Egy inkvizítor mi alapján döntött, hogy valaki esetleg lehet boszorkány, vagy megszállott?

Voltak, pl. kánonjogi előírások, meg hát a világi törvények.

Amúgy itt egy forrás, ez egy egyetemi tankönyv szövege:

[link]

Néhány részlet a kérdéssel kapcsolatban:

PERRENDTARTÁS ÉS BÜNTETÉSEK

Milyen sors várt egy eretnekre, aki a római inkvizíció kezébe került? Mindenekelőtt nagyon fontos tisztázni: mindhárom kora újkori inkvizíció rendkívül bürokratikus intézmény volt, amelynek legfontosabb következménye, hogy a hivatalnokok és a bírák a korabeli bírósági gyakorlathoz képest sokkal kevésbé bánhattak önkényesen a vádlottakkal. Szó sem lehetett a világi bíróságokra olyannyira jellemző, kontroll nélküli brutalitásról, a fogva tartás és a kihallgatások szigorú szabályok szerint történtek, a kilengéseket az alkalmazottak azonnal jelentették a felsőbb fórumoknak. A vidéki bírák és a Szent Hivatal közötti levélváltás egyértelműen a korrekt és uniformizált eljárásra való törekvésről, az aggályos és minden önálló iniciatíva nélküli ügyintézésről tanúskodik. A kutatásban ma már közhelynek számít a vidéki bíróságok szoros, szinte már szolgai függése a római központtól: ez a kiszolgáltatottság különösen anyagi kérdésekben és az eljárásokkal kapcsolatban jelentkezett. A kihallgatásokról az összes momentumra kiterjedő jegyzőkönyveket vettek fel, amelyek a vádlott minden szavát (még a jajgatást is) megörökítették. Bár a mai eljárásjogi normák szerint az inkvizíció által követett procedúra nyilván nem állná meg a helyét, de a kor jogi színvonalán messze a legméltányosabbnak számított. A tanúk és a tettestársak nevét kifelé teljes titokban tartották, az esetleges bosszú vagy menekülés elkerülése érdekében. A vádlottakat csak a szökés veszélye esetén börtönözték be, mert az inkvizíciós eljárás és a per puszta híre is sokat ártott a gyanúba keveredett személyek jó hírének. Az Egyházi Államon kívül a fogva tartást a világi hatóságoknak kellett jóváhagyniuk. Ha a procedúra korrektsége felől kételyek merültek fel, a Szent Hivatal általában beszüntette az eljárást. A boszorkánysággal szemben valamennyi kora újkori inkvizíció nagyon óvatos volt, ezt a jelenséget az eretnekség egyik válfajának tekintette, vagyis a beismerésnek és a bűnbánatnak nem a máglya, hanem az egyházba való visszafogadás lett a következménye. Az inkvizítorok az európai átlaghoz képest nagyon csekély számú boszorkánypert folytattak le; a boszorkányok egymás elleni vallomását nem fogadták el, és nem hittek az ördögjegyben sem.

A vádlottaknak joguk volt a védekezéshez, ehhez megkapták a per másolatát, a vádakat tehát pontosan megismerhették, de a vádlók kilétét nem. Az anonimitás miatt a bíróság fokozott figyelmet fordított a feljelentők személyének feddhetetlenségére, a vallomások esetleges hátsó szándékaira és általában megbízhatóságára. A személyes leszámolások elkerülése érdekében a vádlott maga is megnevezhette rosszakaróit.

A közhiedelemmel ellentétben az inkvizíció csak a legritkábban hozott halálos ítéletet, főleg a teljesen megátalkodott vagy többszörösen visszaeső bűnösök, illetve az alapvető dogmákat tagadó eretnekek esetében, a kivégzést pedig az állami hatóság hajtotta végre. Az autodafé jelentése is elhomályosult az évszázadok során: nem a máglyahalál szinonimája, hanem azt a hitvallást (actus fidei) jelenti, amelyet az elítélt az inkvizíció vagy a püspök palotájában (abiuratio de levi), súlyosabb esetben pedig nyilvánosan a templomban vagy annak lépcsőjén (abiuratio de vehementi) tett le. A súlyos visszaesők szintén nyilvánosan tagadták meg az eretnekséget, ők már általában a kivégzésük előtt (abiuratio de formali). Összességében elmondhatjuk, hogy az inkvizíció bíróságai a meggyőzésre és az egyházzal való közösség helyreállítására törekedtek, és általában az enyhébb büntetési tételeket részesítették előnyben: a mozgásszabadság korlátozását, bűnbánati gyakorlatokat, közhasznú munkát, pénzbüntetést, imákat és vallásos gyakorlatokat.

# 2

Azt azért tegyük hozzá, hogy a skizma előtti egységes egyházban, illetve az ortodox egyházakban a mai napig, az eretnekeket soha nem végezték ki, csak kiközösítették.

Ez azért mégiscsak lényegesen Krisztus-követőbb gyakorlat, mint a koraújkori római katolikus egyház gyakorlata volt.

A Biblia nem lehetett, mivel nem foglalkozik a témával.

Részletes leírást, „útmutatást” adott az 1486-ban megjelent Malleus maleficarum, ’Boszorkányok pörölye’ Jacobus Sprenger és Henricus Institoris szerzetesek műve.

Két történet a könyvből:

[link]

az eretnekségeket lehetett "szűrni" és za eretnekeket többnyire cáfolni igyekezetek esetleg hitoktatásra kötelezték stb stb, kb mint ma amikor a szélsőjobbosokat ahelyett h bebörtönöznék történelemre tanítják

a boszorkányperek esetében (amik ak öztudattal ellentétben ritkák voltak az inkvizíció esetében) pedig kb addig verték az illetőt még be ne mvallotta h boszorkány, ilyenkor se hitvallási irat se biblia semmi nem került elő

"Ez azért mégiscsak lényegesen Krisztus-követőbb gyakorlat, mint a koraújkori római katolikus egyház gyakorlata volt."

Lényegében a kora újkorban sem a római katolikus egyház végezte ki az eretnekeket, hanem mindig az állami hatóság.

Az ortodox egyháznál inkább az az érdekes számomra, hogy a történelem folyamán az állammal való szoros kapcsolata, ha úgy tetszik függése, nem okozott-e sokszor inkább akadályt a Krisztus-követésben? Nem lett volna-e jobb, ha nem a bizánci császár, illetve később az orosz cár alá tartozott volna, hanem teljes önállósággal bírt volna?

a bizánci ortodoxia gyakran együtt működött a császárral, de számos esetben kiderült ,hogy amikor komolyabban akart beleszólni császár a teologiába, abból gyakran akár polgárháború is lehetett, illetve később felülvizsgálták és törölték az ilyen intézkedéseket

az ortodoxia pedig tud tökéletesen működni bármiféle császárkultusz nélkül is, mint kiderült ez a legkevésbé sem a szerves része