Ki a közvetítő Isten és az emberek között? Jézus, vagy mária?

[link]

[link]

Hittétel, hogy a szentek segítségül hívása megengedett, sőt üdvös hatású.

Az Ószövetségből elég legyen arra utalnunk, hogy Isten meghallgatta Ábrahámnak Szodomáért, Mózesnek a népért, Jóbnak barátaiért való közbenjárását. Az Újszövetségben Szent Pál eredményesen imádkozott a hajótöröttekért (ApCsel 27,44). Jézus az Atya jobbján állandóan közbenjár értünk (Róm 8,34; Zsid 7,25), ezt teszik a szentek is, akik végleg bele vannak kapcsolva a Főbe, és teljesen hasonultak hozzá.

Szűz Mária közbenjárását ne képzeljük antropomorf módon! Ezt az oldalt egészítsük ki azzal a megállapítással, hogy a szentek közbenjárása sohasem olyant eszközöl ki Istentől, amit magunk nem tudnánk kieszközölni. Ilyenfajta közbenjárás ugyanis nem egyeztethető össze Isten fenségével. Mi tehát a helyes megoldás? Az a tény, hogy akár közvetlenül intézzük kéréseinket Istenhez, akár Szűz Mária vagy egyéb szentek közvetítésével, kéréseink voltaképpen nem Istent fordítják felénk, hanem minket tesznek alkalmassá Isten ajándékainak befogadására. Aki Szűz Mária vagy egy szent közvetítésével terjeszti elő kérését, voltaképpen azt kéri, hogy a szűzanya vagy az illető szent őt is karolja át istenszeretetével, hogy az így felfokozott szeretet révén szíve még jobban kitáruljon Isten ajándékainak befogadására. Vegyük hozzá, hogy csak az tud eljutni Istenhez, akit maga Isten vonz magához (Jn 6,44), ebből viszont az következik, hogy kérő imánk -- akár közvetlenül, akár egy szent közvetítésével jut el Istenhez -- maga is Isten ajándéka, irántunk való szeretetének jele. Ezért kéréseink a legtávolabbi értelemben sem mondhatók az ember eszközének Istennel szemben; inkább Isten eszközei, amelyekkel lelkünket akarja kitágítani kegyelmi ajándékai befogadására.

A jól imádkozó ember kéréseinek elsődleges tárgya Istennel való kapcsolatának biztosítása és mélyítése, másodlagos tárgyai pedig mindazok, amik ezt a célt, vagyis lelkének javát szolgálják. Így tekintendők a földi javak is, amiket kérni szoktunk.

Mária közbenjárása minőségileg nem különbözik a többi szent közbenjárásától. Különbözik azonban intenzitás és extenzitás tekintetében, vagyis jóval hatékonyabb, mint azok, továbbá univerzális, egyetemes kegyelemközvetítés.

Az 1Tim 2,5 nem a közbenjáró ima lehetőségét zárja ki, hiszen mi nem abban az értelemben nevezzük a szenteket közbenjárónak, amely értelemben Jézus egyedül közbenjáró.

„[Jézus] egy új szövetség közvetítője” (Zsid 9,15).

Amikor valaki imádkozik értünk, akkor ő nem egy új szövetség közvetítője. (vö. Zsid 8,6)

Mt 19,17; Mk 10,18; Lk 18,19 – „Senki sem jó, csak egy, az Isten.” Az „egy” vagy „egyetlen” nem mindig kizárólagosságot jelent, hanem magasabbrendűséget, valami kiemelkedőt (vö. Mt 5,45; 7,17-19; 12,35; 22,10)

Vagyis nem kell más, mint egy fogalmi tisztázást tenni: A közbenjárásnak két értelmét használjuk. Az egyik jelentése csak Jézus Krisztusra vonatkozik. A szó teljes értelmében Ő az egyetlen közbenjáró Isten és ember között. Vagyis csak az Ő istenemberi mivolta a kapocs az ember és a felfoghatatlan isteni Lét között. Az Ő kereszthalála hozta meg az embernek a megváltást, és ez hathatós lesz az üdvösségre, amíg csak ez a világ fennáll.

Azonban a közbenjárásnak használjuk egy másik, hétköznapi értelmét: valakinek puszta imádsággal, kéréssel segítséget nyújtani, más helyett vagy más mellett tanúskodni, Isten vagy ember előtt közbenjárni. Bizonyos, hogy egymásért imádkozhatunk és imádkoznunk is kell, tehát a közbenjárásnak ezt a fajtáját nem tagadhatjuk.

