A Szent Szellem személy, tanuk mért nem veszítek figyelembe a Biblia kijelentéseit ezzel kapcsolatba? miért dugjátok a fejeteket homokba olyan kérdéseknél amik cáfolják a szervezetetek alapjait?

Ez pedig válasznak kevés kérdező. :-)

Én pedig ajánlanám szíves figyelmedbe az előtte lévő 11-es verset.

"Nem személy: Csak az i. sz. IV. században vált hivatalos egyházi tantétellé, hogy a szent szellem egy személy, és része egy „Istenségnek”. A korai egyházatyák nem ezt tanították."

De honnan tudod te ezt ennyire biztosan? Tán elovastad a műveiket? Ja, nem, csak az Őrtoronyból másolgatsz.

Természetesen nem igaz ez az állítás, az egyházatyák igenis vallották a Szentlélek személy voltát. Csak néhány példa:

Szent Polikárp vértanúsága, 14. (Kr. u. 157)

„Mindenható Úristen, a te szeretett és áldott fiadnak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki által ismeretedre jutottunk, az angyalok és hatalmasságok Istene, minden teremtménynek és az igazak egész sokaságának Istene, akik színed előtt élnek: Köszönöm Neked, hogy eme napra és ezen órára méltónak találtál, hogy részem legyen vértanúid számában, Krisztusod kelyhében, a lélek és a test örök életre feltámadásában a Szentlélek általi romolhatatlanságban. Fogadtassak el köztük ma Előtted kövér és kedves áldozatul, ahogyan Te, örökké igaz Isten előre elrendelted, előzőleg nekem megjelentetted, most pedig betöltötted. Mindenért Téged magasztallak, Téged áldalak, Téged dicsőítlek a Te kedves Fiaddal, az örökkévaló és mennyei Jézus Krisztussal, kivel Neked és a Szentléleknek legyen dicsőség most és mindörökké. Ámen.”

Tertullianus: Praxeas ellen, 13,5-6. (Kr. u. 213)

"Mondod: „Tehát ma is kihívlak téged, hogy azoknak az írásoknak a tekintélye alapján állandóan két Istent és két Urat hirdess”. Távol legyen! Mi ugyanis, akik az Írások korát és körülményeit Isten kegyelme által átlátjuk, főként nem emberek, hanem a paracletus tanítványai vagyunk, kettőt határozunk meg, az Atyát és a Fiút, s immár hármat a Szent Lélekkel az oikonomia értelmében, mely a számot adja, nehogy – mint elfajultságotok felhozza – az Atyáról higgyék a születést és senvedést, amit nem szabad hinni, mert nem is az a hagyomány. Ám két Istenről és két Úrról soha nem beszélünk, nem azért, mintha az Atya és Fiú nem lenne Isten, mintha a Lélek nem lene Isten, és egyenként Isten, hanem mert a megelőző korokban is két Istenről és két Úrról beszéltek, hogy amikor eljött Krisztus, ismerjék el Úrnak is és Istennek is, mert az Isten és Úr Fia….

Ám, amikor eljött Krisztus és mi megismertük, hogy ő az, aki a számot visszafelé érvényesíti, aki második lett az Atya után és a Lélek a harmadik, még az Atya is teljesebben nyilatkozott meg általa, az Úr és Isten neve immár az egységre vonatkozik, hogy mivel a bálványok sokaságától a népek megtértek az egyetlen Istenhez, megalapozott legyen a különbség az egy és a sok istenség tisztelői között."

"Az i. sz. II. században élt Jusztinosz vértanú azt tanította, hogy a szent szellem olyasvalami, ami által az Isten befolyásol vagy véghezvisz valamit."

Persze Jusztinosz is úgy beszélt a Szentlélekről, mint az Aty és a Fiú melletti harmadik személyről:

Szent Jusztinosz: I. Apológia, 6; 13; 61; 63; 67 (Kr. u. 155)

"Innét van a vád, hogy minket ateistáknak tartanak, mert mi az ilyenféleképpen munkálkodó istenekkel zemben bevalljuk, hogy ateisák vagyunk; de nem így az Istennel kapcsolatban, ki valóban igaz, az igazságosságnak, a megtartóztatásnak és minden más erénynek az atyja, ki minden bűntől mentes. Őt imádjuk és tiszteljük mi, meg a tőle jött Fiút , ki megtanította velünk mindezeket… és a prófétai Lelket ; lélekben és igazságban hódolunk előttük, s mindenkit erre akarunk megtanítani, ahogy ezt mi is tanultuk…

Most elétek fogjuk tárni azt, hogy mi ésszerűen tiszteljük Jézus Krisztust , mindezen dolgoknak tanítóját, ki ezért született közénk, kit Judeában, Tibérius csázár prokurátora, Poncius pilátus alatt feszítettek keresztre, őt valóban Isten Fiának ismerjük, és hogy a második helyet foglalja el, harmadsorban pedig a prófétai Lelket . Azért vádolnak minket őrültséggel, mert a második helyet a változatlan és örök Isten után, a mindenség szülője után, mint vélik, mi egy megfeszített embernek adjuk, merthogy ők nem ismerik ennek misztériumát…

Most kifejtjük nektek azt, hogy Krisztus által megújítva miként szenteljük magunkat az Istennek… elvezetjük oda őket, ahol a víz van, és ahogyan mi is újjászülettünk, ugyanúgy ők is újjászületnek, a mindenség Atyja, uralkodó Istene és a mi megváltónk, Jézus Krisztus , és a Szentlélek nevében elvégzik ezt a lemosdást a vízben.

A zsidók mindig is úgy tartották, hogy a mindenség Atyja beszélt Mózessel, márpdig az, aki beszélt vele, az az Isten Fia volt… és ezért méltán korholta őket a prófétai Lélek meg maga Krisztus is, mert sem az Atyát, sem a Fiút nem ismerték. Akik ugyanis a Fiút Atyának mondják, azok lelepleződnek, mert nem ismerik az Atyát, és arról sem tudnak, hogy a mindenség Atyjának van Fia, aki Isten Igéje és Elsőszülöttje, és Isten.

Mindenért, amit csak magunkhoz veszünk, áldjuk a mindenség Alkotóját, Fia, Jézus Krisztus és a Szentlélek által."

"Hippolütosz sem tartotta személynek a szent szellemet."

Hülyeség!

