Ha ádám és éva nem vétkeznek, vajon meghaltak volna? Ha nem, miért lett volna külön lelkük?

Az Őrtorony Társulat ezzel kapcsolatos tanításai az emberről bibliait és bibliátlant egyaránt tartalmaznak, és ezek keverednek. Ez onnan származik, hogy túlzottan leszűkítik a „lélek" és a „szellem" fogalmát; a „lélek" csak „egész ember", és a „szellem" csak „életerő". Mindamellett a bibliai lexikon szerzői elég nyíltak ahhoz, hogy bevallják: „Széles jelentéstartalmuk van ezeknek a kifejezéseknek, különböző árnyalatokkal" (i. m. 1. 340. o.), akkor is ha magyarázatukhoz nem vonnak le következtetéseket ebből a felismerésből. Éppen azért, mert a „rúach" és „n'sámá" (héber), továbbá a görög pneuma („szellem"), valamint a „nefes" (héber) és a „pszühé" (görög) kifejezéseknek oly „széles jelentéstartalmuk van", magyarázatuk és elhelyezésük a teológia tudományában is nehéz. így itt csak nagy vonalakban vázolhatjuk őket -, arra a kérdésre tekintettel, hogy van-e további lét a halál után (kontinuitás), vagy az ember a „teljes halálba" süllyed (diszkontinuitás). (Ennek a kérdésnek az adventistákkal folytatott beszélgetésben is jelentősége van, hiszen Russell és utódai tőlük vették át a „teljes halálról", a „megsemmisülésről" stb. vallott nézeteiket.

Az ember maga élő lélek, vagy van lelke? A Biblia mindkettőt mondja. Az, hogy az embert, mint „nefes chajjá"-t („élő lélek", általánosabban „élőlény"-nek fordítható) Isten teremtette, világosan kiderül az alapvető lMóz 2,7-ből: „Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. így az ember élőlénnyé (nefes chajjá)" Az ószövetséges Claus Westermann így kommentálja ezt a helyet:

„... az ember nem több alkotórészből áll (mint test és lélek vagy hasonló), hanem 'valamiben' áll fenn [a föld pora], amely a megelevenítés által emberré lesz... az ember nem magába kapja Isten leheletét, hanem Isten fújja belé az élet leheletét... Az 'élet lehelete' tehát egyszerűen az elevenséget, az élet leheletének belefujása az ember megelevenítését jelenti... Az Isten által teremtett ember az élő ember... az ember 'nefes chajjá''-ként lesz megteremtve, nem a testébe adatik 'élő lélek'. Az emberről a maga eleven mivoltában, teljes egészében van szó" (Westermann 1976,282k).

Az, hogy Jehova Tanúi az embernek ezt az „egységességét" hangsúlyozzák, érvelésüknek valós eleme. Igen, az ember a maga egészében „élő lélek", amelyet Isten a földből formált, és életének leheletével (ha nem is olyan dinamisztikusan, majdhogynem materialisztikusan értve, mint az Őrtorony Társulat, ld. feljebb) töltött be. Mivel azonban a „nefes" és a „pszühé" fogalmát az Ó- és az Újszövetség tovább szélesíti, és egy sor jelentésárnyalatot mutat fel, másképp is alkalmazható, így például a következő kijelentésekben: „a lelke (pszühé) benne van (en autó)" (Csel 20,10; vö. lKir 17,21k), „lelkűk van (ta ehonta pszühasz)" (Jel 8,9 stb.). Jehova Tanúinak ismételten azok a helyek okoznak gondot, ahol test és lélek megkülönböztetéséről, sőt szétválasztásáról van szó, például Mt 10,28-ban: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket (pszühé) meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja veszíteni a gyehennában."

