-e vállalni valaki az életre szóló pluszterhelést, ill. azt, hogy az ő halála után mi lesz a gyerekkel. Például a Down-szindrómások között csekély a normál értelmi képességűek száma, a többség enyhe vagy középsúlyos értelmi fogyatékos, és vannak súlyosak is. Autistáknál (bár ezt tudomásom szerint még nem lehet előre kiszűrni) kb. fele-fele a normál értelmi képességű és a valamilyen szinten fogyatékos.

Dolgoztam értelmi fogyatékos gyerekekkel foglalkozó nappali intézményben, tehát saját tapasztalat. Mint ahogy az is, hogy a szülők többségén látszik a megviseltség, a kimerültség. Pedig még csak az elején vannak... :(

Tehát megint azt gondolom, hogy egy nőnek joga van eldönteni, hogy tud-e vállalni egy ilyen többletterhelést. (Olyanok is vannak, akik úgy gondolják, hogy igen, aztán pár év után kiderül, hogy nem, egyszerűen tönkremennek, beleroppannak.)

Tiszteljük az életet, a magzati életet is, ez alap. De azért ezeken érdemes elgondolkodni.