Ember volt az ősember is?

Javaslom nézdd meg ezt: [link]

teremtés és fejlődés, teremtés és evolúció: Az Egyház ősi hitvallásai szerint a mindenható Isten „kezdetben”, az idő kezdetén a semmiből teremtette az eget és a földet, minden látható és láthatatlan lényt (DH 29, 60, 75). E hitvallások azt fejezik ki, hogy a kinyilatkoztatás Istene öröktől fogva abszolút független, egyedül ő a világ alkotója és fenntartója. Filozófiailag: a világ, a fejlődő világegyetem létében függ a mindenható Istentől, tehát a teremtés transzcendens okság, amely lényegében különbözik a teremtett világban működő, a természettud-ok által tanulmányozott immanens, másodlagos okságtól. - A teremtésteológia újabban összekapcsolja a protológiát és az eszkatológiát, és Jézus Krisztust helyezi a kezdet és vég eseményeinek középpontjába: Ő a kezdet és a vég, minden Általa és Érte lett, és minden Őbenne áll fenn (vö. Jn 1,1-5; Kol 1,15-20; Ef 1; 1Kor 15). Mivel Isten a világot az emberért teremtette, valamiképpen már az ember előtti fejlődés is az üdvösség drámájának színterét készíti elő, amelynek középpontjában Jézus Krisztus áll (vö. RH 8). - Szellemtörténészek, pl. Pierre Duhem, rámutattak arra, hogy a teremtés kinyilatkoztatott, zsidó-keresztény eszméje segítette a gondolkodókat abban, hogy elkerüljék a panteizmust. A monoteizmusból, pontosabban a teremtés hitéből kibontakozó teol. szabadította fel az észt, s ennek következtében válhatott a mítoszba v. teogóniába hajló kozmogónia kozmológiává. Így születtek meg az autonóm tudományok. Teol. forr-ra volt szükség, hogy az istenített égitestek elveszítsék rangjukat, és a tudósok ki merjék mondani, hogy az égitesteket, a Nap keringését, a tenger apályát és dagályát, a meteorok hullását ugyanazon törv-ek vezérlik. „A modern tudományt az a szikra gyújtotta meg, amely a hellén pogányság teológiája és a kereszténység teológiája közötti ütközésből pattant ki” (Pierre Duhem: Le systeme du monde. II:453).

