Miért teszik egyenlővé Jézust az Atyával? Az 1 korintusz 8:6 ezt mondja:

11. Isten előre megmondta, hogy emberré lesz

Jézusból nem "utólag csináltak Istent", hanem már az Ószövetség is azt jövendölte, hogy Isten emberré lesz. Keresztelő János az ÚR számára készített utat. Ezt Isten először Ézsaiással (40:3) ígérte meg: "Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek!" Ki érkezik? Az Úr. Kinek kell egyenes ösvényt készíteni? Istenünknek (vö. Mt 3:3). Végül az utolsó számon tartott prófétával, Malakiással (3:1) is megígérte: "Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat. Hamar eljön templomába az ÚR, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már! – mondja a Seregek Ura." (Mal 3:1 vö. Mt 11:10). Kinek a követe lesz János? Az Úré. Ki előtt egyengeti az utat? Az Úr előtt. Ki jön el templomába? Az Úr. Az Úr azonban Zakariással azt is előre megmondta, hogy mi fog történni vele a földön [pontos fordításban]: "...néznek majd rám, akit átszegeztek, és siratják őt, mint egyetlen fiút" (Zak 12:10 vö. Jn 19:37, Jel 1:7).

1. Jézus példátlan dolgokat tett

Rendkívüli, csodás jeleivel megmutatta, hogy uralkodik a természet erői (Mt 8:26-27, Lk 5:4-11), az anyag törvényei (Mt 14:19, Jn 2:1-11), a tér korlátai (Jn 4:46-54), a démoni hatalmak (Mt 8:16-17,28-32, Mk 1:27,34, Lk 4:35 vö. Kol 2:15), a betegségek (Mt 9:20-22, 32-33, 12:9-21, Lk 4:39-40, 5:12-15 stb.) és a halál (Mt 9:18.23-26, Lk 7:11-17, Jn 11:1-44) fölött. A prófétákkal ellentétben azonban "kenetét" (felhatalmazását) részben a tanítványaival is megosztotta, hogy azok is jeleket tegyenek "az ő nevében", tehát a tőle kapott küldetésként és az ő igazolásaként (Mt 10:1, Lk 10:17-19, Mk 9:38-40, 16:15-20). Mózes és Illés is tettek nagy csodákat, de ezek végső soron nem őket, hanem az Istent igazolták Izrael és a népek előtt. Jézus csodái azonban olyan "jelek", amelyek Jézusról tanúskodtak, arról, hogy ő az, akinek mondja magát, és hogy róla szóltak a messiási jövendölések.

12. Jézus nem hétköznapi csecsemő volt

Jézusnak nem volt emberi apja. Édesanyja, Mária szerint Istentől fogant (Lk 1:32,35 vö. 2:19,51). Keresztelő János anyja, Erzsébet a Szentlélek ihletésére úgy szólította Máriát, hogy "az én Uram anyja" (Lk 1:41-43), és nyilvánvalóan nem az anyósára gondolt, hanem Istenére vagy Messiására, ami – a fentiek alapján – ugyanaz. Férje, Zakariás azt jövendölte Keresztelő Jánosról, hogy "az Úr előtt" fog járni (Lk 1:76). Az Úr angyala is azt jövendölte Zakariásnak születendő fiáról, Jánosról: "Izráel fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, az ő Istenükhöz, és őelőtte jár az Illés lelkével és erejével … hogy felkészült népet állítson az Úr elé." Egyértelmű volt, hogy ki érkezett meg közénk az első karácsonykor.

13. Jézus szerint ő már emberi élete előtt is létezett

Jézus maga utalt rá, hogy már születése előtt is létezett (Jn 6:62), hogy "nem evilágból" származik, hanem "fentről" jött (Jn 8:23), az Atyától (Jn 16:28). Kijelentette, hogy már Ábrahám előtt (Jn 8:56-58), sőt a világ kezdete előtt is létezett, dicsőségben az Atyánál (Jn 17:5).

14. Jézus közvetítőnek tartotta magát Isten és ember között

A jeruzsálemi Templom az Isten és ember közötti kapcsolat egyetlen földi helye volt, de Jézus szerint az ő személyében még a Templomnál is nagyobb volt jelen (Mt 12:6). Úgy tekintett magára, mint aki a látható és a láthatatlan világ között közvetít, mint aki Jákób lajtorjája (Jn 1:51 vö. 1Móz 28:12). Kijelentette, hogy az Atyához nem juthat senki, csak általa, mert ő az út (Jn 14:6). Tanítványai is így látták (ApCsel 4:12).