Az „Újszövetségi Teológiai Fogalmi szótár (TBLNT) a héber „nefes" és a görög „pszühé" következő jelentésárnyalatait sorolja fel a Szentírásban, a megfelelő helyekkel alátámasztva: „az élet helye, vagy az élet", „az egész természeti lét és az ember élete", „élő lélek", „a belső emberi élet... én, személy, személyiség a lélek különböző erőivel... a személy a tudat minden képességével", „az elevenség és az akarat és kedély oldala az emberben", „az eszhatológikus élet", „az az adottság, amelyen belül élet és halál, romlás és üdvösség eldől" (THBLNT D/1977 1.116k).

Ha közös nevezőre akarjuk hozni a definícióknak ezt a zavaró (korántsem teljes) változatosságát, akkor talán így fogalmazhatunk: A „lélek" olyan fogalom, amely mind az emberi személy egészére, mind pedig lényegi tulajdonságaira és körülményeire vonatkozhat. Az Ó- és az Újszövetség úgy ábrázolja az embert mint „lelket", de úgy is, mint „szellem-lélek-test" egységét, amely a testi halállal ideiglenesen megszűnik, és a testi feltámadáskor helyreáll. A köztes időben (köztes állapot a földi halál és az utolsó napi feltámadás között) az ember személyként tovább létezik, mégha földi, anyagi test nélkül is. A személy folyamatossága a földi halál és a feltámadás között az emberi én - vagy a „lélek" - továbbélésének is nevezhető, anélkül, hogy ezzel „a lélek halhatatlansága" pogány platonista elképzeléseinek hódolnánk. A „lélek" ebben az értelemben az embernek az anyagi halálon túl is tartó személyisége.

Az olyan bibliai igék, mint Mt 10,28; Lk 16,19-31; lPt 3,19 és ószövetségi kijelentések a Seolról világosan arra utalnak, hogy van köztes állapot -, ezzel pedig az ember további létezése a halál után. A „teljes" halál feltételezése ezért több mint kérdéses. Luther Mártonnal és Fritz Heidlerrel (aki többek között Lutherre hivatkozik), az a meggyőződésem, hogy a Biblia „az elhunyt személyek köztes állapotban való lelki további létezéséről" beszél, és hogy Isten „a lelket halhatatlanul és örökkévalóságra teremti", azért, hogy „megőrizze az én folyamatosságát, és így személyes identitásukban lehetővé tegye a halottak feltámadását" (F. Heidler: Ganztod oder nachtodliche Existenz? [„Teljes halál vagy halál utáni lét?"] Theologische Beitráge 4/1985 169 kk).

Wolfgang Trillhaas arra hívta fel a figyelmet, hogy feltámadás és halhatatlanság nem egymás ellentétei, hanem feltételezik egymást. Halhatatlanság és feltámadás úgy viszonyul egymáshoz, mint héj és mag, mint kezdet és vég. A feltámadás „a halhatatlanságba vetett hit egyik módja". „Csak akkor gondolható el, ha a halálon túli élet egyáltalán a horizontra képzelhető" (W. Trillhaas: Einige Bemerkungen zur Idee der Unsterblichkeit [= „Néhány megjegyzés a halhatatlanság gondolatához"] , Neue Zeitschrift fur Sytematische Theologie, 1965,147kk).

Amikor a Bibliában arról van szó, hogy a „lélek" meghal (például 4Móz 23,10; lKir 19,14), az mindig az egész embert (szélesebb értelem), de sohasem a lelket, mint az ember teremtésbeli elemét (szűkebb értelem) jelenti. Ez különösen az olyan helyekre vonatkozik, mint Ez 18,4, amelyet szívesen vesz elő az Őrtorony Társulat (például: „Érveljünk az írásokból, 249. o.). Ha ott azt mondja a próféta, hogy „annak a léleknek kell meghalnia, amelyik vetkezik", ezen nyilvánvalóan az ember szellemi-testi egységében értendő, mert egy elszigetelt lélek sem vetkezni, sem meghalni nem tudna.

A halandóság olyan tulajdonság, amely az Újszövetségben csak a földi testre vonatkozóan használatos (Róm 6,12; 8,11; lKor 15,53k; 2Kor 4,11; 5,4). Hiszen a földi test a látható és múlandó szférájába tartozik (2Kor 4,18). Az új test azonban, amelyben a személyes folyamatosságában tovább létező ember az utolsó napi feltámadáskor részesül, halhatatlan (lKor 15,35-54; 2Kor 5,1-10; Fii 3,21; vö. Ronsdorf 1992,114k).

