Mit tegyek az életemmel?

Előre is köszönöm annak aki ezt el fogja olvasni, és aki válaszolni is fog rá.

Mivel eléggé elkeseredett vagyok, ezért gondoltam kiteszek ide egy kérdést, és itt leírom az egész életemet, ami ahhoz képest hogy 17 éve tart, teljesen üres, céltalan, értelmetlen ebben a percben.

Elég nagy súllyal születtem, egy örökletes betegséggel, aminek lényege hogy ha 2-4 kmt gyalogolok, vagy néhány óráig söprögetek, akkor a lábaimon illetve a kezeimen vízhólyagok jelennek meg, nagyon gyorsan. Ezek fájdalmasak, ki kell őket vágni, szúrni, mert különben csak nőnek, és miután ez megtörtént, 1-3 hétig is simán látszódik, sőt fájhat. Hívő családban vagyok, és 3 testvérem van: 4 évvel idősebb báty, aki nem rég lett férj, egy 2 évvel idősebb nővér, és egy 6 évvel fiatalabb húg. Életem első 10 éve kb úgy zajlott, hogy a nővéremmel nagyon jóban voltam, a bátyámtól pedig többször féltem, többször éreztem utálatot iránta, és egy barátom, az unokatestvérem volt, aki velem egyidős. Az óvoda alatt a nővérem megtanított írni, olvasni, matekból is a szorzásig mindent megtanultam, így az iskola első négy éve olyan volt mint egy börtön, mindig unatkoztam, ráadásul az egyetlen barátom is a másik iskolába ment. Vele ez után csak focizáskor, meg néha játszáskor találkoztam (foci után előjöttek a hólyagok)

Kb 10-12 éves korom között a nővérem megváltozott, vagy én, és nagyon megutált (legalább is úgy viselkedett) ezért az iskolában az egyetlen barátszerűségem és a hétvégi foci volt a menedékem, illetve az akkor kapott számítógép, amihez csak néha ülhettem oda. Az évnek 365 napja közül 300at legalább unatkozással töltöttem, járkáltam és semmit nem tudtam csinálni szó szerint. Néha iskola után ha a testvérem nem volt még otthon tudtam picit játszani, de ennyi. Az életemet már akkor sem szerettem, magamat meg pláne nem, és még az apám is hiába hívő, egy veszekedős ember, aki állandóan az anyámmal ordibált (eléggé siket volt már akkor is) ezért a szüleim nem mondhatóak mintapárnak sem. Az életem akkor változott ez után picit, amikor néha eljártam az imaházba a bibliai gyerekórákra, ott találkoztam a mai barátaim egyikével, akivel beszéltünk néha, és azt is megbeszéltük, hogy a gimnáziumban valószínű együtt fogunk járni. Így is lett. Abba a gimnáziumba mentem (6 osztályos) ahol a 2 idősebb testvérem is tanul(t) és itt vagyok még most is, immár 4. éve. A lényeg hogy barátok lettünk azzal az imaházban megismert emberrel, és még 1-2vel az iskolában. Most vagyok 10.-es. (visszamaradtam, és év-vesztes is vagyok...)

Mint ahogy már az elején írtam, unalmas semmilyen, barátokban szegény életem van. Az Istent inkább belém nevelték, és szinte képtelen vagyok hinni, pedig szeretnék (kérem azokat akik nem hívők, ne írjanak olyanokat hogy "Nincs Isten" mert van... kell lennie, másként mi sem lehetnénk) és mivel nem tudok hinni, egyre nehezebb az egész életem. Mostanában egyre többet olvastam bibliát is, de minden nap unatkozom, nem tudok semmit kezdeni magammal, és nem tartom magamat még arra sem érdemesnek hogy létezzek. Ezért kérem a segítségeteket, hogy ha valaki tud valami jó tippet, hogy mit kezdjek az életemmel, az írjon. Akár külföldi, belföldi missziókat, vagy valamilyen helyet az országban ahova menjek el, vagy bármi amit tudnék csinálni hogy végre ne érezzem semminek az életemet amivel Istennek terve van...