1. A teremtés és fejlődés és Darwin. Napjainkban a fejlődés természettudományosan bizonyított tény, bármilyen modellt v. elméletet fogadnak is el a szakemberek a tény magyarázatára. Az élővilág fejlődésének eszméje összekapcsolódott Charles Darwinnal, aki 1859: adta ki A fajok eredete c. művét. Elméletének, melyet több kortárs tudós is átvett, lényege ez: a fajok fejlődését a külső környezethez való alkalmazkodás és a természetes kiválasztódás határozza meg a létért való küzdelemben, s az így szerzett tulajdonságok öröklődnek. Darwin művéből, bizonyos módosításokkal néhány év alatt 6 kiadás jelent meg. Darwin nem tudta megmagyarázni a tulajdonságok átöröklését, melynek nyitját csak 1865: Johann Gregor Mendel OSA találta meg. A tudományos világ csak 35 évvel később ismerte el Mendel törvényeinek egyetemes érvényét. Darwin 1871: adta ki második fő művét Az ember származásáról és a nemmel kapcsolatos kiválasztásról. E műve még nagyobb feltűnést és ellenkezést váltott ki vallásos körökben, mivel a „majomtól származó” ember gondolatát népszerűsítő darwinizmus ideológusai a vallás és a Biblia ellen használták fel az elméletet. Darwin lényegében azt állította, hogy az emberi faj természetes kiválasztódással fejlődött ki a főemlősök családjából. Különös, hogy még 2000 k. is jelentkezik a félremagyarázott darwinizmus, s ennek ellenhatásaként a fejlődést tagadó kreacianizmus. Darwin azt állítja, hogy az emberi faj olyan ősöktől származik, amelyek a majmokhoz hasonló tulajdonságokkal rendelkeztek, de ősidők óta kihaltak, csak kövületekből ismertek. Ezért nem is lehet azokat azonosítani a ma ismert majomfajtákkal. - A darwini elméletet lényegesen módosították a legújabb genetikai, főleg az emberi agy kifejlődésével kapcsolatos felfedezések. A paleontológiai kutatások eredményei, élőlényeknek a geológiai rétegekben talált kövületei is cáfolják, ill. módosítják Darwin elméletét a lassú változások folyamatáról, hiszen a gének módosulásával ugrásszerű változások történnek. - 2008: már senki sem állíthatja, hogy az ember a majomtól származik, mert az ember és a majom egy korábbi, közös őstől ered, és a jelenlegi majmok nem az emberiség ősei. A Homo, az Ember a fejlődés fájának központi törzsét képviseli. A hominizáció, az emberré válás pontos idejét nem tudja megállapítani a kutatás, hiszen 10.000.000 éves fejlődésről van szó. A Homo sapiens, a hominizáció utolsó lépcsőfoka kb. 300.000 éves. - A Darwin halála óta eltelt időben a paleontológia, kozmológia, biológia, genetika és más tud-ok eredményei perdöntően igazolták az evolúció tényét, és Darwin néhány intuícióját módosítva több elmélet született a világ genezisének módjáról. A kb. 15 milliárd évvel ezelőtt történt ősrobbanástól („Big Bang”) a kozmogenezis-biogenezis-antropogenezis fázisain át az emberig, a fejlődés nyílhegyéig v. virágáig tart ez a felfelé ívelő lendület. Sőt, Pierre Teilhard de Chardin szerint, aki a hívők körében népszerűsítette a kezdetben visszautasított fejlődéselméletet, a fejlődés tovább tart a szellem szférájában: a noogenezis, az összpontosulás, a planetáris egységesülés által egy Ómega-pont felé tart, aki nem más mint a feltámadott Krisztus, aki amorizálja, 'szeretettel hatja át' a ma még széthúzó, önzésektől megosztott emberiséget, azokat, akik megnyílnak a felülről ható szeretet-energiának. Ezen fordul meg az emberi fejlődés sikere, fajunk jövője: egységesülés vagy önpusztítás. - Teilhard volt, aki az elsők között hangoztatta: az evolúció ténye és eszméje nem ellentétes a teremtéssel, hiszen a fejlődés csak a transzcendens teremtő aktus kifejeződése térben és időben. A teremtés helyes felfogása, valamint a Biblia helyes - nem betű szerinti - értelmezése tette lehetővé, hogy a 3. évezred elején már bizonyos konkordizmus, a Biblia tanítása és a természettudományok egyeztetése révén vallhatjuk a fejlődéselméletet; a természettud. vitatkozhat a tényekről és különböző modelleket lehet vallani. Ugyanakkor elutasítjuk azt a fundalmentalizmust és kreacianizmust, amely a Biblia szó szerinti értelmezésével tagadja a fejlődést. Igaz, a kat. tanítás nagy utat tett meg a 20. sz. eleji modernizmustól, ill. X. Pius p. antimodernista intézkedéseitől a II. Vatikáni Zsinatig (vö. Dei Verbum és Gaudium et spes konstitúciók).