Római Szent Hippolütosz Traditio apostolica művére (Kr. u. 215-217) visszavezethető keresztelési hitvallás (Kr. u. 500 körül) (DH 3-4) Etióp szövegváltozata kérdő formában:

"Hiszel-e az egy Istenben, a mindenható Atyában, és az ő egyetlen Fiában, Jézus Krisztusban, Urunkban és Üdvözítőnkben, és az egész teremtést éltető Szentlélekben, az isteni mivoltában egyenlő Háromságban, és egy Úrban, egy uralomban…"

"Maga a Szentírás is egyöntetűen azt mutatja, hogy Isten szent szelleme nem személy, hanem az ő tevékeny ereje, amely által megvalósítja a szándékát és az akaratát."

Valójában sehol sem nevezi az Írás a Szentlelket tevékeny erőnek, hanem mindig külön elválasztva szerepel a Szentlélek az erőtől:

Csel 10,38 "hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített, mert Isten vele volt."

1 Kor 2,4 "Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából"

1 Tessz 1,5 "Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is, és egész teljességgel. Hiszen tudjátok, milyenek voltunk köztetek, a ti érdeketekben."

Zsid 2,4 "és velük együtt Isten is tanúságot tett róla jelekkel és csodákkal, akarata szerint sokféle erőmegnyilvánulással és a Szentlélek közléseivel."

Zak 4,6 "És felele, és szóla nékem, mondván: Az Úrnak beszéde ez Zorobábelhez, mondván: Nem erővel , sem hatalommal, hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura."

"Csakhogy nem szokatlan, hogy a Szentírás megszemélyesít valamit. A Példabeszédek könyve is megszemélyesíti a bölcsességet"

Általánosan hangoztatott érvelés ez a tanúknál a Szentlélek személy voltának bizonyítékai ellen, viszont könnyen megerőtleníthető:

ApCsel 13,2 "Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: „Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.”

Vagyis itt azt mondja a vers, hogy Szentlélek szól a hívők közösségének, méghozzá tudatosan, saját szavait mondva (vö. ApCsel 8,29; 10,19; 11,12; 1Tim 4,1). Erre a tanúk azt szokták mondani, hogy a Bibliában élettelen dolgok is meg vannak személyesítve. Azonban azt nem veszik tekintetbe, hogy itt nem egy apokalitikus műről van szó (mint pl. a Jelenések könyve), vagy nem prófétai beszédről, látomásról, példabeszédről, közmondásról, vagy ilyesmikről, amelyekben elő szokott fordulni képes beszéd is, hanem egy történelmi műről, hiszen az Apostolok Cselekedeteiben a korai Egyház történetét beszélik el. A fenti idézetben (illetve még a 8,29 és a 10,19-ben is) közvetlen idézet van a Szentlélektől egy történeti könyv elbeszélésében, éppen úgy mint a többi személytől, aki megszólal ebben a könyvben.

A másik figyelemreméltó részlet az, hogy a Szentlélek kiválasztja és elhívja Barnabást és Szent Pált, hogy hirdessék a pogányoknak is az evangéliumot. Elhívás csak az Úrtól, az Istentől jöhet, de Pál elhívása mindenképp (vö. Luk 10,1; ApCsel 9,15; 22,21; Szám 8,14; Róm 1,1; 10,15; Gal 1,15; Zsid 5,4).

"Az is további bizonyíték arra, hogy a szent szellem nem személy, ahogyan más élettelen dolgokat jelentő szavakkal együtt jelenik meg, például a víz és a tűz szóval"

Na nézzünk egy ilyen példát:

1Jn 5,6-9 "Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus Krisztus. Nem csupán víz által, hanem víz és vér által. És a Lélek tesz tanúságot róla, mert a Lélek az igazság. Tehát hárman tanúskodnak: a Lélek, a víz és a vér, és ez a három egy. Ha az emberek tanúságát is elfogadjuk, az Isten tanúsága többet jelent. Az Isten tanúsága az, hogy tanúságot tett a Fia mellett."

Az az érvelés, miszerint itt szó van a vízről és a vérről is mint tanúskodókról, és hogy ezek sem istenséget birtokló dolgok, hanem személytelenek, nem veszi figyelembe, hogy mit mond a szöveg: „a Lélek, a víz és a vér, és ez a három egy.” Tehát itt mind a víz, mind a vér magát a Lelket jelenti, mint annyi más helyen is a Szentírásban. A víz maga az élet (pl. Ter 2,4kk), az életet fenntartó erő (vö. „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban, éltetőnkben”), és mint ilyen, Isten szeretetének jele (vö. pl. Kiv 17,6; Zsolt 23,2; 63,2; Iz 41,18; 43,20), ami maga a Lélek (Iz 12,3; 44,3; Ez 47,1.12; Jn 7,37kk), amelynek forrása az Atya (Jer 2,13; 17,13; Joel 4,18; vö. Jn 15,26) és a Fiú (Jn 4,10.13-14; 7,37-39; Jel 7,17; 22,1; vö. Jn 16,14-15; 20,22). Ugyanez a tipológia áll a vérre is. A vér az élet és/azaz a lélek (Ter 9,5; Lev 17,11.14; MTörv 12,23.27), illetve az Istennel kötött szövetség jele (Kiv 12,13; 24,4-8; Zak 9,11; Mt 26,28; Mk 14,24; Zsid 10,19; 12,24; 13,20), s ugyanígy a Lélek is (Iz 11,1-6; 42,1.6; 59,21; Ez 36,25-27; 2Kor 3,6), de lehetne folytatni a kiengeszteléssel, a bűnmegbocsátó hatalommal, stb. Tehát a vér és a víz itt maga a Lélek, mert „ez a három egy” , hiszen Jézus egyrészről víz által jött (a keresztség hatásával - ami a Lélek munkája: Mt 3,16; Mk 1,8; Jn 3,5; ApCsel 1,5; 11,16; Tit 3,5-6), illetve a vér által (egyrészről a megváltó halálával - amelynél szintén jelen van a Lélek: ApCsel 20,28; Róm 1,4; 8,11; Zsid 9,14; a megváltásból fakadó megigazultság és megszentelődés művével; másrészről az Eucharisztia hatásával). Ugyanez fejeződik ki, amikor Krisztus sebéből vér és víz folyik ki (Jn 19,34 - figyelemreméltó, hogy itt is szó van a tanúságról: 35. v.): csak a Halál által árad ki a Lélek (Jn 16,7). Tehát, ha figyelembe vesszük a bibliai szöveget, szükségszerűen meg kell állapítani, hogy itt csak a Lélekről van szó - ami egy a vízzel és a vérrel - és így a Lélek tanúsága az Isten tanúsága, azaz a Lélek maga az Isten.

