Szerintetek is ez Isten célja az életemmel?

Keresztény emberként kérdezem.

Sosem volt sok barátom, sosem szerettem a társaságokat. Mindig vágytam arra, hogy szeressenek és legyenek barátaim, de csupán magamért sosem kedveltek: nem vagyok egy érdekes személy, nincs képességem kapcsolatokat építeni, az embereket és a viselkedésüket is csak most kezdem megérteni.

Másfél éve ok nélkül zúg a fülem, magas a pulzusom, folyamatosan fáj a mellkasom, a hátam, a karjaim, a fejem hátul, rosszullétek jönnek rám. Erősen kutattam eddig, s talán most találtam meg ennek az okát. (Rengeteg magánorvos, rengeteg pénz, rengeteg diagnózis, kétségbeesés, kutatás)

Hiszem, hogy másokért is kell kereszteket cipelnünk. Ezt egyszer olvastam is a Maiigében. (pl ha van egy tanítónő, aki mindig fáradt, folyamatos migrén gyötri a sok munka és tanítás miatt, egészségügyi panaszai keletkeznek a kimerültség miatt, az azért szenvedi el ezt a sok panaszt, azért viseli ezt a keresztet, mert abban a 20 fős osztályban van egyetlenegy olyan gyerek, aki később mondjuk világhírű orvos lesz, és emberek millióit tudja meggyógyítani a munkásságával, fejlesztésével, de a kisgyerek motiválásához, fejlesztéséhez a tanítónő munkájára, személyiségére van szükség)

Nos, soha nem voltak nagy kapcsolataim emberekkel. Gimiben volt 4 barátnőm, akikkel azóta egy szót sem beszéltem (ennyire hianyzok nekik), a szüleim elváltak, anya próbált felnevelni és szeretni a saját határaihoz mérten, van egy vőlegényem, aki szeret, meg egy pár kollégám, aki a betegségemre való tekintettel elviselnek, megkedveltek, és segítenek ha rosszul vagyok. De általánosságban elmondható, hogx nem kedvelnek az emberek, sőt ellenszenves, unszimpatikus vagyok számukra, bár néhány embernek megcsillan a szeme (lelke), ha rám néz, vagy lát, inkább így mondom... De "csak úgy", önzetlen érdekből még nem nagyon szerettek, úgy érzem

Persze az univerzum, és az Isten rendes, mert a másfél évem alatt sok olyan embert, orvost küldött, aki segíteni akart, de nem jött össze, mert ugye még mindig sz-rul vagyok nap mint nap egyre jobban megkeserítvr az életemet a folyamatos rosszullét, félelem, kétségbeesés, menekülési vágy, tanácstalanság, kimerültség, félelem.

Mondhatnánk hogy pánikbetegség, de nem az, mert már voltam Pszichológusnál, akivel tényleg sokat beszélgettem, és hát vannak rossz gyerekkori emlékeim, meg önbihalomhiányom, stb de ezek nem olyan mértékűek hogx pánikbetegséget okozzanak.... (bár lehet hogy én dolgozom fel rosszabbul még az apró lelki fajdalmakat is ki tudja) Szóval mondhatni hogy a p.betegség is kizárva.

Mivel a rosszullétek miatt munkába sem szívesen megyek (enyhén szólva), már a párommal sem szívesen alszom hétvégén, és ez mind azért van, mert terhelem az embereket a rosszulléteimmel, a vérnyomásmérő zugással, a problémáimmal, hogy nem tudnak miattam nyugodtan aludni, koncentrálni a munkára, felhőtlenül eltölteni a napot, mert én mindig beárnyékolom a szerencsétlenségemmel... Ezért tudat alatt kezdek szépen lassan mindenkit elmarni magam mellől, és kimaradni olyan dolgokról ahol emberek vannak, hisz ha jön a rosszullét (ami folyamatosan fennáll csak néha kicsúcsosodik) akkor vissza kell fognom magam, hogy ne zavarjam a többieket a félelmemmel, a szaladgálásommal, a zúgással, stb

Eddig megértettek, segítettek, de mostanra már szólni sem merek, mert én is tudom de főleg ők hogy semmi bajom nem lesz, csak egyszerűen olyan testi fájdalom és lelki állapot jön rám, mintha meg akarnék halni. De már nem figyelnek rám, már nem hallják meg, ha halkan odamotyogom nekik, hogy olyan rosszul érzem magam, nem ülnek fel velem az ágyban hogy elmúljon.

És már én sem akarom, hogy meghallják, vagy felüljenek. Mert már unom magam. Élni akarnék normálisan, vagy aludni egy jót, megnézni nyugodtan egy jó filmet, de nekem ez már nem jön össze mert egy rosszullét mindig keresztül húzza.

Nos, másokért is cipelünk keresztet.

Szerintem nem véletlenül adta Isten ezt a betegséget és azt, hogy soha nem szeretett sok ember, sőt inkább nagyon senki. Nem véletlen, hogy olyan szakaszban vagyok, hogy még azt a maradék embert is elmarom magam mellől, mert egyszerűen rá vagyok utalva hogy elmarjam magam mellől, hisz nem tudnak létezni mellettem sem a munkahelyen sem itthon.

Lehet, hogy az a célja, hogy az emberek, akik még idekötnek ne gátoljanak abban, hogy elutazzak egy távolabbi helyre, egy célt betölteni? Vagy hogy meghaljak hogy donor lehessek egy olyan embernek, aki nagyobb célt tölthetne be e világon?

A kérdésem nagyon komoly és a lelkem legőszintébb kérdése.

Persze, nem lenne ezt könnyű elfogadnom, tény és való, de ha ez a sorsom akkor ez a sorsom.

Mit gondoltok?

Őszinte, keresztény válaszokat várok, mert nem azért kérdeztem, hogy ghülyének vagy depressziósnak tituláljanak, hanem hogy megtudjam Isten akaratát

20l