Konkrétan elmondta, csak te nem figyeltél, arról meg nem én tehetek.

A paradicsomban a vita nem a lélek halhatatlanságáról, hanem a megszentelő kegyelem és a testi halhatatlanság elvesztésének lehetőségéről szólt.

Isten óvta Ádámot, hogy ne egyen 'a jó és rossz tudásának fájáról', különben meghal azon a napon (1Móz 2:17). Adám és Éva mégis evett belőle, de azon a napon nem biológiai halált halt, hiszen még sokáig élt (1Móz 5:5). Ádám azonban elvesztette az Istennel való közösséget (ki lett űzve az Édenből) és az örök életet (többé nem ehetett az élet fájáról, 1Móz 3:23-24). Ádám (az ember) halála tehát "azon a napon" lelki-szellemi-vallási értelemben vett halál volt (vö. Ef 2:1), amely aztán biológiai halálhoz vezetett.

A halál lelki-szellemi és biológiai értelemben Ádám minden utódjára, minden emberre átterjedt, mert mindenki vétkezett és vétkezik (Róm 5:12-14, 1Kor 15:22,56). Az viszont, hogy "a bűn zsoldja a halál" (Róm 6:23), nem azt jelenti, hogy a bűn Istentől kapott büntetése a halál, hanem azt, hogy a bűn szolgálatáért a bűntől kapott zsold a halál, szemben az örök élettel, amit viszont Istentől lehet ingyen ajándékként megkapni (a szövegkörnyezet alapján a kérdés ez: kit akar a hívő szolgálni, a bűnt vagy Istent?).

A "halál" fogalma (héber: mávet, görög: thanatosz) nem egyszerűen az élet hiánya, a Bibliában három jelentése van:

• vallási, erkölcsi értelemben vett halál (1Móz 2:17, Mt 8:22, Jn 5:25, Ef 2:1), ami minden újjá nem született ember jelene

• biológiai, testi halál (pl. 1Kor 15:31); ez minden élő ember jövője (kivéve azokét, akik élve ragadtattak a mennybe, mint Énók, Illés és a Krisztus visszatérésekor élő hívők)

• "második halál" (a tűz tava) a sátán, a démonok és a hitetlen bűnösök jövője (Jel 2:11, 20:14, 21:8), vagyis az örök kárhozat.

A lélek tudatos továbbélésére több bibliai példa is van:

• a Noé idején élt és az özönvíz során elpusztult emberek "börtönben" levő lelke öntudatánál volt, különben Jézus nem prédikált volna nekik (1Pt 3:19)

• az ószövetségi szentek közül Mózes és Illés is öntudatos átmeneti létformában volt, különben Jézus nem beszélgetett volna velük, sem ők Jézussal (Mt 17:1-5)

• a mártírok lelke a mennyben öntudatos, átmeneti létformában van, különben nem kiáltanának Istenhez, és nem kellene őket megnyugtatni (Jel 6:9-11); a nagy sokaságból kijövők is a mennyben dicsőítik Istent (Jel 7:9-17).

Ld. még: Mt 10:28; Jer 15,1; 2Mak 15,12-16; Mt 27,47-49; Mk 15,35-36; Lk 15,7; Zsid 12,1; Jel 5,8-10; 6,9-11; 7,13-14; 8,3-5; 11,15-18; 19,1-3.

A feltámadás pedig nem újrateremtés lesz, hanem feltámadás a test és lélek egységének helyreállítása egy megdicsőült testben.

Mert ha újrateremtenének, az már nem te lennél, hanem egy veled teljesen azonos klón, de nem te.

Mint ahogy lemásolhatsz egy cd-t is, a tartalma ugyanaz lesz, de nem ugyanaz.

Ld. Hatodik napon c. film.