2. teremtés és fejlődés és szentírásmagyarázat. A katolikus teol. 2008: már nem lát nehézséget abban, hogy a teremtéshit megvallása mellett elfogadja az immár autonómnak nyilvánított természettudományos eredményeket (vö. GS 36). A döntő fejlődés az egzegézisben történt. XII. Pius p. Divino afflante körlevele (DH 3825-31) 1943: felszabadította a bibliakutatást: a X. Pius p. által - a modernista válság idején - előírt szó szerinti értelmezés helyett már lehet alkalmazni a történeti kritikai módszert és a bibliakutatás új eredményeit. Végül a II. Vat. Zsin. Dei Verbum konst-ja (DH 4201-35) összegezte a kat. Egyh. mai álláspontját a kinyilatkoztatásról és a Szentírásról. A fejlődéselmélet és a teremtéshit kapcsolatában az alapvető nehézséget ker. szempontból az okozta, hogy szó szerint értelmezték a bibliai teremtéstörténetet, miként Galilei esetében Józsue könyvét. - II. János Pál p. a Galilei-ügy kivizsgálása után a Pápai Tud. Akad. tagjaihoz szólva, bírálva a Szt Offícium (Hittani Kongregáció) bíborosait is, idézte a Galilei korabeli Caesar Baronius bíb-t: „A Szentlélek nem azt akarja nekünk megmondani, hogy hogyan forog az ég, hanem hogy hogyan juthatunk az égbe”. Vagyis a Biblia nem természettud-os ismereteket akar közölni, hanem üdvösségünkre vonatkozó igazságokat egy adott kor és kultúra nyelvén. - II. János Pál p. 1996. X. 24: a Pápai Tud. Akad. teljes üléséhez szólva, miután utalt a Galilei-ügyre, hangsúlyozta, hogy helyesen kell értelmezni a Szentírást, s hogy az egzegéták és teológusok vegyék figyelembe a természettud-ok biztos eredményeit. Utalt XII. Pius p. Humani generis körlevelére (DH 3875-99), amely a fejlődéselméletről mint hipotézisről beszélt. II. János Pál p. szerint viszont az elmúlt 50 év természettud-os és teol. eredményei alapján már a fejlődés elméletéről v. elméleteiről beszélhetünk, hiszen a kérdésben illetékes tud-ok (paleontológia, kozmológia, biológia, genetika) eredményeinek konvergenciája önmagában is jelentős érv a fejlődés elmélete mellett. A különböző elméletek, melyek tanulmányozzák és magyarázzák a fejlődés mikéntjét, módozatait és okait, s a hozzájuk kapcsolódó fil-k ma már kevésbé ellenségesek a teremtéshittel szemben, bár a spirituális értelmezések mellett ma is léteznek redukcionista v. akár materialista-ateista nézetek.