Arról nem is beszélve, hogy itt az áll: „a Lélek az igazság”, az igazság pedig a Fiú, az Isten (Jn 14,6; vö. pl. Jel 3,7.14; 19,11).

Istvan35, már ne is haragudj, de annyira ésszerűtlen és megtévesztő a módszered, hogy azzal semmire sem mész. De hát mindig ugyanilyen módszerekhez folyamodtok, ha bizonygatni próbáljátok a bizonyíthatatlant. A hitvédők szövegébe ugyanolyan önkényes módszerrel "halljátok" bele amit akartok, mint a Biblia szavába.

Tény, a megszemélyesítés még nem teszi személlyé a szent szellemet - márpedig ez az egyik fő érvetek. Ez önkényes belemagyarázás csupán, hiszen tény, hogy más élettelen dolgokat is megszemélyesít a Biblia és az is tény, hogy túlnyomó többségben személytelen erőként írja le azt.

Ide tartozik, hogy egyáltalán NEM "mindig" választja külön az Írás a szellemet az erőtől, csak kis számban, de ha azt teszi, akkor is csak külön hangsúlyozza a szent szellem eltérő tulajdonságait vagy működését. Semmi különös nincs ebben.

Ha a megszemélyesítést, mint következetlen és önkényes érvet kivesszük, akkor sem mondhatjuk, hogy a Szentírás arra utalna, hogy személy:

"Mivel Isten maga is Szellem és szent, és mivel a hűséges angyalfiai is szellemek és szentek, ezért ha a „szent szellem” személy lenne, akkor a Szentírás nyilván megkülönböztetné minden más „szent szellemtől”, és jelölné, hogy ez egy személy. Elvárható lenne, hogy legalább határozott névelőt használjon minden esetben, amikor nem „Isten szent szellemének” nevezi, illetve nem ehhez hasonló kifejezésben fordul elő. Ez legalább megkülönböztetné A SZENT SZELLEMET a többi szent szellemtől. Ezzel szemben számos esetben a „szent szellem” kifejezés az eredeti görög szövegben határozott névelő nélkül jelenik meg, ami arra utal, hogy nem személy. (Vö.: Cs 6:3, 5; 7:55; 8:15, 17, 19; 9:17; 11:24; 13:9, 52; 19:2; Ró 9:1; 14:17; 15:13, 16, 19; 1Ko 12:3; Héb 2:4; 6:4; 2Pt 1:21; Júd 20; Int és más sorközi fordítások.)"

---------

"Vagyis itt azt mondja a vers, hogy Szentlélek szól a hívők közösségének, méghozzá tudatosan, saját szavait mondva..."

"Azonban azt nem veszik tekintetbe, hogy itt nem egy apokalitikus műről van szó (mint pl. a Jelenések könyve), vagy nem prófétai beszédről, látomásról, példabeszédről, közmondásról, vagy ilyesmikről, amelyekben elő szokott fordulni képes beszéd is, hanem egy történelmi műről ..."

Ez mesebeszéd és nagyon önkényes belemagyarázás! Éppolyan módon van megszemélyesítve itt is, mint más helyeken, avagy Jehova szólt az ÁLTALA IRÁNYÍTOTT szellemén keresztül. Mi is mondjuk azt a hétköznapi beszédünkben, hogy "szól a rádió", nem kell ahhoz semmiféle "látomás", vagy "prófétai beszéd", ez egyszerűen csak egy élettelen tárgy megszemélyesítése, bármikor alkalmazva.

Tény az is, hogy bár néhány írásszöveg azt mondja a szellemről, hogy „tanúskodik”, ’szól’ vagy ’mond’ valamit, más írásszövegekből egyértelműen kiderül, hogy valaki által beszél, és nincs saját hangja. (Vö.: Héb 3:7; 10:15–17; Zs 95:7; Jr 31:33, 34; Cs 19:2–6; 21:4; 28:25.)

"A másik figyelemreméltó részlet az, hogy a Szentlélek kiválasztja és elhívja Barnabást és Szent Pált, hogy hirdessék a pogányoknak is az evangéliumot. Elhívás csak az Úrtól, az Istentől jöhet, de Pál elhívása mindenképp (vö. Luk 10,1; ApCsel 9,15; 22,21; Szám 8,14; Róm 1,1; 10,15; Gal 1,15; Zsid 5,4)."

Ennél ugyanúgy Jehova választja ki őket a szent szelleme által, mivel azt használja többek között erre is, mint MINDENRE!

Csel 9:15 "Az Úr azonban ezt mondta neki: „Menj, mert választott edényem ő, hogy elvigye a nevemet a nemzeteknek és királyoknak, és Izrael fiainak is."

-------

"Tehát itt mind a víz, mind a vér magát a Lelket jelenti, mint annyi más helyen is a Szentírásban."

Először is, az a "lélek" SZELLEM, mely még akkor sem ugyanaz, ha mégoly sötét hatalom is tanítja ezt. Másodszor pedig a víz olyan értelemben tanúskodott, hogy amikor Jézus vízben megkeresztelkedett, Jehova maga fejezte ki, hogy elismeri őt mint Fiát (Máté 3:17). Jézus vére, vagyis élete, melyet ’megfelelő váltságul adott mindenkiért’, szintén azt mutatta, hogy Krisztus az Isten Fia (1Tim 2:5, 6). És a szent szellem is tanúsította, hogy Jézus az Isten Fia, amikor alászállt rá a megkeresztelkedésekor, képessé téve őt arra, hogy átmenjen „a vidéken, jót cselekedve, és meggyógyítva mindazokat, akiket elnyomott az Ördög” (Ján 1:29–34; Csel 10:38).

És ez a három "tanúság" egységben, vagyis egyetértésben van, nem pedig filozófiai alapon "egyek".

A többi pedig erőltetett manipuláció.

Tertullianus — Egy ellentmondásokkal teli ember

MIFÉLE hasonlóság van a bölcselő és a keresztény között? Az igazság meghamisítói és megtisztogatói között? Mi köze az akadémiának az egyházhoz? Ilyen kihívó kérdéseket tett fel az i. sz. II. és III. században élt író, Tertullianus, aki „az egyházi történelem és az akkoriban oktatott tantételek egyik legtermékenyebb írójaként” vált közismertté. Figyelme a vallásos életnek szinte minden területére kiterjedt.