15. Jézus szerint Isten őbenne ismerhető meg, sőt látható

Jézus szerint senki sem ismeri az Atyát, csak ő, a Fiú (Mt 11:27, Jn 10:15), az Atyát csak általa lehet megismerni (Lk 10:22), és csak aki őt ismeri, az ismeri az Atyát (Jn 8:19). Nincs ember, aki az Atyát valaha is látta volna vagy láthatná (1Tim 6:16), Jézus mégis azt állította, hogy ő látta az Atyát (Jn 6:46, 1:18). Sőt, boldog az, aki őt láthatja (Lk 10:23), mert aki őt látja, látta az Atyát (Jn 14:9), hiszen ő az Atyában van, és az Atya őbenne (14:10).

16. Jézus a "Vagyok"

Kijelentette, hogy ő nem evilágból származik, és aki nem hiszi, hogy ő a "Vagyok", az a bűneiben hal meg (Jn 8:23-24), ahogy saját elárultatását is azzal az indokkal jövendöli meg, hogy amikor az megtörténik, tanítványai elhiggyék, ő a "Vagyok". Ez a kifejezés nem más, mint Isten ószövetségi önmegnevezése: "Vagyok, aki vagyok" / "A Vagyok" (2Móz 3:14, héber ehjeh, LXX görög egó eimi). Isten az Ézs 43:10-ben is így fogalmazza meg Izrael kiválasztásának célját: "...hogy tudjátok, és higgyétek, és megértsétek, hogy én vagyok [az] (héber aní hú, LXX görög egó eimi), előttem nem lett Isten, és utánam sem lesz". Jézus a Jn 8:24-ben és a 13:19-ben szó szerint ugyanezt mondja saját magáról ("hogy én vagyok [az]", hoti egó eimi). A Gecsemáné kertben a Jézust kereső katonák megkérdezték, hogy melyikük Jézus, és amikor ő megszólalt: "Én Vagyok [Az]" (egó eimi), azok hanyatt estek (Jn 18:5-6).

17. Jézus mint a Fiú, az Emberfia és az Isten Fia

A Biblia "istenfiaknak" (héber b'né Elohim) nevez angyalokat (Jób 38:7, Zsolt 36:9) és Isten "fiának" nevezi a zsidóságot kollektíve, mint egész népet (Hós 11:1). Ugyanakkor egy zsidó sem nevezhette Istent személyesen az ő saját apjának, mint aki magától Istentől származik, mert ezzel magát is Istenné tette volna (vö. Jn 10:33).

Jézus két sajátos kifejezéssel utalt önmagára: ő az "Isten Fia" és az "Ember Fia". A "… fia" szerkezet más nyelvekhez hasonlóan többnyire a héberben is rokoni viszonyt fejez ki (pl. Jóna fia, Simon), de sajátos héber nyelvtani jelenség is, amely nem rokonít, hanem minősít, például "az engedetlenség fiai" (Ef 2:2) azok, akik engedetlenek, ahogy a "halál fia" pedig halott.

Egyrészt tehát amikor Jézus "az Ember Fiának" vallotta magát (Mt 16:13), ez először is azt jelenti: "aki Ember". Másodszor, ez a kifejezés egy ószövetségi apokaliptikus látomás alakja, aki "a Hatalmas jobbján ül", és aki a földre visszatérve a népek királya lesz (Dán 7:13-14 vö. Mt 26:63-66, 25:31). A reakciókból ítélve Jézus kortársai pontosan értették, hogy az Ember Fia címmel Jézus milyen hatalmat igényel magának.

Másrészt Jézus "az Isten Fiának" is vallotta magát, ami azt jelenti: "aki Isten". Az Atyához való viszonyát tekintve ő Isten egyetlen Fia (Jn 3:16; "egyszülött" = egyetlen), ezért ő a Fiú (1Jn 1:3, 2:22-24, 3:17, 4:9,14, 5:12 stb.), akinek Isten személyesen a saját Atyja (Mt 11:27, Lk 10:22, Jn 10:32-38), aki által az Atya tanít és cselekszik (Jn 14:10-11). Mint mondta: "minden, ami az Atyáé, az enyém" (Jn 16:15), hiszen "én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10:30). Jézus önmagáról tett kijelentéseit a zsidók azért értették úgy, hogy "ember létére Istenné teszi magát" (Jn 10:33), mert a szavait ószövetségi és héber füllel nem is lehetett másként érteni.