3. Az emberi lélek közvetlen teremtése. II. János Pál p. előbbi beszédében utalt XII. Pius p. két fenntartására is: az emberi lélek közvetlen teremtésére (DH 3896), s a poligenizmus és az áteredő bűn kapcsolatára (DH 3897). Ez utóbbival kapcsolatban már olyan teol. megoldások születtek, melyek szerint a monogenizmus és az áteredő bűn tana nem szükségszerűen tartozik össze, tehát a poligenizmus tana sem áll szemben a teol. igazsággal. - A p. a hominizációról szólva hangsúlyozta, hogy az ember ker. felfogása szerint ontológiai, 'létrendi' különbség van az ember és az alacsonyabbrendű élőlények között, tehát az evolúció során „minőségi ugrás” történt, amikor a gondolkodó ember megjelent. Ezt az „ugrást” csakis az isteni (teremtő) transzcendens oksággal magyarázhatjuk, a tud. a maga sajátos módszereivel nem figyelheti meg, csakis a metafizika és a teol. képes ennek felismerésére. A p. hivatkozott a Gaudium et spes 24. pontjára: „Az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart” (DH 4324). Az embert önmagáért, de végső soron Krisztusért akarta, akiért minden létezik, s akiben az Isten képére alkotott ember isteni életre rendeltetett: a világ teremtése előtt az Atya kiválasztott minket Krisztusban, hogy fogadott gyermekei legyünk (Ef 1), és azt akarja, hogy minden ember eljusson az üdvösségre (LG 16, GS 22). - Ezt tanítja a hitünk, és ez az Istenhez rendeltetés az alapja az emberi „lélek” sajátos teremtésének. De a ker. fil. és teol. is igyekszik megvilágítani a hagyományos tételt az evolúció összefüggésében, számolva a test és lélek szubsztanciális egységéről szóló egyh. tanítással (DH 902). Karl Rahner SJ és Piet Schooneberg SJ, ill. korábban Antonin-Gilbert Sertillanges OP Aquinói Szt Tamást értelmezve igyekeztek megoldani az ember (az emberi lélek) közvetlen és sajátos teremtésének kérdését. Helyesen kell értenünk a teremtő (transzcendens) okság és a másodlagos okság összefüggését. Teremtve lenni annyit jelent, mint teljesen, a létben függeni Istentől. Az evolúció során a léttöbbletet az Istentől függő teremtmény önfelülmúlással hozza létre. Igazában a szenttamási gondolatot, a transzcendens és a másodlagos okság viszonyának helyes értelmét fejezi ki Teilhard de Chardin sokat idézett mondata: Dieu fait se faire le choses, 'Isten cselekvőkké teszi a dolgokat', az embert is, nem helyettük cselekszik. A két okság nem egymás melletti, nem egymást kiegészítő, hanem mindent Isten tesz és mindent a teremtmény tesz, de más-más síkon. - A teremtés transzcendens tette nem tartozik a tudomány hatáskörébe. A Teremtő állandóan létrehozza a világfolyamat egészét a maga fejlődésében, de ez a transzcendens okság „vertikálisan” hat (nem a lánc első szeme): minden pillanatban létet ad és felfokozza a másodlagos okok, a teremtmények öntevékenységét és önfelülmúlását. Tény, hogy naponta születnek új emberek a szülők nemző közreműködésével. Az ontogenezis (az egyed fejlődése) némiképpen hasonló a filogenezishez (a törzsfejlődéshez), tehát az emberi lélek közvetlen teremtésének kérdését tárgyalva a kettőt együtt vizsgálhatjuk. - Az emberi lélek közvetlen teremtése nem jelentheti azt, hogy Isten különlegesen, mintegy kívülről beavatkozva a fejlődő teremtés folyamatába teremti a lelket. Ez nem történhet sem az első hominizációkor, mintha a kellőképpen kifejlődött állati testbe Isten „belelehelné” a lelket, sem az embriogeneziskor, mintha a test a szülőktől származna és Isten csak egy bizonyos fejlettségi fokon „öntené” a lelket az embrióba, mert ellenkező esetben Isten transzcendens (teremtő) okságát a világ okláncolatába iktatnánk be, s egy szintre hoznánk a másodlagos okokkal. Az ember teremtése akkor történik, amikor a petesejtek egyesülésekor (a beágyazódáskor) Isten transzcendens oksága folytán megtörténik az önfelülmúlás, megjelenik a léttöblet, az „ugrás”, mint az első hominizációkor. De ez nem pusztán a véletlen és szükségszerűség vak játéka folytán történik, hanem Isten akarja, teremti ezt az emberi lényt, potenciálisan személyt. Az embrió már a megtermékenyüléskor rendelkezik minden olyan kóddal, amelyek meghatározzák emberi kibontakozását, jóllehet az öntudatosodás és a személyesedés csak később, a szabad szellem öntevékenysége révén valósul meg. - Sertillanges Szt Ágoston és Szt Tamás tanítására is hivatkozva kifejtette a teremtés helyes eszméjét. Szt Tamás a teremtésről szóló traktátusban állítja: homo generat hominem, 'az ember nemzi az embert'. A lélek szoros értelemben nem a nemzés gyümölcse, hanem annak terminusa, vagyis a nemzési folyamat végén jelenik meg. A teremtés transzcendens (isteni) aktusa immanens, felfokozza a másodlagos okságot. Szt Ágoston szerint a teremtés Isten tette, „amely alkotásainak tevékenységéhez vegyül”. - Alszeghy Zoltán így magyarázza: „A lélek teremtését nem úgy értjük, hogy Isten a semmiből előhív egy önmagában álló valóságot, a lelket, s 'aztán' egyesíti egy más úton létrejött anyagi szervezettel. Nincs lélek, mielőtt ember lenne, s nincs emberi szervezet, mielőtt élő, lélektől éltetett ember lenne. Ami létrejön, az a lelki és testi síkon létező ember. Az egy és oszthatatlan embert Isten a szülők egyesülésével kezdődő genetikus folyamat felhasználásával hozza létre. A genetikus folyamatot Isten teremtő befolyása sajátos 'eszköz-oksággal' mozgatja, vezeti, áthatja, felemeli, hogy olyan valóságba torkolljon, amit önmagától nem tudott volna létrehozni, azaz testben élő szellemet, élő embert teremjen. Ez az egy és osztatlan ember amennyiben élő szervezet, a szülőktől kiinduló genetikus folyamat eredménye, amennyiben szellemi 'én', annyiban Isten közvetlen teremtménye. A két szempont elválaszthatatlan, mégis különböző. Ugyanez vonatkozik az evolúció során megjelenő első emberre, ill. emberekre. Ezek szervezete szintén Isten különös „közbelépése” erejével lesz egy állati genetikus folyamat gyümölcse. Még pontosabban: Isten különleges „közbelépése” a testből és lélekből álló ember létrejöttében különbözik az egyes élőlények létrejöttét, fenntartását és szaporodását előidéző állandó teremtéstől olyan szempontból, hogy Isten az embert önmagáért akarta (öncél, finis sui) és végső soron Önmagáért akarja, azaz Magához rendelte. Az Efezusi levél elején olvassuk: az Atya örök szeretettel szeretett engem és a világ teremtése előtt kiválasztott Krisztusban, magához rendelt, hogy fogadott gyermekként részesedjek isteni természetében (vö. 1,4-10). Isten minden embert személyesen szeret, és ezt a fejlődő világmindenséget az emberért alkotta. - A teremtés krisztológiai szempontjairól lásd Teilhard de Chardin vízióját az egyetemes és kozmikus Krisztusról. Teilhard a Szt Pál-i krisztológiát áthelyezte az evolutív világképbe. Ez a szemlélet ihlette a II. Vat. Zsin. egyes atyáit, amikor a Gaudium et spes-ben megfogalmazták a földi valóságok teol-ját és megmutatták az ember teremtő tevékenysége, a munka, a technika, a tud-os kutatás, egyáltalán a világot humanizáló erőfeszítések isteni értelmét.