Tertullianus alighanem a paradox, azaz látszólag ellentmondásos állításairól volt a legismertebb. Ilyen kijelentéseket tett: „Isten akkor a legnagyobb, mikor . . . kicsi.” Az, hogy Isten fia halott volt, „hihető, hiszen képtelenség”. „Az eltemetett [Jézus] feltámadt? Biztos, mert lehetetlenség.”

Ám Tertullianusnak nem csupán a kijelentései voltak ellentmondásosak. Noha írásaival az igazság mellett szeretett volna síkra szállni, és az egyháznak, illetve az egyház tantételeinek a feddhetetlenségét akarta védelmezni, valójában megmásította az igaz tanításokat. A kereszténységre legfőképpen egy olyan elgondolásával volt hatással, melyet később élt írók felhasználtak a Háromság tantételének a kialakításánál. Mi vezetett idáig? Hogy megértsük, először magáról Tertullianusról ejtsünk néhány szót.

„Soha de soha nem volt unalmas”

Tertullianus életéről nem sokat tudni. A legtöbb tudós egyetért abban, hogy i. sz. 160 körül született Karthágóban, Észak-Afrikában. Kétségtelenül igen magas szintű oktatásban részesült, és roppant jól ismerte napjainak minden kiemelkedő filozófiai irányzatát. Vélhetően azért tetszett meg neki a kereszténység, mert azok, akik kereszténynek vallották magukat, készek voltak meghalni a hitükért. A keresztény mártírhalállal kapcsolatban a következő kérdést vetette fel: „akad-e ugyan ember, aki izgatottan ne kezdené azt vizsgálni, hogy mi rejlik ebben a dologban? S ha kikutatta, melyik nem áll közénk?”

Miután Tertullianus névleges kereszténnyé lett, természetes könnyedséggel kezdte ontani magából a tömör, magvas gondolatokat. „Olyan képességet mondhatott magáénak, mellyel kevés teológus büszkélkedhet — jegyzi meg a The Fathers of the Church című könyv. — Soha de soha nem volt unalmas.” Egy tudós így vélekedett róla: „Tertullianus inkább a szavak embere volt, mondatokkal nem boldogult; lényegesen könnyebb megérteni szellemesen csípős megjegyzéseit, mint követni az eszmefuttatásait. Nyilván ezért idézik oly gyakran, s legtöbbször csak dióhéjban.”

A kereszténység védelmében

Tertullianus leghíresebb írása a Védőbeszéd. Ezt az alkotást tartják a névleges kereszténység védelmében írt egyik legerőteljesebb irodalmi műnek. A Védőbeszéd egy olyan időszakban látott napvilágot, amikor a keresztényeknek lépten-nyomon babonás emberek csőcseléktámadásaival kellett szembenézniük. Tertullianus a védelmükre kelt ezeknek a keresztényeknek, és felszólalt oktalan bántalmazásuk ellen. Elmondta, hogy az ellenségeskedők „szerint minden nyilvános szerencsétlenségnek, a népre zúduló valamennyi csapásnak a keresztények az okai . . . , ha a Nílus nem árad szét a szántóföldeken, ha változatlan az időjárás, ha megmozdul a föld, ha éhínség, ha járvány lép föl, rögtön halljuk az üvöltést: »Oroszlán elé a keresztényeket!«”

Bár rengeteg vád érte a keresztényeket, hogy hűtlenek az államhoz, Tertullianus igyekezett bebizonyítani, hogy valójában ők a birodalom legmegbízhatóbb alattvalói. Miután felhívta a figyelmet a római kormány ellen intézett puccskísérletekre, arra emlékeztette ellenségeit, hogy az összeesküvők egytől egyig pogányok voltak, és keresztény nem volt köztük. Rámutatott, hogy amikor egy keresztényt kivégeznek, igazából az államot éri veszteség.

Tertullianus más művei a keresztényi életről szólnak. A látványosságokról című írásában például azt taglalja, hogy mennyire fontos az embernek távol tartania magát egyes szórakozóhelyektől, pogány játékoktól és színházi előadásoktól. Az új hívők közül néhányan egyáltalán nem tartották összeegyeztethetetlennek azt, hogy először összejöjjenek a Biblia tanulmányozására, azután pedig pogány játékokon vegyenek részt. Tertullianus próbálta gondolkodásra késztetni őket: „Micsoda dolog az, hogy Isten egyháza a Sátán közössége felé igyekszik, a mennyből a koszba?” — írta. Továbbá így érvelt: „amit cselekedetben elvetünk, azt beszédben sem fogadhatjuk el.”

Megmásítja az igazságot, miközben védelmezi azt

Tertullianus a következő szavakkal nyitotta a Praxeas ellen című esszéjét: „A Sátán változatos módokon versengett már az igazsággal. Néhányszor megvédése látszatát keltve zavarta össze.” Hogy ki volt az a Praxeas, arra nem derül fény, Tertullianus mindenesetre nem értett egyet az Istenről és Krisztusról szóló tanításaival. Szerinte Praxeas kezes bárányként engedelmeskedett Sátánnak, aki arra használta fel őt, hogy titkon megfertőzze a keresztényiséget.

A legnagyobb fejtörést akkoriban egyebek között az okozta a névleges keresztényeknek, hogy vajon mi lehet a kapcsolat Isten és Krisztus között. Egyesek — különösen a görög neveltetésű keresztények köréből — nem voltak képesek összeegyeztetni az egy Istenben való hitet Jézus Megmentőként és Megváltóként betöltött szerepével. Praxeas azzal a tanításával próbálta eloszlatni kételyeiket, hogy Jézus tulajdonképpen az Atya volt, csak egy másik alakban, és hogy igazából nincs is különbség az Atya és a Fiú között. E szerint a modalizmusként emlegetett teória szerint Isten „a teremtésben és a Törvény megalkotásában az Atyaként, Jézus Krisztus alakjában a Fiúként, Krisztus mennybemenetele után pedig szent szellemként” jeleníti meg magát.