Megjegyzendő, hogy az Újszövetség szerint a hívők is "Isten fiai" (Gal 3:27), de míg A Fiú eleve, örökké, saját természete szerint Isten, a hívők az ő isteni természetének – jellemben, halhatatlanságban, dicsőségben – csak a részeseivé válnak az Isten kegyelméből (2Pt 1:4, 2Kor 3:18, 1Jn 3:2, 1Kor 15:53-54).

18. Tanítványai is hitték, hogy benne Isten lett emberré

Ő az "egyszülött Isten" (monogenész = egyszülött, azaz egyetlen, Jn 1:18), aki "Istennél" volt és "Isten" volt (Jn 1:1-2), aki "Isten formájában" volt (morphé = az alak, amelyről valaki felismerhető) és "Istennel egyenlő" volt (Fil 2:6, iszosz = egyenlő, mint a mérleg két karja). Előbb létezett mindennél, minden általa lett teremtve, és minden általa áll fenn (Jn 1:3, Zsid 1:3, Kol 1:16-17), tehát Teremtő és Megtartó (vö. Ézs 44:24, 45:12).

Mégis "testté lett" (Jn 1:14, 1Tim 3:16), mindenben az "emberekhez hasonlóvá" lett (Fil 2:7, Zsid 2:14). Közben nem adta fel Isten voltát, hanem felvette emberségünket, ezzel önmagát mintegy "megüresítve" (Fil 2:7) ideiglenesen lemondott például dicsőségének állandó sugárzásáról (Mt 17:1-8) és mindentudásáról (Mt 24:36). Tanítványai a feltámadása után "az Istenükre és az Urukra" ismertek benne (Jn 20:28), és később így is írtak róla (Jn 1:1,18, Róm 9:5, Ef 5:5, Tit 2:13, Zsid 1:3, 1Jn 5:20).

A Jézusban megjelent Fiú a láthatatlan Isten látható "képe" (eikón = látható kép, Kol 1:15, 2Kor 4:4), az Isten lényének (hüposztaszisz) a "képmása" (kharaktér = bevésés, lenyomat; mint pénzen a kép), és az Isten dicsőségének a "kisugárzása" (apaugaszma, Zsid 1:3), ezért Isten dicsőségének ismerete a hívő számára Krisztus "arcán" (proszópon, 2Kor 4:6) ragyog fel. Őbenne valóban "velünk [van] az Isten" (met'hémón ho theosz, Mt 1:23).

19. Mindezt a teljes Biblia összefüggései igazolják

Az Úr Isten, Jahve Elohim mindenütt jelenlevő szellemi lény (Zsolt 139, Jn 4:20-26, ApCsel 17:28). Jézusban mégis maga az Úr, az "Első és Utolsó", azaz Egyetlen Isten halt kínhalált megváltásunkért (Ézs 44:6 vö. Jel 1:8, 22:13 és 1:17-18, 2:8), tehát Isten valóban "a saját vérével" váltotta meg egyházát (ApCsel 20:28).

Ezért Jézus a mi "nagy Istenünk és üdvözítőnk" (Tit 2:13 vö. 3:4-6), és ahogy "nincs más üdvözítő", csak Jahve (Ézs 43:11), úgy "nincs üdvösség más névben" (azaz másban), mint Jézusban (ApCsel 4:12), akinek a neve azt jelenti: "Jahve az üdvösség" vagy "Jahve üdvözít". Egyedül az Úr "nevére", azaz előtte hajol meg minden térd (Ézs 45:23), és Jézusnak ez a "minden név fölött való név" (ti. a Legnagyobb Név: JHVH) adatott, hogy előtte hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és a föld alatt, elismerve, hogy Jézus Krisztus Úr (Fil 2:6-11, Róm 14:11 vö. Jn 20:28). Az ószövetségi ígéret (Jóel 3:1-5) is úgy szólt, hogy Isten kiönti a Lelkét; ezt a Messiás tette meg (ApCsel 2:7 vö. Jn 14:16-17, 16:7), akinek a feladata a Szentlélekkel keresztelés (Mk 1:8, ApCsel 1:8, 2:4).