Nem szabad tehát fogalmi kérdést csinálni a dologból, és az alapján elvitatni az emberi közbenjárás lehetőségét, hogy csak Jézus a közbenjáró. Itt ugyanis nyilvánvaló, hogy a közbenjárásnak két teljesen más minőségű módjáról van szó. Jézus közbenjárása feltétlen, a szenteké feltételes. Jézus közbenjárása végtelen erejű, a szenteké mindig véges, és mindig csak a jézusi művön keresztül aktualizálódó. A szó két értelmének egymás elleni kijátszása könnyen elvezethet egy egyértelműen abszurd állításhoz, mely lényegében ehhez hasonló: „Minden levél része valamely növénynek. A postai levél is levél. Tehát a postai levél is része valamilyen növénynek.”

A Megváltó Anyja

Igazán jellemző, hogy a nép katolikus érzéke rögtön fölzúdult Nestorius téves tanítása ellen, mihelyt az Mária istenanyai címét támadni kezdte. A keresztény nép valóban a legbensőbben összenőtt ezzel a titokkal. Ebben a formulában: ,,Mária Isten Anyja, Mária Istent szült'', fejeződik ki leghatásosabban az a hittitok, hogy az emberi és isteni természet az egy isteni személyben egyesült egymással. Azt az igazságot, hogy Mária Isten Anyja, az efezusi zsinat (431) ünnepélyesen kihirdette, amire az egész világon nagyon föllendült a Szűz Mária-templomok építése (pl. a Santa Maria Maggiore Rómában). Ez az igazság a forrása mindazoknak a kiváltságoknak, melyeket a keresztény hit Szűz Máriának tulajdonít, s amelyeket a következőkben tárgyalunk.

Hitünk szerint elsősorban is az örökös szüzesség dicsérete illeti meg őt. Hogy Mária az Isten Fiának fogantatása és születése előtt szűz volt, s hogy mindig szűz akart maradni, az kétségtelenül kiviláglik azokból a szavakból, melyekkel a méhében végbemenő nagy titokról az üdvözlő angyaltól fölvilágosítást kér: ,,Miképpen leszen ez, mikor férfit nem ismerek?'' Hogy szüzessége később is minden szempontból a legtökéletesebben sértetlen maradt, ugyancsak örökös szüzességi fogadalmából nyilvánvaló. Mert egyáltalán nem lehet megérteni, hogy Mária ez után az annyira szent esemény után eredeti szándékát föladta volna. Ezt abból a tényből is láthatjuk, hogy az Üdvözítő halálakor Szent Jánost Mária fiává jelöli ki, Máriát meg Szent János oltalmába ajánlja: ,,Asszony! Íme a te fiad'', ,,Íme a te anyád!'' Éppen ezért az Egyház kezdettől fogva valóban szentül megtartotta Mária örök szüzességének hitét. Csupán Tertullianus egyházi író (+ 220 után), aki nagyon tehetséges ember volt ugyan, de szertelenségre hajlott és tévedésben halt is meg, valamint Jovinianus (+ 400 és 406 között) merészeltek abban kételkedni. De az igaz hit mindjárt elleneszegült, s azóta is rendíthetetlenül fönnáll. Jézus testvérei, akikről a Szentírás beszél, a mi fogalmaink szerint Jézus unokatestvérei. Ábrahám is ,,testvér''-nek nevezi unokaöccsét, Lótot, miként akkoriban a rokonokat általában fitestvéreknek és nőtestvéreknek szokták hívni. Az ifjabb Szent Jakab apostol és testvére József, akiket Máté (27,56) említ s egyebütt is ,,Jézus testvérei''-nek neveznek, egy másik Máriának fiai voltak; erről a Máriáról mondja Szent János (19,25), hogy Krisztus keresztje alatt a szent asszonyok között állott s ugyancsak e szentírási hely szerint az Isten Anyja ,,nőtestvére'' és Kleofás (vagy Alfeus) felesége volt. Ezt az Alfeust a régi hagyomány, melyet Hegesippus (+ 180 körül) és Szent Jeromos (+ 419) bizonyítanak, Szent József fitestvérének tartotta. Az a Mária tehát az Isten-anya sógornője volt s gyermekei Jézus unokatestvérei.