Ter 1,1 - Ter 2,4a

Ez az összefüggő rész a hatnapos teremtéstörténetet mondja el. Első teremtéstörténetnek is nevezhetjük, szemben a másodikkal, ami utána következik (2,4-25). A kettő között feltűnő stílusbeli különbséget találunk. Az elsőben Isten neve Elohim, a másodikban Jahve Elohim. Az első rész határozott irodalmi szabály szerint összeállított, csiszolt, versszerű történet. Hat napra osztja be Isten teremtő tevékenységét és Isten példájával világítja meg a hetedik nap megszentelését. Kézenfekvő a feltevés, hogy olyan korban keletkezett, amikor a szombat megtartása különleges vallási törvénynek számított. Verses formáját annak köszöni, hogy a papi és prófétai nemzedékek újra meg újra átgondolták és kiemelték benne az emlékeztető mozzanatokat. Az első rész szerzője kozmikus arányokkal dolgozik és bőven emlegeti a vizeket. A régi ember elképzelésében a föld egy határtalan óceánban álló sziget, - felülről az égbolt tartja távol az égi vizeket. A mindenség olyan, mint a lét fokozataiból felépült piramis, amelynek csúcsán az ember áll. Időben ő az utolsó, és Istenhez ő áll a legközelebb. A második rész szerzőjének világképében a legélesebb ellentét a sivatagi pusztaság és az élet. A külső természet önmagában mostoha környezet. Az életet tápláló kertet Isten külön alkotja az ember számára. Míg az első részben Isten mindenhatóságát nyilvánítja ki azzal, hogy puszta szavával teremt, a második részben az ember sorsát irányító gondoskodás a központi gondolat.