2. Jézus példátlan tekintéllyel és tekintélyigénnyel lépett fel

Nincs ember vagy (ark)angyal, aki joggal követelhetett volna magának olyan tekintélyt, amilyet Jézus követelt magának. Azt állította, hogy az Atya az ő kezébe adta a végső ítéletet (Jn 5:22,27), és hogy az emberek az alapján fognak megítéltetni, hogy elfogadják-e az ő tanítását (Jn 12:48-50). Azt hirdette, hogy aki benne bízik, az nem megy ítéletre, hanem már most átment a halálból az életbe (Jn 5:24). Kijelentette, hogy ő itt és most, még ebben az életben képes megszabadítani embereket a bűn rabságából (Jn 8:34,36). Egyeseknek megbocsátotta a bűneit, pedig ezt egyedül Isten teheti meg (Lk 5:19-26, 7:36-50, Jn 8:1-11). Egy embernek a másik ember elleni bűnét ugyanis csak a sértett fél bocsáthatja meg; mivel azonban minden ember elleni bűn egyúttal Isten elleni bűn is (1Móz 39:9, Lk 15:21), Isten a maga részéről azt a bűnt is megbocsáthatja, amiért a vétkes már nem tudott bocsánatot kérni, vagy a sértett nem akart megbocsátani. (Ezzel összefüggésben tanította azt, hogy aki nem bocsát meg másoknak, annak Isten sem bocsát meg, Mt 6:14-15). Tudni kell, hogy akkoriban még működött a Templomban az állatáldozati rendszer, az isteni bűnbocsánat elnyerésének egyetlen, törvény szerint járható útja (Zsid 10:1-10).

Jézus szerint azonban őbenne még "a Templomnál is nagyobb" volt jelen (Mt 12:6), Ábrahám is előre látta "az ő napjait" (Jn 8:56-58), és a próféták és a királyok is őt szerették volna látni (Lk 10:23-24). Azt állította, hogy csak ő látta az Atyát (Jn 6:46), és aki őt látja, az látta az Atyát (Jn 14:8-10 vö. 1:18), és csak aki őt ismeri, az ismerheti meg az Atyát (Jn 8:19). Kijelentette, hogy őt is úgy kell tisztelni, mint az Atyát (Jn 5:23). Elfogadta emberek imádatát (Mt 4:10 vö. Jn 9:38, Mt 28:9, Lk 24:52), pedig az imádat csak Istennek jár, azt nem fogadhatja el sem ember (ApCsel 10:25-26), sem angyal (Jel 19:10). Sőt, kijelentette, hogy hozzá lehet imádkozni, mert aki majd az ő nevében őtőle kér valamit, azt ő megadja neki (Jn 14:14 vö. ApCsel 7:59).

Jézus nem egyszerűen beszélt az Istenhez vezető útról, az igazságról és az életről, a feltámadásról, a helyes erkölcsről és gyümölcsöző szolgálatról – ezeket mind saját magával azonosította ("Én vagyok..." mondások). Ő az Atyához vezető út, a való igazság és az élet (Jn 14:6), az egész világ számára ő maga a világosság, azaz a helyes erkölcsi mérce (Jn 8:12, 9:39-41), nélküle nem lehet gyümölcsöző módon szolgálni Istent (Jn 15:1-8), és aki benne bízik, annak örök élete van, mert azt ő fogja feltámasztani, aki maga a feltámadás és az élet (Jn 5:21, 6:40, 11:25-26).

3. Az adopcianizmus és az arianizmus

Ezek az irányzatok az előbbiekkel szemben látják a helyettes váltság szükségességét, de az egész üdvösséget egy felmagasztalt embernek (adopcianizmus) vagy egy félisteni-angyali lénynek tulajdonítják (arianizmus). "Üdvözítőjük" tehát teremtmény, akinek azonban szerintük is bűntelennek kell lennie, hogy mások helyett bűnhődhessen.

Ami az emberi megváltó elképzelését illeti, egy ember elvben képviselhetné az emberiséget. Ezen túl azonban egy olyan feltételnek sem tudna megfelelni, amely a Biblia szerint a megváltótól elvárható.

• Az emberek megváltójának például bűntelennek kell lennie, olyannak, ki maga nem szorul megváltásra. Nincs azonban ember, aki ne vétkezne (Róm 3:23, 5:12), és az ember egyetlen vétkével is az egész törvény ellen vét (Jak 2:10). És mivel Istennek senki sem adhat váltságot önmagáért (Zsolt 49:8, Zsid 5:1-3, 9:7), logikus, hogy másokért sem.

