Ti hisztek Istenben? A bibliában? És ebben az egész vallásban?

Mit mondtam, nem érdekel, ezért lényegtelen, hogy van-e vagy nincs :)

Ha esetleg nincs, akkor is kevesebb lettem annyival az életemben, mint amennyi egy hívőnek megadatik. :)

Ha meg van, akkor is úgy éltem az életem, ahogy legjobbnak láttam. Ha ezek után egy fair isten megbüntet, akkor kétségeim vannak a korrektségéről.

Én vallásosnak tartom magam, de ettől függetlenül nem tartozok egyetlen egyházhoz sem. Nem vagyok sem keresztény, sem muszlim, sem buddhista, sem Krisnás, stb, ugyanis egyikkel sem tudok azonosulni. Nálam a vallásosság nem valamiféle intézményhez tartozást jelent (aminek véleményem szerint semmi köze nincs a vallásosság lényegéhez, a vallásosságot csak valamiféle felszínes identitásképzési eszközzé redukálja), hanem egy egyfajta belső bizonyosságot, a személyes tapasztalásaimon, megéléseimen alapul az, hogy hiszek valami emberfelettiben, valami anyagon túliban. Az, hogy ezt ki hogyan éli meg teljesen szubjektív, miden embernél más és más. Nem hiszek a kollektív vallásosságban, mert a transzcendens világ minden emberben teljesen másképp képződik le, ezáltal csak az egyéni élményeken keresztül érhető el, így mindenkinek mást jelent az „Isten”, a „megváltás”, a „kárhozat”, az „újjászületés”, stb. Ahány ember van a világon, annyiféle valóság létezik, így annyiféle vallás is. Ehhez a tapasztaláshoz ki kell minden kereket kapcsolni a fejünkben, ugyanis ennek semmi köze nincs a direkt, kézzelfogható módon megtapasztalható szférához, sőt minél racionálisabban próbálunk meg közelíteni hozzá, annál messzebb vagyunk attól, hogy felfogjuk azt. Az ateisták roppant kicsinyessége, hogy azt hiszik, hogy minden csak puszta matéria, és a görcsösen az anyaghoz kötődő „racionális” gondolkodásunkkal mindent meg lehet tapasztalni, holott az csak egy részét képes észlelni a dolgoknak. Tökéletesen példázza ezt a dolgot Platón barlanghasonlata; akik egész életükben csak árnyjátékokat láttak, mert mást képtelenek voltak megtapasztalni, és ezért számukra magától értetődő, hogy más nem is létezhet, hogy a barlang az egész világ, azok bolondnak fogják nézni azt, aki megtapasztalta, hogy mi van a barlangon kívül.

A ún. „klasszikus vallásgyakorlással” sem értek egyet. Helytelennek tartom a csecsemők vagy kisgyerekek megkeresztelését, nem is beszélve a vallásos nevelésükről. Helytelennek tartom azt, hogy egy még magatehetetlen, öntudat nélküli ember vallásáról mások döntenek. Minden ember szabadnak születik, és a kisgyermekek megkeresztelése, és pláne a vallásos nevelésük, korlátozza a szabad akaratukat, a gondolataik szabadságát és magát a vallásszabadságot, mely minden embert születésétől fogva megillet. Mint, ahogy a gyermekeket nem szabad politikai téren befolyásolni ugyanúgy nem lenne szabad ezt vallási téren sem megtenni. Az, hogy egy labilis pszichés és mentális képességekkel rendelkező gyermeket a pokol tüzével riogatnak, bármilyen negédes köntösben is tüntetik ezt fel, a gyermekek szellemi megrontása, amit ugyanúgy büntetni kéne, mint a szexuális megrontást. Ha a vallásosság egy büntető Istentől való félelmen alapszik, akkor az a vallásosság nem hiteles. A vallásosságot nem lehet kényszeríteni valakire. Akit a szülei XY vallásra neveltek, az sosem fog azzal teljeséggel azonosulni, csupán félni fog attól eltávolodni, így a vallásosság külsőségeit ugyan magára ölti, de a vallásosság lényegét igazán sosem fogja megélni, így előbb-utóbb egy hiteltelen, szorongásokkal teli és álszent emberré válik. Más az, ha valaki öntudatos emberként saját maga tapasztal meg valami földöntúlit, ha szabadon, szívből jövően kezd el hinni valamiben. Ez az igazi vallásosság. És ez minden másra is igaz, ami a hithez köthető. Lehet valaki meggyőződéses ateista is, a lényeg, hogy a hite ne a félelmen alapuljon, hanem az egyéni meggyőződésen. Szörnyen nonszensz dolognak tartom azt, mikor megkérdezem egy embertől, hogy „te miért vagy római katolikus?”, és erre legtöbbször azt a választ kapom, hogy „hát, mert annak kereszteltek”. És, ha arról faggatom, hogy mégis ezen kívül az egy dolgon kívül, amiről abszolút nem ő tehet, milyen személyes bizonyossága van, ami alapján romai katolikus, legtöbbször értelmes válasz helyet csak hümmögést és nagy, buta, meredt szemeket kapok.

