Kik lehetnek oblátusok és hány éves kortól lehet valaki oblátus vagy obláta?

[link]

attól függ, melyik értelmét használod

1.,3.uazok a feltételek vonatkoznak rájuk, mint a szerzetesekre, tehát szabad állapotú személy

2. bármely világi

Egyházi Törvénykönyv

III. FEJEZET

A JELENTKEZÔK FELVÉTELE ÉS A TAGOK KÉPZÉSE

1. CIKKELY

Felvétel a noviciátusba

641. kán. -- A jelentkezôk noviciátusba való felvételének joga a

nagyobb elöljárókat illeti meg, a saját jog szabálya szerint.

642. kán. -- Az elöljárók éber gondossággal csak azokat vegyék fel,

akik nemcsak megkívánt korúak, hanem egészségesek, adottságuk szerint

alkalmasak és az intézmény sajátos életének vállalásához eléggé érettek

is; az egészség, az adottságok és az érettség megállapításában -- ha

szükséges -- vegyenek igénybe szakértôket is, fenntartva a 220. kán.

elôírását.

643. kán. -- 1. §. Érvénytelenül nyer felvételt a noviciátusba:

1. aki még nem töltötte be tizenhetedik életévét;

2. a házastárs, amíg a házasság fennáll;

3. aki a megszentelt élet valamely intézményében szent kötelékkel

ténylegesen el van kötelezve, vagy az apostoli élet valamely

társaságába nyert tagként felvételt, fenntartva a 684. kán. elôírását;

4 aki az intézménybe erôszak, súlyos félelem vagy megtévesztés

hatására lép be, vagy akit az elöljáró hasonló módon befolyásolva vesz

fel;

5. aki eltitkolta, hogy a megszentelt élet valamely intézményébe,

vagy az apostoli élet valamely társaságába tagként felvételt nyert.

2. § A saját jog rendelhet az érvénytelenség terhe alatt is egyéb

felvételi akadályokat vagy feltételeket.

644. kán. -- Az elöljárók ne vegyenek fel a noviciátusba világi

klerikusokat saját ordináriusuk megkérdezése nélkül, sem olyan

adósokat, akik nem képesek kifizetni tartozásukat.

645. kán. -- 1. §. Mielôtt a noviciátusba felvételt nyernének, a

jelentkezôk kötelesek igazolni keresztségüket, bérmálásukat, valamint

szabad állapotukat.

2. §. Ha klerikusok vagy olyanok felvételérôl van szó, akik a

megszentelt élet más intézményéhez vagy az apostoli élet társaságához

vagy valamely szemináriumhoz tartoztak, mindezeken kívül szükséges az

illetô helyi ordináriusnak vagy az intézmény, illetve társaság nagyobb

elöljárójának vagy a szeminárium rektorának igazolása.

3. §. A saját jog más igazolásokat is megkívánhat a jelentkezôk

szükséges alkalmasságáról vagy az akadályoktól való mentességükrôl.

4. §. Az elöljárók, ha szükségesnek látják, más felvilágosításokat is

kérhetnek, akár titokban is.

Az elnevezés: "oblátus" ("odaadott, fölajánlott, odavitt") a keresztény ember életprogramját jelöli. A megkeresztelt keresztény "új emberként" él Krisztusban, és arra törekszik a benne hatékonyan működő kegyelem által, hogy minél teljesebben átalakuljon Krisztusban (vö. Róm 6,4; Gal 2,20; Fil 2,5).

A II. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója úgy írja le ezt a közösséget mint tudatos és tevékeny együttműködést az istentiszteleten (48.): "A szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt fölajánlván tanulják meg önmagukat fölajánlani, és napról napra váljanak eggyé Istennel és egymással a Közvetítő Krisztus segítségével, hogy végül Isten legyen minden mindenben."

Ahogy Krisztus átadta önmagát az Istennek, az Atyának és az embereknek, úgy kellene a keresztényeknek önmagukat Istennek és a felebarátnak felajánlani. Jézus Krisztus a példakép és az út, aki követésre hív. A zsinat dogmatikus konstitúciója ezt mondja összefoglalóan az egyházról (Lumen gentium 40.): "A tökéletesség elnyeréséért a hívők vessék latba a Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapott erőket, hogy az Ő nyomában járva, és hozzá hasonlóvá válva, mindenben teljesítve az Atya akaratát, szívvel-lélekkel Isten dicsőségére és a felebarátok szolgálatának szenteljék magukat."

Az oblátus erre a célra törekszik, és a nyilvánosság előtt tett ígéretében, az oblációban Istennek azzal a szándékkal adja át életét, hogy a Szentlélekben és a Regula szellemében kíván élni a világban. A bencés oblátusok Krisztus követésének útján egy bencés kolostorral szoros kapcsolatban állnak, és átjárja életüket Szent Benedek Regulája.

Az oblátusságra való hivatást nem szabad egyszerűsített szerzetességnek vagy olyan életformának érteni, amelynek kevés kötelessége van. A bencés oblátusok, obláták a keresztségüket komolyan veszik, és tudatosan a világban akarják megélni kereszténységüket. Ehhez számukra a bencés szellemiség az útmutató, ezért keresnek kapcsolatot egy bencés kolostorral. Nem általánosságban a bencésekkel, hanem egy apátsággal, amelyhez tartoznak.

Az oblátusok és a monostor közötti kapcsolat mindenekelőtt az imaközösségben áll. Az oblátusok részt vesznek a kolostor imádságában, és a szerzetesek sokféle feladatát belefoglalják imáikban. Életükkel a monostort képviselik az egyházban. Az idős és beteg oblátustestvérek is bizalommal ragaszkodnak a lelki közösséghez, imádságuk és áldozatuk nagy segítséget jelent a kolostornak. Az apát által megbízott oblátusrektor lelki napokat szervez, körlevelek és lelkivezetés révén tartja a világban élő közösséggel a kapcsolatot. Az oblátusok a kolostor számára ajándékká válnak.

Hogyan lesz valakiből oblátus vagy obláta?

Az első kérdés: Ki lehet bencés oblátus? Minden katolikus keresztény férfi és nő, tehát házas vagy egyedül élő, pap vagy diakónus a közösség tagja lehet. Az egyházjog szerint azonban nem vehetők fel, akik már egy harmadik rend vagy hasonló szervezet tagjai.

Több lépcsőn jut el valaki az oblációig. Aki oblátus akar lenni, az felveszi az oblátusrektorral a kapcsolatot. Egy idő után az apát vagy apátnő beleegyezésével "beöltözhet", vagyis elkezdheti a próbaidőt, amely legalább egy év. Az oblációra készülő jelölt megismerkedik a Regulával és a monasztikus lelkiség alapjaival. A próbaidő lejárta után az oblátusrektorral egyeztető apát beleegyezésével az oblációt kérő jelölt leteheti ünnepélyes ígéretét. Az előírt liturgiában az oblátus fölajánlja magát Istennek, és megígéri, hogy "az evangélium vezetése mellett" és Szent Benedek szellemében éli keresztény életét a világban. Az obláció személyes döntés, amely nemcsak egy apátság baráti köréhez való tartozást jelent, hanem liturgiából táplálkozó erőforrást a családi élethez, a munkához és a plébániai közösségben való részvételhez.