Az ilyen különbségek felhívják a figyelmet a könyv irodalmi műfajának vizsgálatára. A héber szöveg alapján nem nehéz megállapítani, hogy a sugalmazott szerző meglevő írott forrásokat és hagyományos elbeszéléseket olvasztott bele könyvébe. Legtöbbször még a feltűnő különbségeket sem szüntette meg bennük. Jellemző ebből a szem-pontból Isten nevének kétféle használata. A Jahve és Elohim névnek megfelelően szoktak J és E forrásokról beszélni. Az első teremtéstörténetet még az úgynevezett papi kódex részének is tekintik (P). Tartalma szerint semmi mást nem nyújt, mint kifejti azt a kinyilatkoztatott igazságot, hogy Isten a mindenség teremtője.

Magának a teremtésnek nem volt emberi tanúja, és nincs bizonyítékunk arra, hogy Isten bárkinek is látomásokban kinyilvánította volna annak lefolyását. A szöveg úgy beszél a teremtésről, ahogy a prófétai igehirdetés visszatekintett rá és szemléletesen előadta. Nem a kozmikus történés leírását kapjuk benne, hanem kinyilatkoztatást arról, hogy a világ a mindenható Isten műve, s hogy mindent azért teremtett Isten, hogy megvalósítsa benne az emberiség üdvrendjét. Ezt a vallási igazságot azonban a szerző úgy mondja el, ahogy arról az ő korában beszéltek. A hatnapos felsorolás tehát csak azt mutatja, hogy akkor emberi tudásuk szerint milyen sorrendben gondolták el az egyes dolgok teremtését, nem pedig azt, hogy Isten valóban milyen sorrendben hozta létre a mindenséget. A régi ember a semmi és a létező valami közti különbséget végső fokon a sötétség és a világosság ellentétével érzékeltette. Ezért kezdődik a felsorolás a világosság létrehozásával. Mivel tehát az előadás módja teljesen a régi ember világképét és természettudományos felfogását tükrözi, semmi szükség nincs arra, hogy a leírást megpróbáljuk a mai tudományos gondolkodással összeegyeztetni. Ma esetleg arra hivatkoznánk, hogy a teremtés az atom elemi részecskéinek vagy valamilyen erőtérnek a létrehozásával indult el, de kérdés, hogy ezzel a valódi kezdetet jelölnénk-e meg. A vallási tanítás viszont ma is biztos: a mindenség szerzője a mindenható Isten, aki világunkhoz mérten örökkévaló és világfeletti, azaz transzcendens. Nem része a világnak, hanem szerzője és magyarázata.

A prófétai igehirdetés úgy beszél Istenről, ahogy őt a választott nép az Ábrahámmal kötött szövetség óta saját történetében megtapasztalta. Isten a természetben és a történelemben véghezvitt tetteivel mutatta meg mindenhatóságát, bölcsességét és erejét. Gondviselésével pedig azt igazolta, hogy jóságában hívta meg az embert a vele fennálló szövetségre, illetőleg a vele való személyes kapcsolatra. A teremtés története azt tanítja, hogy a szövetség Istene az egyetlen Isten, aki nemcsak a választott népre gondol, hanem az egész mindenséget kezében tartja és cél felé irányítja. A szöveget tehát ebben a gondolatkörben kell értelmeznünk.

Ter 1,1

A kezdet az abszolút kezdetet jelenti. A változó idő a testi létezők létmódjához tartozik, azért velük együtt kezdődik. Benne van az a vallási tétel is, hogy a világ nem örök, mint Isten, hanem úgy különbözik tőle, mint a mű a szerzőjétől.

Ter 1,2

Az üresség és a sötétség tulajdonképpen a semmi szemléltetése. A lét, a rend, az érthetőség és a célszerűség mind Istentől ered. Isten lelke az ő erejének és bölcsességének a kifejezője. A világ azért jó, mert ennek az Istennek a műve, mert minden megfelel annak a célnak, amire Isten rendelte.