Sok féle változata lehet a vallásos tapasztalásnak; előző életbeli emlékek, halál közeli élmények, kisgyermekkori látomások (6-7 éves korig, még a jelenlegi mélyen ostoba iskolarendszer le nem húzza őket a tisztán anyagi világba, addig sok gyermeknél nagyon gyakori), megmagyarázhatatlan kötődések különböző emberek között, meditáció során elért megváltozott tudatállapot, szellemekkel vagy egyéb paranoid jelenségekkel való találkozás. Vagy sokszor csak annyi, hogy bizonyos dallamok, színek, formák vagy szagok egyfajta eufórikus állapotba ringatnak minket. Sőt, a szexualitás is lehet a vallásos tapasztalás egy eszköze. Személy szerint a falra mászok attól, mikor a szexet az anyagi dolgokhoz sorolják. A szex nagyon is egy magasabb rendű, „Isteni” dolog, a legszentebb dolgok egyike. Az emberi szexualitás lényege ugyan is jóval több, mint a szaporodás. Az emberi szexualitás az ősteljesség iránti vágy, az a vágy, hogy egyesüljünk lélekben egy olyan emberrel, aki iránt érzelmileg kötődünk, és ez által, egy magasabb, Isteni szférába lépjünk. Ezt leginkább a tantrikus szexszel tudjuk elérni. Egyébként akár az ókori Indiában, akár számos távol-keleti népnél, akár az etruszkoknál, vagy akár számos indián törzsnél a szexualitás nem tabu, hanem a hétköznapi élet szerves része már kisgyerekkortól kezdve. Ezeknél a népeknél a szexualitás egy magasabb rendű dolog, egy összekötő kapocs az ember és a túlvilág között. Ezekben a kultúrákban már nagyon korán megtanulják az emberek megismerni és kezelni önnön szexualitásukat, ami az önismeret egy legfőbb eszköze, így ezekben a közösségekben jóval kevesebb a pszichés beteg ember, mint a nyugati vallások által megrontott országokban, ahol a szexualitás sokáig nem, hogy tabuként, hanem a legmocskosabb dolgok között volt számon tartva, és ezt a szent dolgot az nyugati kultúrákban a mai napig olyan kifejezésekkel gyalázzák, mint pl. a „disznókodás”. A gyermekek elől pedig szigorúan elzárják, pedig épp, hogy a gyermekkori jellemfejlődés során lenne a legfontosabb megtanulni kezelni saját szexualitásunk. Ráadásul a gyermekekben alapjában olthatatlan vágy és a szexualitás megismerése iránt, melynek külső, legtöbbször a szülők által történő elfojtása nagyon komoly lelki sérüléseket okoz.

A lényeg, hogy az ember ne legyen begyepesedett, hanem legyen nyitott a világra, mind szellemileg, mind lelkileg, igyekezzen minél több tapasztalatot gyűjteni, mert ez által találhatja meg a saját hitét. Egyébként szívesen ajánlom Hamvas Béla írásait!

Istenben hiszek.

A Bibliát emberek rakták össze, nem tartom hitelesnek.

A kereszténység önellentmondásos és logikátlan, tehát ebben "az egész vallásban" sem hiszek.