• Ha a megváltót az különböztetné meg a megváltandóktól, hogy a kivételes kenete vagy istentudata által bűntelen tud maradni, akkor kérdés, hogy Isten miért nem adja meg ezt mindenkinek? Ha azért nem, mert ennek a feltétele a kivételes életszentség, akkor meg az a kérdés, hogy azt hogyan érhetné el ezt bárki is kivételes kenet vagy istentudat nélkül?

Ami a félisteni-angyali megváltó elképzelését illeti, a Biblia említ emberi formában megjelenő angyalokat. Angyali lény azonban emberfeletti hatalom birtokosaként sem maga Isten, és embernek tűnve sem ember, az emberiségnek nem része.

• Az ariánus modell szerint a megváltóban az emberi lélek helyét egy "tökéletes" félisteni-angyali lélek foglalta el, emberi része csak testruha volt. Jehova tanúinál is Isten Mihály arkangyal "életét" helyezte Mária méhébe, hogy "tökéletes ember" jöjjön létre. A tökéletesség (bűntelenség) e rendszerekben azt van hivatva biztosítani, hogy a megváltó Isten számára elfogadható engesztelő áldozat lehessen.

• Egy részben angyali, ezért nem teljesen emberi lény azonban hiába bűntelen, nem képviselheti az emberiséget. Ehhez bűntelennek és teljesen embernek is kell lennie. Ez azonban – a fentiek alapján – csak úgy történhet meg, hogy nem csupán ember, hanem annál több. Ez a "többlet" viszont nem lehet egy másik, nem emberi teremtmény vagy annak egy része (egy angyal vagy annak elméje, lelke, életereje), mert ettől még ez a lény ugyanúgy kívülálló marad, akinek semmi köze az ember és az Isten közötti drámához.

Krisztus embersége és istensége azonban egyaránt valóságos és teljes volt, mert – és ezt nagyon fontos meglátni – egyik sem lényének egy-egy "része" volt, hanem lényének két természete. Egyszerre és teljesen Isten és ember, ezért valóban közvetíthet Isten és ember között. Isten pedig, aki a teljes emberségünket magára vette, ezért a teljes emberségünket képes helyreállítani, sőt saját isteni természetének részesévé tenni. Ez az, amit a protestáns teológia "megdicsőülésnek", az ortodox teológia pedig "átistenülésnek" hív.

A Biblia szerint tehát az emberiség megváltójának egyfelől szükségszerűen embernek kell lennie (Róm 5:15,18-19, 1Kor 15:21-22, 1Tim 2:5-6). Miért? Mert ha nem lenne teljesen és valóságosan ember, akkor nem lehetne az emberiség jogos képviselője, és mert akkor helyette egy kívülálló harmadiknak kellene kiengesztelnie Istent, ami azonban etikailag elfogadhatatlan. Ha ugyanis Krisztusban nem Isten, a Fiú lett volna emberré, akkor a bűnök bocsánatáért a köszönet nem az Atyát, hanem ezt a harmadik kívülállót (embert, angyalt vagy angyalembert) illetné. Eben az esetben azonban

• az Atya igazságtalan lenne, ha egy ártatlan kívülálló rovására, és nem a saját kárára venne magának elégtételt (ha elengedjük más tartozását, az a mi kárunk marad),

• vagy erkölcsileg tehetetlen, ha az ártatlan kívülálló magától jelentkezett volna "megoldani Isten problémáját" (a konfliktus feloldására a sértett és a vétkes között van szükség),

• vagy mindkettő: igazságtalan és erkölcsileg tehetetlen despota lenne, ha az ártatlan kívülállót annak akarata ellenére jelölte volna ki a feladatra.

A Biblia szerint az emberiség megváltójának Istennek is kell lennie (Jn 1:1,29, 1Kor 2:8, 5:7, 15:45,47). Miért? Mert ha nem lenne Isten is, akkor nem lenne képes teljesen megmenteni a benne bízókat.

• Hogyan lett volna képes egy teremtmény elviselni Istennek az egész világ bűne által kiváltott haragját és bosszúját? Jézus ugyanis ezt tette (Ézs 53:2-10, Jn 1:29, 1Pt 2:24, 2Kor 5:21).

