Az Újszövetségben az van írva, hogy Isten csak az élők istene de a halottaké nem. Hogy van ez? Miért?

egy Isten van

a sátán akkor hazudott, amikor azt mondta: oylanok lesztek, mint Isten

nem leesett, Isten küldte el

nem, abban hazudott, hogy meghalnánk

illetve a test haála igaz, tehát féligazságot mondott, ami tudjuk, a legnagyobb hazugság

és szerintem e világ istene is az Isten

Szóval hiába idézgeted, az Édenben nem a lélek halhatatlansága volt a vitakérdés Sátánnal.

Azt pedig nem mondjuk, hogy Ádám a halála utánelynerte az üdvösséget, hiszen Krisztus megváltásművéne véghezvitele előtt senki sem ment a mennyországba, hanem addig minden halott lelke a seolban (alvilág) volt. Az eget Krisztus nyitotta meg az emberiség számára.

Kedves Kérdésfelvető és Hozzászólók!

A válasz már elhangzott, miszerint a szövegkörnyezetet is figyelembe kell venni a szöveg értelmezésekor, ebben pedig azt olvassuk, hogy a szadduceusoknak - akik nem hittek a feltámadásban - szólt Jézus a "halottak feltámadása felől" (Mt. 22:31).

Az emberi lény felépítéséről is elhangzott két féle elmélet egy un. dichotomikus (katolikus) felfogás, és egy trichotomikus (protestáns)felfogás. A Biblikus kijelentést ezekkel szemben már a Biblia elején az I.Móz. 2:7-ben megtaláljuk, ami ezt mondja:

test (bászár, szoma) + élet lehellete (nösama, ruach, pneuma) = élő lélek (nefes, pszüché).

Vagyis az embert az emberi személyiséget jelöli a Biblia a lélek szóval, az élet lehellete pedig (amit szellemnek fordítanak) a valóságban a személytelen élet (lásd pl. a 16. zsoltár 9-10. verseit).

A kérdésre tehát a válasz nem a lélek halhatatlansága, hanem az, hogy az Isten feltámasztja a holtakat, és élőknek tekinti azokat, akik most a sírban vannak.

Remélem tudtam segíteni!

üdvözlettel: Péter

"Test és lélek tekintetében egy"

Az Isten képmására teremtett emberi személy egyszerre testi és szellemi lény. A bibliai elbeszélés szimbolikus nyelve ezt fejezi ki, amikor azt mondja: "Isten a föld porából alkotta meg az embert; és orrába lehelte az élet leheletét; így lett az ember élőlénnyé" (Ter 2,7). Isten tehát az egész embert akarta. A lélek szó a Szentírásban gyakran (megj: tehát nem mindig!) az emberi életet [Vö. Mt 16,25--26; Jn 15,13.] vagy az egész emberi személyt [Vö. ApCsel 2,41.] jelenti. De jelenti az ember bensőjét is, [Vö. Mt 26,38; Jn 12,27.] azt, ami benne a legdrágább, [Vö. Mt 10,28; 2Mak 6,30.] azt, ami által a leginkább Isten képmása: a "lélek" az emberben a szellemi principiumot jelenti. Az ember teste részesedik "Isten képmásának" méltóságában; pontosan azért emberi test, mert szellemi lélek élteti, és az emberi személy mint egész van arra rendelve, hogy Krisztus testében a Szentlélek temploma legyen. [Vö. 1Kor 6,19--20; 15,44--45.] "Az ember, aki a test és lélek tekintetében egy, testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagvilág elemeit úgy, hogy általa elérjék céljukat és fölemeljék hangjukat a Teremtő szabad dicséretére. Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot jónak és tiszteletreméltónak kell tartania." A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test "formájának" kell tekinteni; azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot. Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt -- nem a szülők "hozzák elő" --; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől, és a végső föltámadásban újra egyesülni fog a testtel. Olykor megkülönböztetik a lelket a szellemtől. Így Szent Pál azért imádkozik, hogy "a békesség Istene szenteljen meg titeket, hogy tökéletesek legyetek, őrizze meg szellemeteket, lelketeket és a testeteket feddhetetlenül Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig" (1Tesz 5,23). Az Egyház tanítja, hogy e különbségtétel nem vezet be kettőséget a lélekbe. A "szellem" azt jelenti, hogy az ember teremtésétől fogva természetfölötti céljára van rendelve, és lelke képes arra, hogy ingyenes ajándékként fölemeltessék az Istennel való közösségre. Az Egyház spirituális hagyománya a szívet is hangsúlyozza, biblikus értelemben a "benső mélységét" (Jer 31,33-ban "in visceribus"), ahol a személy elkötelezi magát Isten mellett, vagy ellene dönt. [Vö. MTörv 6,5; 29,3; Iz 29,13; Ez 36,26; Mt 6,21; Lk 8,15; Róm 5,5.]

+ [link]