Annak tökéletes lelki és természetfölötti szépsége, akit Isten az Ő szent Fia megtestesülésének titkában oly benső szerepre méltatott, leginkább kitűnik abból a hitigazságból, melyet IX. Pius pápa a földkerekség püspökeinek megkérdezése után 1854. december 8-án a hívő nép örömujjongása közben kihirdetett: Mária, az Isten Anyja, létezésének első pillanatától kezdve Jézus Krisztus érdemeire való tekintettel az eredeti bűnnek minden szennyétől ment maradt (,,szeplőtelen fogantatás''). Ezt a tanítást a szenthagyomány világosan magábanfoglalja; a Szentírás is valószínűsíti, de kifejezetten nem beszél róla. Erre a hitigazságra utal 1. az ,,ősevangélium'', amely a kígyó és egy asszony között határozott ellenségeskedést jövendöl meg; 2. az angyal szava: ,,malaszttal teljes''. A szentatyák fáradhatatlanok az Isten Anyja szeplőtelen tisztaságának és szentségének magasztalásában, s a bűnbeesés előtti Évával hasonlítják össze, de nála jóval többre tartják. Mária egyik régi magasztalója volt Szíriai Szent Efrém (+ 373)·,,Nisibisi himnuszai''-ban az edessai egyház így szólítja meg az Urat: ,,Csak Te és Édesanyád vagytok teljesen és tökéletesen szépek, nincsen benned, Uram, szeplő, Édesanyádban sincs semmi folt. E két szépség közül melyikkel hasonlíthatók össze gyermekeim?'' (27,8). A középkori hittudósok körében e tanra vonatkozólag bizonyos tétovázás keletkezett, mivel attól féltek, hogy az Krisztus megváltásának jelentőségén csorbát ejthet. Kiváltképp Duns Scotus János, ferences hittudós (+ 1308), oldotta meg ezt a nehézséget, megállapítván azt, hogy sokkal tökéletesebb módon történt Mária megváltása, mint a mienk. Mária Krisztus megváltására való tekintettel a bűnnek minden szennyétől mentesült. Egyébként pedig bizonyára a bölcs isteni Gondviselés intézte úgy, hogy ebben a kérdésben nem annyira a hittudósok tudománya, mint inkább a nép egyszerű és eleven hite esett döntő súllyal a mérleg serpenyőjébe. A szeplőtelen fogantatás ünnepét Keleten már a 7., Nyugaton pedig a 9. században megülték. A pápák többször megtiltották, hogy e tanra hátrányos dolgot tanítsanak. Végül -- mint mondottuk -- IX. Pius megállapította, hogy ezt az igazságot valóban az egész földkerekségen mindenütt hitték és tanították s ezért ünnepélyesen dogmaként kihirdette.

Hogy a Szent Szűz testével együtt fölment a mennybe, azt az Egyház általánosan tanítja, amiről ,,Mária mennybemenetelének'' (Nagyboldogasszonynak) ünnepe tanúskodik.

Az Isten Anyjának kiválóan megkülönböztetett helye van Isten üdvösségtervében és ez vallási életünkre vonatkozólag is nagyjelentőségű. Mária, mint Krisztus Anyja, a mi anyánk is, hiszen mi Krisztus testének a tagjai vagyunk. A megváltás művét Isten mintegy függővé tette az ő beleegyezésétől s ezért megkérdezte, akar-e anyja lenni annak, aki mindenkitől eltaszítva gonosztevőként hal majd meg a kereszten. Mária e szavakkal egyezett bele: ,,Íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint'' (Lk 1,38). Így lett a megváltás segítőtársa, Krisztus életáldozatának nagy szerpapnője, aki az áldozati ajándékot, vagyis Krisztus testét odanyújtotta és a kereszt alatt állva vele együtt föláldozta. Anyánkká is lett, a kereszt tövében fájdalmakban szült bennünket. Ezen alapszik az a vélemény, melyet az utolsó pápák gyakran kimondottak, hogy Mária minden kegyelemnek közbenjáró közvetítője és kezelője. Jól jegyezzük meg: ,,közbenjáró'' közvetítő. Az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között továbbra is Krisztus, senki sem állhat közéje és lelkünk közé. De Mária, mint Krisztus Anyja és a mi anyánk, kéri Krisztust, hogy velünk egyesüljön; senki sincs kivéve Máriának ez anyai gondoskodása alól.