Tertullianus rámutatott, hogy a Szentírás határozott különbséget tesz az Atya és a Fiú között. Miután idézi az 1Korintus 15:27, 28-at, a következőképpen érvel: „aki aláveti magát és akinek aláveti magát, szükségképpen kettő.” Tertullianus magának Jézusnak a szavait emelte ki: „Az Atya nagyobb nálam” (János 14:28). Héber Iratokból vett idézetek, köztük a Zsoltárok 8:6 segítségével megmutatta, hogy a Biblia úgy festi le a Fiút, mint aki „kisebb”. „Így az Atya is más, mint a Fiú, amikor nagyobb a Fiúnál — vonja le a következtetést Tertullianus —, mivel más aki szül, más aki születik, mert más aki küld, más aki küldött, mert más az, aki tesz, más az, aki által az megtörténik.”

Jóllehet Tertullianus úgy gondolta, hogy a Fiú alá van rendelve az Atyának, ám miközben arra törekedett, hogy megcáfolja a modalizmust, ’túlment azokon, amik írva vannak’ (1Korintus 4:6). Egy másik teóriát alkalmazva tévesen megpróbálta bebizonyítani, hogy Jézus egy istenség része, s eközben alkotta meg azt a tételt, mely szerint „a három összetartozóban . . . egy lényeget” lehet találni. Ennek az elgondolásnak a segítségével azt igyekezett alátámasztani, hogy az Isten, a Fia, valamint a szent szellem három különböző személy, akik egy isteni lényegben léteznek. Így Tertullianus volt az első, aki a „háromság” szó latin formájával utalt az Atyára, a Fiúra és a szent szellemre.

Óvakodjunk a világi filozófiától!

Hogyan tudott Tertullianus a „három összetartozóban . . . egy lényeg” teóriával előállni? A válasz megint csak abban keresendő, hogy egy ellentmondásokkal teli emberrel van dolgunk. A paradoxon ez alkalommal a filozófiáról alkotott nézőpontjában található. Tertullianus szerint a filozófia „emberi és démoni tanításokból” épül fel. Nyíltan bírálta a keresztény igazságok filozófiával való magyarázását. Arra intett, hogy óvakodjunk azoktól, „akik sztoikus, platonikus és dialektikus kereszténységet találtak ki”. Ugyanakkor Tertullianus bőven merített a világi filozófiából, amikor az összhangban volt a saját elképzeléseivel (Kolosszé 2:8).

Egy forrásmunka elmondja: „A Háromság tantételének kialakulásához és kifejeződéséhez hellenisztikus fogalmak és fogalomkörök alkalmazására volt szükség.” A The Theology of Tertullian című könyv pedig megjegyzi: „Tertullianus különböző jogi és filozófiai fogalmak és kifejezések sajátos egyvelegével volt képes a Háromság tantételének egy olyan formáját megalkotni, mely az abban fellelhető hiányosságok és hibák ellenére alapul szolgált ahhoz, hogy a tantételt később a niceai zsinat elé terjesszék.” Így Tertullianus azon alaptétele, mely szerint három személy egy isteni lényegben egyesül, kiemelkedő szerepet játszott egy olyan vallási tévhit elterjedésében, mely a kereszténység egészét megfertőzte.

Tertullianus azzal vádolt másokat, hogy összezavarják az igazságot, miközben próbálják megvédeni azt. Ám ironikus módon ő ugyanebbe a csapdába esett, hiszen az Isten által ihletett bibliai igazságokat emberi filozófiával vegyítette. Fogadjuk hát meg a Biblia figyelmeztetését, és ne figyeljünk „félrevezető ihletett kijelentésekre és démonok tanításaira” (1Timóteus 4:1).

Tatianosz — Hitvédő vagy eretnek?

PÁL apostol a harmadik misszionáriusi körútjának vége felé összehívta az efézusi gyülekezet idősebb férfiait. „Tudom, hogy eltávozásom után elnyomó farkasok jönnek közétek, és nem fognak gyöngéden bánni a nyájjal, és közületek is támadnak majd férfiak, akik kiforgatott dolgokat fognak beszélni, hogy maguk után vonják a tanítványokat” — figyelmeztette őket (Cselekedetek 20:29, 30).

Pálnak igaza lett: az i. sz. II. század a változások időszaka volt, és bekövetkezett a megjövendölt hitehagyás. Kibontakozott egy általános vallási és filozófiai irányzat, a gnoszticizmus, mely beszennyezte némelyik hívőnek a hitét. A gnosztikusok abban hittek, hogy ami szellemi, az jó, és minden, ami anyagi, az rossz. Úgy érveltek, hogy valamennyi test rossz, ezért elvetették a házasságot és a gyermeknemzést, mondván, hogy azok Sátántól erednek. Némelyikük úgy vélekedett, hogy mivel csak azok jók, amik a szellemhez tartoznak, nem számít, mit tesz az ember a fizikai testével. Az ilyenfajta nézetek szélsőséges életvitelben — vagy aszkézisben, vagy gátlástalan viselkedésben — fejeződtek ki. Az az álláspont, hogy csakis a titokzatos gnoszticizmus, vagyis önismeret által lehet megmenekülni, kizárta Isten Szavának az igazságát.

Hogyan fogadták a magukat kereszténynek vallók a veszélyes gnoszticizmust? Voltak tanult emberek, akik szót emeltek e hamis tanok ellen, mások viszont meghajoltak a befolyásuk előtt. Iréneusz például egész életében harcolt az eretnek tanítások ellen. Polükarposz tanítványa volt, azé a férfié, aki még az apostolok kortársa volt. Polükarposz amellett foglalt állást, hogy szilárdan ragaszkodni kell Jézus Krisztus és az apostolok tanításaihoz. Iréneusz barátja, Florinusz azonban hiába kapott ugyanattól a tanítótól oktatást, fokozatosan elfogadta Valentinianosznak, a gnosztikus irányzat legismertebb vezetőjének a tanításait. Bizony zűrzavaros idők jártak!

Tatianosznak, a híres második századi írónak a művei betekintést engednek a kor vallásos gondolkodásába. Milyen ember volt Tatianosz? Hogyan jutott el odáig, hogy kereszténynek vallotta magát? És vajon sikerült megküzdenie a gnosztikus eretnekség befolyásával? Példája és érdekfeszítő elleniratai értékes tanulságokkal szolgálnak azoknak, akik ma az igazságot keresik.

Rábukkant „bizonyos barbár írásokra”

Tatianosz szíriai születésű volt. Mivel rengeteget utazott és olvasott, jól megismerte korának görög—római kultúráját. Rómába utazó szónokként érkezett. Ottléte alatt azonban a keresztényiség felé terelődött a figyelme. Kapcsolatba került Jusztinosszal, és feltehetően a tanítványa lett.