• Hogyan lenne képes egy teremtmény egyszerre a világon minden hívő életére, tettére, szavára és gondolatára odafigyelni, és szükség szerint mindentudó emlékezettel, bölcsességgel, teljhatalommal cselekedni? Jézus pedig ezt teszi: tanítványaival van minden nap a világ végéig, akárhol is járnak (Mt 28:20).

Valóban neki adatott (vissza) minden hatalom a mennyen és a földön (Mt 28:18, Ef 1:20-23, Fil 2:6,9-11). A mindenütt jelenvalóság, a mindentudás és a mindenhatóság azonban kizárólag Isten képessége. Teremtmény (ember, angyal) egyszerre csak egy helyen tud lenni, nem tudhat mindent, és a hatalma is korlátolt. Ezért teremtmény egyszerűen képtelen lenne bibliai értelemben véve megmenteni a benne hívőket.

Háromság-tan

Megtérésem után számomra a legnehezebb a háromság-tan megértése és elfogadása volt. Idővel azonban összeállt a fejemben a kép arról, hogy mit is jelent ki a Biblia Isten lényéről (már amennyire ő megismerhető). Maga a háromság-tan, mint kifejezés természetesen nem szerepel a Bibliában, de az alapjai egyértelműen észrevehetők.

Ld: [link]

A Biblia szerint csak egyetlen Isten van, akit az Ószövetség általában JHVH (Jahve) néven említ (Ézs 43:10). Azonban az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyaránt olyan tulajdonságokkal rendelkezik, melyekkel csak Isten rendelkezhet, és olyan tevékenységeket hajt végre, melyhez csak Istennek van joga vagy képessége. A Biblia mégsem három Istenről beszél (triteizmus), sem az egyetlen Személy három megjelenési formájáról (modalizmus), hanem a monoteista trinitás-tanról. Ez összefoglalva ezt mondja: csak egyetlen Isten van, ez az egy Isten azonban három személyben létezik; a három személy személyiségét tekintve különbözik egymástól, de természetét, istenségét tekintve azonos egymással.

Csak néhány azok közül a tulajdonságok és jellemzők közül, melyek csak Istenre vonatkozhatnak, mégis az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyaránt bír vele: mindenhatóság, mindenütt jelenvalóság, mindentudás, teremtés, imádat elfogadása, imádságok meghallgatása, bűnök megbocsátása, üdvözítés, feltámasztás stb. Ezekre részletesen kitérnek a lenti ajánlott olvasmányok.

Nem igaz, hogy a kereszténység a háromság-tant a pogány vallások isten-triádainak mintájára találta ki, vagy a római-görög filozófia nyomán. A gyökerei ugyanis láthatók a Bibliában. A háromság-tan elvetése ezért számos írásmagyarázati problémát felvet (pl. egy teremtett lénynek joga van-e a bűnbe esett ember megváltására?). Másrészt azonban a Szentírás jelez bizonyos fajta alá-fölérendeltséget is az Istenségben. Úgy tűnik a Bibliából, hogy a fő forrás az Atya. Amit az Atya mond, az a Logosz (Ige, Jézus), amit pedig kilehel, az a Pneuma (Szentlélek). Ugyanígy a Fiú is rendelkezik ezzel az isteni Pneumával (Jn 20:22, ApCsel 16:7, Róm 8:9). Az Atya küldte el a Fiút a világba, és ő engedelmeskedett, ill. az Atya és a Fú küldte el a Szentlelket pünkösdkor. A Fiú mindig azt tette és tanította, amit az Atyától látott, a Szentlélek pedig Jézusról tesz bizonyságot. Érdekes észrevenni, hogy önmagában a Szentlélek imádatáról nincs szó a Bibliában, és hozzá intézett imádságot sem jegyeztek fel. Ez az isteni ‘hierarchia’ azonban nem azt jelzi, hogy egyik vagy másik személy kevésbé lenne isteni. Inkább a személyükben és szerepükben lévő különbségről van szó. Ahogy pl. a házasságban a férfié a főség, attól még mindketten (a nő is) ember a lénye teljességéből.

A legismertebb háromság-tagadók: krisztadelfiánusok, unitáriusok, Jehova Tanúi, Isten Egyházának Gyülekezetei, ill. az adventista teológiának is vannak érdekes vonásai (Jézus és Mihály arkangyal azonosítása).