Ter 1,5 - Ter 1,8

A világosság és a sötétség, a víz és a szárazföld szétválasztása a régi ember világképéből érthető. Egyetemes jelentése az, hogy a természet rendjét, törvényeit Isten jelölte ki. Vallási szempontból annak van jelentősége, hogy Isten puszta szavával teremt. Ez részben Isten mindenhatóságára utal, részben megkülönbözteti a szentírási elbeszélést a babiloni és más kozmogóniáktól, ahol valamilyen ősi "anyagnak" a létezését föltételezik, mert a semmiből való teremtést nem tudják elgondolni, s ahol maguk az istenek is részei a világnak.

Ter 1,14

A Nap, a Hold és a csillagok a környező pogány népek számára istenségek, itt ellenben egyszerűen az ember számára világító testek.

Ter 1,20 - Ter 1,23

A növények és állatok teremtésének leírása csak annyit mond, hogy azok is Isten mindenhatóságának művei, de semmit nem mond arról, hogy mit hoz létre Isten közvetlenü, és mit a másodlagos természeti okok által.

Ter 1,26 - Ter 1,31

Az ember teremtése az egyéb teremtmények létrehozásához képest ünnepi aktus. Isten úgy mondja ki elhatározását, mintha udvartartásához szólna. A többes számú forma: teremtsünk embert... lehet az Elohimnak megfelelelő fejedelmi többes is, tehát nem kell okvetlenül a Szentháromság titkának valamilyen előzetes bejelentésére gondolnunk. Az ember nagyságát, különleges hivatását szemlélteti az is, hogy az ember a többi teremtménnyel szemben Isten képmása, és hivatva van uralkodni az egész természet fölött. Amennyiben az ember öntudattal rendelkező személy, annyiban Isten képmása. A természet fölött azonban csak Isten akaratától való függésben uralkodhat. Vagyis az embert kötelezi az erkölcsi rend.

Ter 2,1 - Ter 2,3

A hétnapos keret semmit sem akar megállapítani a teremtés lefolyásának időtartamáról. Inkább az ember hétnapos munka- és életritmusát hagyja jóvá, aminek valószínűleg már előbb is megvolt a tapasztalati háttere. Ha a sugalmazott szerző a munka és pihenés viszonylatában Istent állítja példának, az csak annyit jelent,hogy valamilyen normát akar felállítani az ember számára. Amellett a leírás kultikus szempontokat is figyelembe vesz. A hetedik nap megszentelése külsőleg is jelezte a választott nép egybetartozását, és eszébe juttatta a gondviselő Istent, aki kezében tartja az egész világot. Kultikus emléket idéz az este és a reggel emlegetése, illetőleg az egyes napoknak az ilyen elhatárolása. A kultikus nap az estével kezdődött, akkor mutatták be az esti áldozatot az Egyiptomból való kivonulás emlékére (MTörv 16,6), míg a reggeli áldozat a Sínai hegyen való szövetségkötés emléke volt (Szám 28,6).

A szöveg különben Istenről emberi módon, antropomorfisztikusan beszél akkor is, amikor úgy tünteti fel, hogy a hetedik napon ő is megpihen. Őbenne a teremtés örök szabad elhatározás, aminek kifelé megnyilvánult az időbeli hatása. Isten egyszerre az örök tett és az örök nyugalom. A világ teremtése és fenntartása nem jelent számára külön "munkát". A szöveg egyébként a teremtő aktust a héber "bara" szóval jelzi, s azt mindig csak Istenre vonatkoztatja. Tehát a semmiből való létrehozást érti rajta, nem a meglevő anyag formálását.