Az egyházatyáknak kedvenc gondolata Máriát második Évá-nak tekinteni. Amiként az első Éva az első Ádámnak odaadta a tiltott gyümölcsöt és a világ szerencsétlenségén közreműködött, éppúgy a második Éva a második Ádámnak odanyújtotta áldott méhének áldásos gyümölcsét s így a világ üdvén közreműködött.

Mária azzal, hogy alázatosan alávetette magát Istennek és az Ő akaratának, mintaképe lett a vallási életnek, vagyis annak a magatartásnak, amellyel a teremtmény Teremtője iránt tartozik: ,,Annak az alázatos »fiat«-nak (legyen) révén, amellyel az angyalnak válaszolt, a megváltás titka a teremtménytől függ. Hiszen az ember a sajátmaga megváltásában Istennek semmi más segítséget sem nyújthat, mint a föltétlenül készséges odaadást'' (Von Le Fort Gertrud).

Mindezek után nyilvánvaló, hogy Máriát az a különös, egészen sajátos jellegű tisztelet (,,hyperdulia'') illeti meg, amellyel a keresztény tudat már ősidőktől fogva adózott neki. Maga Mária is mintegy előre látta ezt a tiszteletet: a ,,Magnificat''-ban, amelyet Erzsébet meglátogatásakor ennek magasztaló szavai után énekelt, mondotta: ,,Íme mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék!'' (Lk 1,48). Olyan ének ez, hogy azóta napról-napra újra fölhangzik templomainkban a vesperás (a papi zsolozsma egyik része: vecsernye) végzésekor. Az első Mária-tisztelő tehát, akiről tudunk, éppen Szent Erzsébet, Keresztelő Szent János anyja volt. Midőn Mária megérkezett hozzá, e szavakkal köszöntötte őt: ,,Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan jutok én ahhoz hogy az én Uramnak anyja jön hozzám?'' (Sarlósboldogasszony ünnepe.) Ezeket a szavakat Gábor angyaléival együtt az ,,Üdvözlégy Máriá''-ban azóta számtalanszor elimádkozzák a földkerekség és minden kor ájtatos hívői. A legrégibb Mária-templomok a 4. századból származnak; a legrégibb, az ő boldog halála emlékezetének szentelt ünnepre (,,Mária hazamenetele'', ma: Mária mennybemenetele) vonatkozólag már 500 körül van bizonyítékunk. Legrégibb képei a 2. századból származnak (a római katakombákban).

Szűz Mária mellett ott van Szent József, Jézus nevelőatyja. Mivel pedig Máriával törvényes házasságban élt, a törvény előtt és az emberek szemében egyúttal Jézus atyja is. Különösen akkor értjük meg, hogy Szent József tulajdonképpen sokkal több volt, mint nevelőatya, ha meggondoljuk, mily nagy szerepet játszott a zsidó népnél a törvény. Így pl. a gyermek nélkül elhunyt zsidó özvegyét a férj testvére köteles volt elvenni (,,leviratus'', = sógorházasság, a latin ,,levir'' = sógor szóból) és az ebből a házasságból született első fiút a meghalt gyermekének tekintették, ennek nemzetségét folytatta. Egy nemzetségnek sem szabadott ugyanis kihalnia a Messiás eljövetele előtt. Ezért hozza Szent Máté Jézus családfájaként (Mt 1,1-16) József nemzetségfáját. Sok szentírásmagyarázó szerint Lukács (3,23-38) Mária családfáját adja, viszont mások szerint a Lukácsnál található családfa szintén Szent Józsefé. A Máténál és Lukácsnál található családfa különbsége ez utóbbi fölfogás szerint Szent József atyjának leviratikus házasságából magyarázható. Máté József természetes, Lukács pedig (gyermek nélkül elhunyt) törvényszerinti atyját nevezné meg. Más szerzők szerint Szent József korábbi őseinél is föltételezhetők a leviratikus házasságok. Minthogy mind Mária [Mária leszármazása Dávidtól Lk 1,27 alapján nagyon valószínű (,,Gábriel angyal elküldetett... egy szűzhöz, ki egy férfiúnak vala eljegyezve és Dávid házából származott.'' Így értelmezik az újabb magyarázók), biztos azonban a már az első században meglévő hagyomány révén.], mind József Dávid nemzetségéből származott, Krisztus a valóságban is, meg a jog szerint is -- a hivatalosan vezetett nemzetségtábla kimutatása alapján -- Dávid király utóda volt, aki azt az ígéretet kapta, hogy az ő törzséből születik a Megváltó.