További ajánlott olvasnivaló a témában (a részletes kifejtésért):

Szalai András: Háromságtani igék - [link] - [link]

Szabados Ádám: Küzdelem a Szentháromságért

A vitatott idézetek:

Jn 17,3

Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.

1 Kor 8,6

nekünk mégis egy Istenünk van, az Atya, akitől minden van, s akiért mi is vagyunk; és egy Urunk van, Jézus Krisztus, aki által minden van, s aki által mi is vagyunk.

Röviden a következő pontokban válaszolhatok:

1. A legtöbbször azért történik konfúzió a Szentháromságot illetően, mert nem értik pontosan, hogy mit is tanít az Egyház. A katolikus tanítás egyértelműen vallja, hogy EGY Isten van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ők hárman, három személyben Egy Isten (nem istenek!). Azaz a három személy együtt és külön-külön mindegyik az EGY Isten. Tehát, ha együtt nézzük az isteni személyeket: az egyedül igaz Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ha külön nézzük, kiemeljük a személyeket, akkor: az Atya az egyetlen igaz Isten; a Fiú az egyetlen igaz Isten; a Szentlélek az egyetlen igaz Isten. A Katekizmus így mondja:

„A Szentháromság egy. Mi nem három istent vallunk, hanem egy Istent három személyben: ,,egylényegű Háromságot''. Az isteni személyek nem osztják meg egymás között az egyetlen istenséget, hanem mindegyik teljes egészében Isten: ,,Az Atya egészében az, ami a Fiú, a Fiú egészében az, ami az Atya, az Atya és a Fiú egészében az, ami a Szentlélek: azaz egyetlen Isten a természetet illetôen''. ,,A három Személy bármelyike az a valóság, tudniillik isteni substantia, essentia, vagyis natura.''”

2. A két általad ajánlott vers ezért pontosan azt mondja, ami a katolikus/keresztény tanítás.

3. A „jehovák” azonban belemagyaráznak. A Jn 17,3 ugyanis azt mondja, hogy „az Atya az egyetlen igaz Isten” (ami megfelel a katolikus tanításnak), de azt nem mondja, hogy „egyedül az Atya az igaz Isten”, amit csak bele szeretnének magyarázni. A két tétel között világos különbség van.

4. A Szentírás általában attribútumokat használ az egy-egy isteni személlyel kapcsolatban, hogy megkülönböztesse az egy Istenségben a három személyt. De ezek az ismertető jegyek mind a három személyre egyaránt vonatkoznak. Vagyis a Szentírás az Atyát, a Szentháromság első személyét leggyakrabb ho Theosz-nak nevezi („az Isten”), a Fiút, a második személyt ho Küriosz-nak („az Úr”), míg a harmadik Személyt to pneuma to hagion-nak („Szentlélek”). Viszont ezek a nevek többször is felcserélődnek, azaz pl. a Fiút is nevezi ho Theosz-nak (Jn 20,28; Róm 9,5; Zsid 1,8; vö. még Tit 2,13; 1Jn 5,20; 2Pét 1,1.); a Szentlelket is nevezi ho Küriosz-nak (pl. 2Kor 3,16-18; Zsid 10,15-16), és az Atyát is nevezi ho Küriosznak (Jak 3,9). Tehát a Jn 17,3-ban semmi más nem történik, mint hogy „saját nevén” nevezi az Atyát, viszont ez nem jelenti azt, hogy kizárólagos értelemben kellene érteni.

5. Itt értünk el az 1Kor 8,6-hoz. Itt a jehovák csak a mondat első felét használják, mint „bizonyítékot” arra, hogy az egyetlen Isten az Atya. De mi van a mondat második felével? „egy Urunk van, Jézus Krisztus”. Akkor, ha a mondat első felében az őrtornyos magyarázat kizárja a Fiút, Jézust mint Istent, akkor ugyanígy a mondat második feléből meg azt kell kiolvasniuk, hogy csak Jézus az Úr, és az Atya nem Úr. Ez így érdekes lenne. Viszont a katolikus keresztény tanításba pontosan beleillik, ahogy a másik idézet is, ugyanis pár sorral odébb a Szentírás is jelzi, hogy az Atya és a Fiú egy (Jn 17,11.22; vö. Jn 10,30).

Persze lenne még további érv is, de talán ennyi is elég.

