Ha ádám és éva nem vétkeznek, vajon meghaltak volna? Ha nem, miért lett volna külön lelkük?

Ahogy annak idején a Föld is csak egy lapos valami volt és nem gömbölyű, arra mondták, hogy az az igazság. És mára az az igazság, hogy gömbölyű.

Nehéz téma, dogmákkal, beidegződésekkel, hittel, ellentéttel, szembenállásokkal, hiszen itt a vallásról beszélünk és a vallásunk egy bizonyos tényre épült. A tény viszont meginog keményen, ezért hadakozunk ellene.

MILYEN VOLT AZ EMBER A BŰNBEESÉS ELŐTT?

Válasz:

A bűnbeesés előtt az ember a megszentelő kegyelem és az eredeti épség állapotában volt, természete nem volt bűnre hajló, mentes volt a halál kényszerétől és a szenvedéstől, valamint egészen kiváló tudással rendelkezett.

Magyarázat:

A Teremtés könyve bemutatja, hogy az ember a teremtés után „beszélgetett" az Istennel, mintegy meghitt kapcsolatban volt vele. A megszentelő kegyelem állapotában lenni ui. éppen azt jelenti, hogy valaki — emberileg szólva — méltó arra, hogy az Isten szóba álljon vele.

Szt. Pál apostol is mindig megújításként, helyreállításként értelmezi azt az állapotot, amelybe a megtérés által kerülünk. Ezt jelend az eredeti épség (status integritatis), mely az alábbiakat jelenti. P. Schütz Antal mai párhuzama az ember paradicsomi állapotával:

„A mai etnológia valószínűvé teszi, hogy a „törpe primitívek" (pigmeusok) nem elfajult, hanem elmaradt, infantilis törzsek, melyek az emberi kultúrának tapasztalatilag elérhető legrégibb formáját mutatják. Már most ezek egyszerű, puritán erkölcsi élete, aránylag tisztult vallási fölfogásuk és istentiszteletük közvetlensége, foglalkozásuk jellege (a férfiak vadásznak: Ádám az állatoknak nevet adott; a nők növényeket és gyümölcsöt gyűjtenek: Éva vétke a tiltott fa gyümölcse) figyelemre méltó párhuzamot mutattak az első embernek a Szentírásban részint leírt, részint sejtett állapotával" (Schütz. Dogm. 82.§ 3)

Az első emberpár mentes volt az ún. rendeden kívánságoktól, vagyis a bűnre való hajlamtól. Ez nem azt jelentette, hogy nem volt képes vétkezni, hiszen bűnbe esett, hanem azt, hogy saját természete nem vonzotta őt inkább a rossz, mint a jó felé. Ezért az ember ebben az állapotban nem követhetett el bocsánatos (kisebb súlyú) bűnt, hiszen minden egyes cselekedetéről pontosan tudta, hogy az összhangban van-e Isten akaratával, továbbá természetének rosszra hajlása sem szolgálhatott még mentségül. Ezért nincs értelme feltenni a kérdést, hogy súlyos volt-e az első bűn. Az első emberpár ui. csak súlyosan tudott vétkezni.

A halál kényszerétől való mentesség nem teljesen azonos a halhatadansággal. Tehát az első ember bűn nélkül is meghalhatott volna, ha az élettel összeegyeztetheteúen helyzetbe kerül (pl. vízbe fullad, túl magasról leesik, levágják a fejét). Az erőszakos halálra tehát lett volna lehetősége. Ez következik testi mivoltából. A halál kényszerétől való mentesség azt jelenti, hogy az ember (és valószínűleg az egész élővilág) számára ismeretlen lett volna a természetes halál (elöregedés) és a betegség. Szt. Ágoston pontos megkülönböztetést tesz, amikor meghatározza, miben állt az emberi halhatadanság adománya: az ember eredeti állapotában „képes nem meghalni" (posse non mori). Ui. az igazi halhatadanság, vagyis, hogy valaki „nem képes meghalni" (non posse mori), csak Istenben van meg (August. Gen. üt. VI. 25,36). Arra a kérdésre, hogy hol fért volna el a korládanul szaporodó emberiség, azt lehet felelni, hogy egyrészt az univerzum végtelen, és az Isten barátságában élő embernek Isten bárhol élőteret készíthetett volna. Valószínűbb azonban, hogy Isten az embernek eleve természetfeletti szerepet szánt, és az ember megfelelő idő után úgy hagyta volna el a természetes világot, hogy - miként az áteredő bűn nélkül fogantatott Szűz Mária — nem kellett volna keserves haláltusát vívnia, és testét nem látta volna romlás.