Egy beszámolóban, melyben feltárja a keresztényi hitre való áttérését, kijelenti: „Megpróbáltam felderíteni az igazságot.” Így meséli el, hogy miként került kapcsolatba a Szentírással: „Rábukkantam bizonyos barbár írásokra, amelyek túl régiek ahhoz, hogy a görögök eszméivel vessük össze őket; túl páratlanok ahhoz, hogy a görögök hibáival hasonlítsuk össze őket; a világos nyelvezet, az írók őszintesége, a jövőbeli események előre tudása, a tantételek kiválósága és az a kijelentés, hogy a világegyetem kormányzása egyetlen Lényhez köthető, meggyőztek arról, hogy hinnem kell ezekben az írásokban.”

Tatianosz nem habozott felszólítani a kortársait, hogy vizsgálják meg az akkori keresztényiséget, figyeljék meg az egyszerűségét és tisztaságát a pogányság sötétségével szemben. Mit tanulhatunk az írásaiból?

Mit tárnak fel az írásai?

Tatianosz hitvédőként lép fel az írásaiban, és mereven szembehelyezkedik a pogány filozófiával. A Beszéd a görögök ellen című munkájában a pogányság értéktelenségét és az általa ismert keresztényiség ésszerűségét hangsúlyozza. Meglehetősen nyers stílusban, megvetően ír a görög gondolkodásról. Hérakleitoszra, a filozófusra utalva például kijelenti: „Tudatlanságát halála leplezte le. Megbetegedett, elvizenyősödött, az orvostudományt űzte filozófiaként, marhatrágyával borogatta magát, mely megkeményedve összeszorította körülzárt testét, meghalt.”

Tatianosz nagyra értékelte az egy Istenbe, mindenek Teremtőjébe vetett hitet (Héberek 3:4). Az imént idézett művében Léleknek nevezi Istent, és megállapítja: „egyedül ő kezdetnélküli, ő maga a mindenség eredete” (János 4:24; 1Timóteus 1:17). Így utasítja vissza, hogy képmásokat használjon az imádatban: „Hogyan nevezhetném isteneknek a fákat és köveket?” (1Korintus 10:14). Hitte, hogy a Szó, vagyis a Logosz az égi Atya műveinek elsőszülöttjeként jött létre, és utána az Atya felhasználta őt az anyagi világegyetem megteremtésénél (János 1:1–3; Kolosszé 1:13–17). Arról, hogy a feltámadás a meghatározott időben jön el, kijelenti: „hisszük, hogy a mindenség beteljesítése után történik a testek feltámadása.” A halál okáról így ír: „Nem arra születtünk, hogy meghaljunk, hanem mi magunk vagyunk halálunk okai! Szabadságunk lett a vesztünk! Mi, szabadok, szolgák lettünk, a bűn miatt kerültünk a rabszolgapiacra.”

A lélekről Tatianosz ellentmondásos magyarázatot közöl: „A lélek önmagában — ó, görögök! — nem halhatatlan, hanem halandó, de lehetséges az is, hogy ne haljon meg. Bizony meghal, megszűnik a testtel együtt, ha nem ismeri az igazságot, de később a világ végén feltámad a testtel együtt, a halhatatlanságban kapja meg a halált büntetésképpen.” Nem világos, hogy pontosan mit akart mondani Tatianosz ezekkel a szavakkal. Elképzelhető, hogy miközben ragaszkodott bizonyos bibliai tanításokhoz, igyekezett megnyerni a kortársai tetszését, ezért pogány filozófiákkal szennyezte be a szentírási igazságokat.

Másik jelentős műve a Diatesszaron, a négy evangéliumból szerkesztett evangéliumharmónia. Elsőként ő tette hozzáférhetővé az evangéliumokat a szíriai gyülekezeteknek a saját nyelvükön. Nagy elismerés övezte ezt az írást, mely a négy evangéliumot egyetlen elbeszélésben ötvözte. A szír egyház használta.

Keresztény vagy eretnek?

Tatianosz írásainak gondos vizsgálatából kiderül, hogy az írójuk ismerte és fölöttébb tisztelte a Szentírást. Hogy az milyen hatással volt rá, arról ezt írja: „a meggazdagodás sem áll szándékomban, elutasítom a hadviselés művészetét, gyűlölöm a paráznaságot, nem törekszem arra sem, hogy hajózzam a harácsolás miatt . . . , távol áll tőlem a hiú dicsőség vágya . . . a Nap mindenkinek ugyanaz, mindenki ugyanazt a halált halja, akár az élvezet, akár a nélkülözés miatt.” Ezért így int: „Halj meg a világnak, vesd el az esztelenséget! Élj Istennek, akinek megértése által utasítsd el a régi születést!” (Máté 5:45; 1Korintus 6:18; 1Timóteus 6:10).

De nézzünk most bele Tatianosz On Perfection According to the Doctrine of the Savior (A tökéletességről a Megmentő tanai szerint) című írásába. Ebben a házasság létrehozását az Ördögnek tulajdonítja. Határozottan elítéli a házasságot, azt állítva, hogy általa az emberek a mulandó világhoz kötik a testüket.

Úgy tudjuk, hogy i. sz. 166 körül, Jusztinosz vértanú halála után Tatianosz vagy megalapította az aszkéta enkratita szektát, vagy csatlakozott hozzá. A szekta tagjai szigorú önmérsékletet hirdettek, az egyén saját teste fölötti uralkodását. Aszkéta életmódot éltek, tartózkodniuk kellett a bortól, a házasságtól és a javak birtoklásától.

Amit tanulhatunk

Miért tért el Tatianosz ennyire a Szentírástól? Talán „feledékeny hallgatóvá” vált? (Jakab 1:23–25). Lehetséges, hogy nem utasította el a valótlan történeteket, így zsákmányul ejtette őt az emberi filozófia? (Kolosszé 2:8; 1Timóteus 4:7). Tekintettel arra, hogy oly súlyos tévedéseket támogatott, esetleg valamiféle elmezavarra gyanakodhatunk?

Bármi volt is az ok, Tatianosz írásai és példája betekintést nyújt korának vallási légkörébe. Jól szemlélteti, hogy milyen káros lehet a világi filozófia befolyása. Szívleljük meg Pál apostol figyelmeztetését, és forduljunk el „az üres beszédektől, melyek sértik azt, ami szent, és annak ellentmondásaitól, amit hamisan »ismeretnek« neveznek”! (1Timóteus 6:20).