Ter 2,4b - Ter 2,25

Az ún. második teremtéstörténet csak megemlíti a föld és az ég teremtését, bővebben az emberrel foglalkozik. A száraz pusztaság közepette Isten külön gondoskodik az ember életkörülményeiről, öntözött kert formájában (pardes). Az ember maga összetett lény: a föld anyagából és az Isten által adott éltető elemből áll. A szerző a testet és a lelket közvetlenül Istennel hozza kapcsolatba, tehát az ember különleges teremtését hangsúlyozza, nem úgy, mint a növények és állatok esetében. De elsősorban mégsem a kettősséget hangoztatja, hanem azt emeli ki, hogy az ember több, mint a körülötte levő testi lények. Van benne valami magasabbrendű éltető elem, ami arra képesíti, hogy tudatos kapcsolata legyen Istennel.

Ter 2,7

Az ember (adam) a földből (adama) származik. Ez az általános megjelölés később (4,25; 5,3) az első ember neveként szerepel: Ádám.

Ter 2,9 - Ter 2,14

A Pison és Gichon ma már számunkra ismeretlen nevek. De a konkretizáló előadásmód nem jogosít fel arra, hogy a paradicsomkertet földrajzilag rögzítsük. Az Éden szó eredetileg szteppét jelentett. Különben is a Szentírás az emberi üdvtörténetről beszél, nem profán történetet ad elő. A képek itt is a vallási igazságot szemléltetik, nem pedig az első emberpár életmódját. Az "élet fája" azt jelenti, hogy Isten életre teremtette az embert, s megadott neki minden természetes és természetfölötti segítséget, hogy földi élete átmenjen az örök életbe. Ilyen értelemben az élet fája lehet a haláltól való mentesség jelképe. A "jó és a rossz tudásának fája" nem az erkölcsi jó és rossz megkülönböztetése, hiszen az adva van az emberi öntudattal, hanem a bűn által megtapasztalt tudás, vagyis az Istennel szembehelyezkedő autonómia átélése.

Ter 2,16

A parancs utalás arra, hogy az ember már kezdetben kapott valamilyen kinyilatkoztatást. Az újszövetségi tanításból tudjuk, hogy a kegyelmi rendet is megkapta, tehát nemcsak természetes lelkiismerete szerint kellett az Istennel fennálló kapcsolatát alakítania. Az engedetlenség, a bűn mindannak elvesztését vonta maga után, amit az élet fája jelentett.

Ter 2,18 - Ter 2,24

A házasság Istentől alkotott intézmény, és a nő a férfinak egyenrangú társa. Az ember álma azt jelzi, hogy az asszony teremtése egyedül Isten titka, annak sincs emberi tanúja. A férfi oldalából való teremtés, mint kép, nagyon alkalmas az egyenrangúság, az összetartozás és a kölcsönös vonzás kifejezésére. Az asszony felismerésében benne van a házasság céljának felismerése is. A házasság a legszorosabb kapcsolat két személy között, és egyben az élet továbbadásának is helye. Ezért mondja a szöveg, hogy a kettő egy test lesz. A héber nyelvben az asszony szó az is = férfi szónak a nőnemű alakja: isa. A szójáték is a kölcsönös kapcsolatot jelzi.

Ter 2,25

A ruhátlanság itt azt jelenti, hogy az ember eredeti bűntelen állapotában mentes volt a rendetlen kívánságoktól. A kegyelem olyan benső harmóniát teremtett benne, hogy az ösztön nem került szembe a személyes elhatározással, tehát nem volt mit szégyellnie.

Ezért hallgasd meg az itt lévő előadásokat, akkor majd sok minden világosabb lesz:

[link]

És ki tervezte a teremtményeket? Isten találta ki az összes fajt, növényeket, embert, állatokat?

De tételezzük fel, hogy így történt, és tökéletesen sikerült neki minden, miért kellett rögtön egy nap után lecserélnie az első nőt Évára? Vagy fáradtságában annyi munka után becsúszott egy félresikerült teremtmény?

Az embert Isten teremtette az összes többi élőlénnyel együtt.

Az "ősembert" Darwin teremtette a saját képére.