Az egyházatyák az ember szenvedésmentességét abban látták, hogy az első emberpárt a mostani lét ezer nyomorúsága nem üldözte, hiszen arra voltak hivatva, hogy a „gyönyörök kertjében" a természettel és Istennel olyan harmóniában éljenek, hogy teljességgel mentesek legyenek a létharc küzdelmeitől (ld. Szt. Ágoston De Civitate Dei c. művét). Az embernek nem kellett ösztöneivel sem küzdenie, hiszen a megszentelő kegyelem állapotában ösztönei teljesen értelme uralma alatt álltak, ezért önmagával sem kellett küszködnie. Itt megerősítésül szolgál a pogány vallások szinte egyetemes meggyőződése, hogy az emberiség élete aranykorral (aurea prima) kezdődött.

Az első ember Istentől beléöntött tudása (scientia infusa) igen nagy volt, ám e tudása nem kizárólagosan ugyan, de elsősorban szellemi dolgokra terjedt ki. Ádám adott mindennek nevet, és a névadás a Biblia nyelvén az elnevezett dolgok feletti uralmat és azok kimerítő ismeretét jelenti, ám ezt az ismeretet nem kell végletesen eltúlozni. Aquinói Szt. Tamás megfogalmazásában: „Ádám rendelkezett azzal az ismerettel, melyre szüksége volt mint az emberiség fejének és mint első embernek" (Thom Aq. STh. I. 93. 3,4). Evilági tudása mindenképpen korlátozott volt. Ez egyrészt következik abból, hogy tanulásra képes volt, másrészt látszik abból, hogy a Sátán viszonylag könnyen rá tudta szedni.

Igazolás:

Az első ember kegyelmi állapotára vonatkozó szentírási szakaszok: „Isten az embert igaznak alkotta" (Préd 7,30). „Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad" (Zsolt 8,6). Szt. Pál apostol a kegyelmi állapot visszaszerzéséről beszél: „A kegyelemmel azonban nem úgy áll a dolog, mint a bukással. Mert ha egynek bukása miatt sokan meghaltak, Isten kegyelme, s az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra. A kegyelemmel tehát másképpen van, mint az egy ember bűnével. Az ítélet ugyanis egynek bűnéért rótt ki büntetést, a kegyelem pedig sok vétekből megigazulásra vezet. Mert ha egynek bűnbeesése következtében egy miatt uralomra jutott a halál, mennyivel inkább uralkodnak az egy Jézus Krisztus által az életben azok, akik a kegyelem és megigazulás bőséges ajándékát kapják" (Róm 5,11).

A bűnös hajlamtól való mentességre utaló szakasz: „Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt" (Ter 2,25).

A halál nem szerepelt az Istennek emberről alkotott tervében: „Isten ugyanis halhataüanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette. A Sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál" (Bölcs 2,22). „A halált nem Isten alkotta, Ο nem leli örömét az élők pusztulásában. Hisz mindent azért teremtett, hogy legyen, és a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak" (Bölcs 1,13). A halál a bűn büntetésszerű következménye: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza" (Ter 3,19). „Egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyományaként a halál, és így a halál minden embernek osztályrésze lett, mert mindnyájan vétkeztek" (Róm 5,12).

Az első ember kiváló tudása: „Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik" (Ter 2,19). „Felruházta őket saját erejével, saját képmására teremtette őket. Minden élő előtt félelmessé tette, az állatok s madarak urává rendelte. Ő alkotta száját, nyelvét, szemét, fülét, s hogy gondolkodjék, szívet adott neki. Eltöltötte őket érteni tudással, s megmutatta nekik, mi a jó, mi a rossz" (Sir 17,3).