Itt a jehovák csak a mondat első felét használják, mint „bizonyítékot” arra, hogy az egyetlen Isten az Atya. De mi van a mondat második felével? „egy Urunk van, Jézus Krisztus”. Akkor, ha a mondat első felében az őrtornyos magyarázat kizárja a Fiút, Jézust mint Istent, akkor ugyanígy a mondat második feléből meg azt kell kiolvasniuk, hogy csak Jézus az Úr, és az Atya nem Úr. Ez így érdekes lenne. Viszont a katolikus keresztény tanításba pontosan beleillik, ahogy a másik idézet is, ugyanis pár sorral odébb a Szentírás is jelzi, hogy az Atya és a Fiú egy (Jn 17,11.22; vö. Jn 10,30). Ez pontosan bemutatja a két személy viszonyát a teremtésben és választja őket külön szerepük szerint. Tehát az a személy, akitől van a teremtés, az Atya, míg az a személy, aki által van a teremtés, az Jézus. Ami azt a sokat hangoztatott érvet illeti, hogy itt az Atya egyedül Isten, Jézus kizárásával, azt válaszolhatjuk, hogy ez esetben Jézus bizonyára egyedül Úr, az Atya kizárásával, ami persze lehetetlen. Ez a szöveg logikájából következik. Egyébként Pál ezeket a bálványistenek némelyek általi így nevezése ellen mondja, s nem Jézus Istennek nevezése ellen, tehát ki sem lehet ezellen aknázni. De mi tudjuk, hogy a Fiút ugyanúgy kell tisztelni, ahogy az Atyát, azaz ami tisztelet az Atyának jár, az jár a Fiúnak is. Egyébként a szöveggel az a gond, hogy a magyarban messze más ez, mint az eredetiben. Ugyanis az "Úr" (gör. Küriosz, héber Adonáj) az a szó, amit a zsidó arra alkalmazott, hogy ne mondja ki Isten szent nevét, a JHVH-t - vagyis amikor a Bibliában Isten neve volt leírva, akkor a zsidó az így olvasta ki: "az Úr". Ez a magyar nyelvben nem egyértelmű, mert a magyar másként és sokkal általánosabban használja az "úr" kifejezést. Mindez világos Tamás apostol hitvallásában, amikor így hull térdre Jézus előtt: "Én Uram, én Istenem" (Jn 20,28) - vagyis az "Úr" és az "Isten" jelző a bibliai nyelvben ekvivalens módon alkalmaztatik, az pedig egy szóhasználati sajátosság, hogy az Atya és a Fiú elkülönítése végett elkülönítették őket nyelvileg mint az "Istent" és mint az "Urat". Mire látunk itt példát? Arra, hogy egy-egy mondat kiszakítása a szövegkörnyezetből és kitépése a teljes Biblia összefüggéseiből rossz értelmezésekre és tarthatatlan álláspontokra vezet. Ez nem jelenti automatikusan, hogy Jézus ne tartozna bele az "egy Isten"-be, ahogyan az Atya bizonyosan beletartozik az "egy Úr"-ba (pl. Mt 11,25; Apcs 4,29).

[link]

The Arians and Socinians pretend from this place, that only the Father is truly and properly God. The Catholics answer, that he is called the God, of whom all, because from him always proceeded, do proceed, and shall always proceed the Son and the Holy Spirit, though one and the same God in nature, substance, &c. And that when he is called the one God, by these words are excluded the false gods of the heathens, not the Son, and the Holy Spirit, who are but one God with the Father. St. Chrysostom also here observes, (hom. xx.) that if the two other persons are excluded, because the Father is called one God, by the same way of reasoning it would follow, that because Jesus Christ is called the one Lord, neither the Holy Spirit, nor even the Father, are the one Lord, whereas the Scriptures many times express the divine majesty, as well by the word Lord as by the word God.

Called the Father here, not in contradistinction to the other persons of the sacred Trinity, and to exclude them from the Godhead, but in contradistinction to all creatures that were made by God, and whose formation is attributed to each of these three in other places of scripture, and not appropriated to the Father alone. God the Father, as Fons et fundamentum Trinitatis—as the first person in the Godhead, and the original of the other two, stands here for the Deity, which yet comprehends all three, the name God being sometimes in scripture ascribed to the Father, kat exochen, or by way of eminency, because he is fons et principiam Deitatis (as Calvin observes), the fountain of the Deity in the other two, they having it by communication from him: so that there is but one God the Father, and yet the Son is God too, but is not another God, the Father, with his Son and Spirit, being the one God, but not without them, or so as to exclude them from the Godhead.