"Tény, a megszemélyesítés még nem teszi személlyé a szent szellemet - márpedig ez az egyik fő érvetek."

Rengetegszer beszél róla személyként az Újszövetség! És bizony olyan helyeken, ahol semmi jejképes beszéd, semmi példázatokra való utalás nincs a szövegkörnyezetben. Vagyis az elsőszázadban is valódi személyként beszéltek róla.

"Ez mesebeszéd és nagyon önkényes belemagyarázás! Éppolyan módon van megszemélyesítve itt is, mint más helyeken, avagy Jehova szólt az ÁLTALA IRÁNYÍTOTT szellemén keresztül. Mi is mondjuk azt a hétköznapi beszédünkben, hogy "szól a rádió", nem kell ahhoz semmiféle "látomás", vagy "prófétai beszéd", ez egyszerűen csak egy élettelen tárgy megszemélyesítése, bármikor alkalmazva."

Mivel te is szoktál másolgatni, sőt, az írásaid nagy része valójában csak Őrtorony copy, erre válaszolva másolgatok én is egy kicsit egy kiváló katolikus hitvédő írásából (depositum.hu), ha nem haragszol:

A Szentlélek az Isten harmadik Személye

Mt 28,19

Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére.

Itt azt kell mindenképpen megfontolni, hogy a név mindig valami konkrét valóságra utal, ami által valaki, vagy valami elkülönül és megkülönböztethető a csoport, vagy kategóriája más tagjától, elemétől. Ha a Szentlélek egy isteni erő, akkor viszont itt az van mindenképpen megfogalmazva, hogy jelen esetben az isteni erőről van szó. Azaz konkrétan Isten erejének egy valamely konkrét, és meghatározott erejéről van szó, amelynek a neve: Szentlélek. Ez esetben azonban itt az isteni erőnek - feltételesen maradjunk ennél a fogalomnál - nem csak a megszemélyesítése történik, hanem személyként való megvallása is. Néhányan azt mondják, hogy az Isten más tulajdonságáról is olvashatunk úgy, mint megszemélyesített dolog, de az mégsem személy: pl. Isten ujja ezt meg ezt teszi. Azonban úgy sehol sem található a Szentírásban, ahol ez a tulajdonság az Istentől megkülönböztetve állna, úgy pl., hogy: „Isten és az Isten ujja”.

A személy fogalma általánosságban azt jelenti, hogy értelmes természetű, egyedi létező, részletezve: értelemmel és szabad akarattal rendelkező egyed, a maga természetében tökéletes, önjogú és önrendelkező Létező.Tehát, ha meg akarunk bizonyosodni arról, hogy a Szentlélek személy, akkor két dolgot kell keresnünk a Szentírásban:

1. hogy a Szentlélek önálló, egyedi és értelmes; 2. hogy a Szentlélek más mint az Atya és a Fiú.

Az, hogy a Szentlélek az isteni erőnek a neve, már mindenképpen azt jelenti, hogy itt teljesül a személy meghatározásában az, hogy egyedi létezőről, egyedi valóságról van szó (és nem általánosságban az Isten erejéről). Az pedig, hogy a Szentlélek más, mint az Atya és más, mint a Fiú, ebből a részből onnan derül ki, hogy meg van tőlük különböztetve: Atya és Fiú és Szentlélek.

Azonban ez a három mégis valamiben egyezik, valamiben egyek, hiszen a név, amire meg kell keresztelkednünk az az Atya és a Fiú és a Szentlélek neve, és nem nevei, nem külön- külön az Atya nevére, a Fiú nevére és megint külön a Szentlélek nevére van a keresztség. Hogy mi ez az egység? Miben egyek ők? A következőkből meg lehet látni, hogy az Istenség, az isteni Valóság, az isteni természet az, amiben egyek, hiszen a Szentlélek számos helyen úgy szerepel, mint maga az Isten.

Az 1Kor 12,4-6-ban a következőt találjuk: A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz . A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz.

1Kor 12,11 Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.

Vagyis a Lélek , az Úr és az Isten szó szinonim egymással. A Lélek feladata itt a lelki adományok adása, amelyeket csak Isten adhat. Arról nem is szólva, hogy a Lélek "tetszése szerint" osztja ezeket az adományokat, azaz szabad akarata van, ő dönt, hogy ki részesedik adományaiban. Ugyancsak fontos, hogy míg a 12,6-ban Isten az, aki mindent végbevisz, addig a 11. versben ezt a Lélek műveli. Hasonló szentháromsági megfogalmazás van a következőkben:

1Pét 1,2

Atyaisten előretudása birtokában kiválasztott, a Lélek megszentelő erejéből az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre. Kegyelemben és békében bőven legyen részetek!

Itt is együtt szerepel az Atya, a Szentlélek és Jézus Krisztus, ahol itt a Szentlélek a megszentelő erejénél fogva tevékenykedik, de a megszentelés csak Istentől eredhet (vö. pl. Lev 20,8; Ez 37,28; 1Tessz 5,23; Zsid 2,11).

Ha a következő verset is, amely szintén a Szentháromságra utal, megvizsgáljuk, látható, hogy a Szentlélek Isten:

2Kor 13,13

Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!

Itt ugyancsak együtt van említve Jézus Krisztus (aki Isten), az Isten (aki itt csak az Atya lehet), és a Szentlélek, aki a csoportba csak úgy kerülhet, hogy Ő is Isten. Ez már pl. onnan is levezethető, hogy ami itt a Szentlélek közössége, azaz az Egyház, az máshol az Atya és a Fiú közössége (vö. 1Jn 1,3.6).

Igen hasonlít ez egy másik versre, ahol szintén ugyanígy együtt van a három személy, Jézus Krisztus, Szentlélek és Isten, csak fent Isten szeretete, itt pedig a Szentlélek szeretete van megemlítve.

Róm 15,30

Kérlek benneteket, testvérek, a mi Urunk, Jézus Krisztusra s a Szentlélek szeretetére, legyetek segítségemre: imádkozzatok értem Istenhez

A Szentlélek istensége nyilvánvaló abból is, hogy a Szentlelket lehet káromolni (Mt 12,31; Lk 12,10):

Mt 12,31

Ezért mondom nektek: minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot.