Hiába kapálózol. A keresztények szerint is Isten nem azért teremtette a lelket, hogy legyen valami, ami tovább éljen a test halála után. Nem az az elsődleges funkciója, hanem az, hogy a lélek teszi az embert Isten képmásává, értelmes, önálló lénnyé.

A léleknek csak másodlagos szerepe a kontinuitás biztosítása a test halála és feltámadása között.

A lélek teszi az embert értelmes, érző, gondolkodó lénnyé.

Az agy önmagában csak egy az állatvilágban jónak számító gyors processzor.

Nézz egy számítógépre, az újabbak közül sok jóval gyorsabban számol, mint talán az összes élő ember egyszerre. Mégis él, nem képes új gondolatokat kitalálni, fejlődni, érezni, mert nincs benne lélek, szellem.

Ugyanígy vannak a szellemi vagyis értelmes lélekkel nem rendelkező állatok. Csak arra képesek, hogy a beléjük írt programot, amit ösztönnek nevezünk, végrehajtsák.

A lélek tesz minket emberré. Enélkül csak okos ösztönlények lennénk.

Hehh, és miből gondolod, hogy a léleknek csak az az egy értelme létezhetik ?

"Test és lélek tekintetében egy"

Az Isten képmására teremtett emberi személy egyszerre testi és szellemi lény. A bibliai elbeszélés szimbolikus nyelve ezt fejezi ki, amikor azt mondja: "Isten a föld porából alkotta meg az embert; és orrába lehelte az élet leheletét; így lett az ember élőlénnyé" (Ter 2,7). Isten tehát az egész embert akarta. A lélek szó a Szentírásban gyakran (megj: tehát nem mindig!) az emberi életet [Vö. Mt 16,25--26; Jn 15,13.] vagy az egész emberi személyt [Vö. ApCsel 2,41.] jelenti. De jelenti az ember bensőjét is, [Vö. Mt 26,38; Jn 12,27.] azt, ami benne a legdrágább, [Vö. Mt 10,28; 2Mak 6,30.] azt, ami által a leginkább Isten képmása: a "lélek" az emberben a szellemi principiumot jelenti. Az ember teste részesedik "Isten képmásának" méltóságában; pontosan azért emberi test, mert szellemi lélek élteti, és az emberi személy mint egész van arra rendelve, hogy Krisztus testében a Szentlélek temploma legyen. [Vö. 1Kor 6,19--20; 15,44--45.] "Az ember, aki a test és lélek tekintetében egy, testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagvilág elemeit úgy, hogy általa elérjék céljukat és fölemeljék hangjukat a Teremtő szabad dicséretére. Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot jónak és tiszteletreméltónak kell tartania." A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test "formájának" kell tekinteni; azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot. Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt -- nem a szülők "hozzák elő" --; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől, és a végső föltámadásban újra egyesülni fog a testtel. Olykor megkülönböztetik a lelket a szellemtől. Így Szent Pál azért imádkozik, hogy "a békesség Istene szenteljen meg titeket, hogy tökéletesek legyetek, őrizze meg szellemeteket, lelketeket és a testeteket feddhetetlenül Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig" (1Tesz 5,23). Az Egyház tanítja, hogy e különbségtétel nem vezet be kettőséget a lélekbe. A "szellem" azt jelenti, hogy az ember teremtésétől fogva természetfölötti céljára van rendelve, és lelke képes arra, hogy ingyenes ajándékként fölemeltessék az Istennel való közösségre. Az Egyház spirituális hagyománya a szívet is hangsúlyozza, biblikus értelemben a "benső mélységét" (Jer 31,33-ban "in visceribus"), ahol a személy elkötelezi magát Isten mellett, vagy ellene dönt. [Vö. MTörv 6,5; 29,3; Iz 29,13; Ez 36,26; Mt 6,21; Lk 8,15; Róm 5,5.]

+ [link]