A káromlás (blaszfémia) mindig istenkáromlást jelent, pláne, ha itt még azt is figyelembe vesszük, hogy ez a blaszfémia súlyosabb megítélés alá esik, mint maga az Isten káromlása („minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot”). Isten káromlásánál nagyobb bűn csak Isten egy bizonyos, meghatározott káromlása lehet.

Péter egyenlőséget tesz a Szentlélek becsapása és Isten becsapása között:

,,… hogy be akard csapni a Szentlelket…? … Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek! ” (vö. ApCsel 5,3-4.9)

1Kor 2,10

Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.

Az 1Kor 2,10-ben azt mondja Pál, hogy a Szentlélek mindent átlát. Egyrészről ez az Úr, az Isten tulajdonsága, hiszen Ő az, aki a szíveket vizsgálja (vö. pl. Jer 17,10), másrészről a Szentlélek még Isten mélységeit is átlátja, amit csak mint Isten tehet meg (Vö. Róm 11,33-34). Mindebből kifolyólag a Lélek Mindentudó. Mindezt egy személytelen erőről állítani eléggé furcsa elképzelés. Ugyanez a mindentudás fejeződik ki abban is, hogy a Lélek ismeri a jövendőt (Jn 16,13), és képes mindenre megtanítani minket, a teljes igazságra is (uo.; 1Jn 2,27) (vö. Iz 40,13).

Pál a Korintusi levélben máshol is Istennel azonosítja a Szentlelket, pl. az 1Kor 3,16-ban mi „Isten temploma” vagyunk, míg a 6,19-ben a „Szentlélek temploma.”. (Vö. 2Kor 6,16; Ef 2,21-22)

1Kor 3,16

Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek?

1Kor 6,19

Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma , akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?

1Kor 6,20

Nagy volt a váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!

Az 1Kor 6,19-20-ban az is benne van, hogy ha testünk a bennünk lakó Szentlélek temploma, és egyből ezután azt mondja Pál, hogy "dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben", azaz a Szentlélek templomában, akkor ez az istendicsőítés a Szentléleknek szól.

Ezenkívül azt is meg kell figyelni, hogy itt a Szentlélek lakik a hívőben (vö. Ag 2,5; Jn 14,17; Róm 8,9-11; 1Kor 3:16; Gal 4:6;), míg ugyanezt más helyeken Istenről mondja a Biblia: Jn 14:20.23; 15:4; 17:21.23; Róm 8:9-11; 1Kor 14,25; 2Kor 6:16; 1Jn 3:24; 4:12-13.

A Zsidókhoz írt levélben (Zsid 10,15-16) is azonosítva van a Szentlélek az Úrral:

„a Szentlélek is, amikor így szól… mondja az Úr ” (vö. Jer 31,33).

Az ApCsel 28,25-ben szintén hasonló a helyzet, mert Pál azt mondja: „Jól beszélt a Szentlélek Izajás próféta által atyáitokhoz, amikor ezt mondta” , de ezt Izaiás az Úr által mondta (vö. Iz 6,8). Ezenkívül a következő versekben is a Szentlélek beszél úgy, mint az Úr, az Isten: Mk 12,36; ApCsel 1,16; Zsid 3,7; 9,8; 10,15. Azonban a próféták mindig Isten által beszéltek (vö. ApCsel 3,18; Zsid 1,1).

Az ApCsel 20,28-ban ráadásul a Szentlélek az Úr Jézus Krisztussal, de egyben Istennel van azonosítva:

„Azért rendelt benneteket a Szentlélek az élére elöljáróul, hogy igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának.”

Azaz a Szentlélek Isten egyházát a tulajdon vére által szerezte meg magának, azaz Isten egyháza a Szentlélek egyháza.

János első levelében is egyenlőség van a Szentlélek és Isten között. Itt azt írja az apostol, hogy Jézusról a Szentlélek tanúskodik, és ez Isten tanúskodása.

Jn 14,16

én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét , aki örökké veletek marad.

Jn 14,26

S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.

Jn 15,26

Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke , aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam.

"A Szentlélek azért a „más Vigasztaló”, mert Krisztus mennybemenetele után helyette az apostolok mellett állt, megtanította őket (ApCsel 14,26; vö. 1Jn 2,27) arra, amit magától Jézustól nem hallottak, kinyilatkoztatta nekik a jövőt (Jn 16,13) és emlékeztette őket a Krisztustól hallottakra (14,26; 16,12 kk.). Amikor majd eljön, tanúságot tesz Jézusról (15,26; vö. 1Jn 5,6–10) és megdicsőíti (Jn 16,14). Így a Szentlélek mint Krisztus helyettese az Egyházban egyértelműen személy" (Haag: Bibliai lexikon: Isten lelke)

A Vigasztaló szó görögül: Paraklétosz, ami pártfogót, közbenjárót, szószólót, védőügyvédet jelent, tehát már jelentésénél fogva is csak személy lehet. Úgy, ahogy máshol a paraklétosz Jézus Krisztus:

1Jn 2,1

Gyermekeim! Ezeket azért írom, hogy ne kövessetek el bűnt. De ha valaki bűnbe esik, van szószólónk (= paraklétosz) az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz.

Jn 14,26 S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, [ Ő = ekeinosz ] megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.

Jn 15,26

Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, Ő (= ekeinosz) majd tanúságot tesz rólam.

Jn 16,8

Amikor [Ő = ekeinosz ] eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről. Jn 16,13 Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, Ő (= ekeinosz) majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek.

Jn 16,13 Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, Ő (= ekeinosz) majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek.

Hogy a Szentlélek személy az is tanúsítja, hogy a rá vonatkozó görög kifejezés hímnemű (ekeinosz : Jn 16,8.13 kk.), jóllehet a pneuma (= Lélek) egyébként semleges nemű. Mindebből következik, hogy János egyértelműen személyre gondolt, aki különbözik az Atyától és a Fiútól (14,16.26; 15,26; 16,7), és aki a megdicsőült Fiúval (14,18 kk.) és az Atyával (17,21–23) együtt jelen van a hívő keresztényekben és munkálkodik.

Kèrdező:A Szent szellem nektek Isten?

A biblia szerint nem!.

A Szent szellem nektek szemèly?

Mègis ha az Atya sokfelè küldi,mert küldi,hány rèszre darabolná fel a Szent szellemet ami neked mèg Isten is.

Neked az istenek az isteneket darabolják ès küldik.

Melèje bibliai alap nèlkül?