Ki a közvetítő Isten és az emberek között? Jézus, vagy mária?

Együttműködésünk Istennel és a közös összekapcsolódásunk

Egy másik különbség a dolgok katolikus szemlélete és sok protestáns közösség között a mi sajátos fogalmunk a megszentelődésünkről és a Krisztussal való kapcsolatunk természetéről. Tudom, hogy bonyolult dolog erről beszélni, hiszen olyan sok különböző nemkatolikus csoport van, s mindegyiknek más a teológiája, azonban általános tapasztalatom az, hogy sokan ezek közül, bár helyes fogalmuk van az emberi természetről – ti. hogy „Isten képére teremtettünk, de elbuktunk” –, mégis úgy tekintenek az emberre, mint aki teljesen értéktelen, és nem tud együttműködni megváltásával. Néhányan addig mennek, hogy tagadják a szabad akaratot, és az Isten képére teremtett embert egy olyan teremtménnyé teszik, aki nem több mint egy Muppet Show bábú; akit, ha szerencsés, Isten kiválaszt és üdvözít – akár akarata ellenére is.

Amikor egy katolikus ezeket kezdi hajtogatni, akkor legtöbbször egyből azzal vádolják meg, hogy így „elvesz” valamit Krisztustól; sőt, istenkáromlásnak vélik azt, amikor az Isten képére való teremtettség mély igazságából eredő következményeket fejtjük ki. Mindnyájan egyetértünk abban, hogy az ember természete bukott, és hogy semmilyen módon nem válthatjuk meg önmagunkat, hogy Krisztus az Üdvözítő, az Út, az Igazság és az Élet, és hogy senki sem láthatja az Atyát, csakis Őáltala. A különbség ott van, hogy mi másként kapcsoljuk össze ezeket az Igazságokat. A katolikusok ugyanis azt vallják, hogy amikor Krisztust öltjük magunkra, akkor részeseivé válunk az isteni természetnek, azaz megistenülünk (theoszisz), részt kapunk Krisztus Fiúságából, az Atya valódi örököseivé válva. Így mi is munkáljuk üdvösségünket félelemmel és rettegéssel (Fil 2,12), és ebben egymásnak is segítünk: imádkozunk egymásért, példát mutatunk egymásnak, tanítjuk egymást, és részt veszünk közösen Krisztus Egyházának szentségi életében. Testvéreink őrizői vagyunk… Egy közösségben, egy családban élünk.

Sok nemkatolikus keresztény számára a lényeg az „Én, a Biblia és Jézus”-mentalitás, és figyelmen kívül hagyják, hogy elsősorban honnan is származik a Biblia, és az embert és az intézményeket - amelyek az üdvösség tervének megvalósulásában segédkeznek - ellentétesnek látják az 1Tim 2,5-tel: „Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus”. Persze szándékosan figyelmen kívül hagyják azt a mondatot, ami négy verssel ezelőtt van: „Mindenekelőtt arra kérlek tehát, tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért”. Majd két verssel azután: „Emiatt rendelt ő engem hírnökké s apostollá - igazat mondok, nem hazudom -, a pogányok tanítójává hitben és igazságban.”

Nem is beszélve arról, hogy a levél többi része tele van olyan tanításokkal és buzdításokkal, amelyek világosan mutatják, hogy Pál „közvetítő” volt az Ige és az emberek között. A Jak 5,19-20 egyértelműen beszél arról, hogy az emberek szerepet játszanak az üdvösségben:

„Testvéreim! Ha valaki közületek eltéved az igazságtól, és valaki megtéríti őt, tudja meg, hogy aki a bűnöst visszatéríti téves útjáról, megmenti annak lelkét a haláltól, és betakarja bűneinek sokaságát.”

És ugyanígy az 1Tim 4,16:

„Vigyázz magadra és a tanításra! Légy állhatatos ezekben, mert ha ezt teszed, üdvözíted magadat is, meg azokat is, akik hallgatnak téged.”

Sok protestáns felekezet filozófiája nem akarja figyelembe venni a Szentírás ezen fenti sorait, és lenézik a nyilvánvaló antropológiai igazságokat: mi az időben születtünk, térben, testben, és dolgok millióitól függünk: a társadalmi építményektől, családunktól, kultúránktól és nyelvünktől, stb. A Katolikus Egyház nem olyan radikálisan individualista, hogy tagadja azt, hogy keresztényként mind a magunk, mind mások üdvösségében szerepet játszunk. Amikor a legtöbb antikatolikus csoport tagjainak olyan dolgokról beszélünk, mint pl. hogy Mária szerepet játszott az üdvösség történetében (próbálják csak meg tagadni), szomorú, hogy egy szó katolikus használata (mármint, hogy Mária „közvetítő”) egyből acsargást vált ki belőlük. Előrántják az 1Tim „bizonyító szövegét”, és megtámadják a fogalmat anélkül, hogy elolvasnák – vagy figyelembe vennék – ugyanennek a versnek azt a szövegkörnyezetét, amelyben áll. Az ember szinte hallja amint ennek a verbális dogmatizmusnak a különös színjátéka során becsapódik egy nagy vasajtó: „Aha! Azt mondtad, hogy „közvetítő”?! Csakhogy én ismerem ám az 1Tim 2,5-öt, te pogány!” Mégis vannak nagy protestáns tv-evangelizáló birodalmak, Biblia kiadások, az ezt elosztó iparág, valamint sok csodálatos időt töltenek el imacsoportokban, és imádkoznak egymásért (bátorkodom kimondani, hogy „közbenjárnak” egymásért), és evangelizálják az embereket. Ha mindez nem „közvetítés” az emberek üdvössége érdekében, akkor micsoda? Nekem igencsak úgy tűnik, hogy kettős mércét használnak, egyet a katolikusoknál, és egy másikat másoknál; vagy pedig a „közvetítő” szót tulajdonképpen farizeusi módon magyarázzák, és kizárják az általános értelmet és a mindennapos tapasztalatot.

Az eiszegézis (a félremagyarázás) hasonló példái pl. Mária bűntelensége (a Róm 3-ban lévő „mindenki vétkezett” tételt használják, és elsiklanak a nyilvánvaló kivételektől), Mária örökös szüzessége (Jézus „testvéreivel” és az „elsőszülött” szóval példálóznak, és semmibe veszik azokat a verseket, amelyek ezeknek a „testvéreknek” az igazi anyjáról szólnak, valamint elfelejtkeznek az „elsőszülöttek” zsidó törvényéről), a hit és a cselekedetek szembeállítása (az Ef 2,8-9-et hajtogatják, és mellőznek egy rakomány más verset, beleértve a teljes Jakab-levelet), stb. Bár természetesen nem minden protestáns felekezetre igaz, de sok protestáns csoportból kissé hiányzik a szubtilitás. No és persze más is.

A „vagy-vagy” és az „ez is-az is”

Néhány keresztény közösségre igencsak jellemző a „vagy-vagy” álláspont, ami a következőképpen működik:

•„Vagy azt hiszed, hogy egyedül a hit által üdvözülsz, vagy azt, hogy csak cselekedetek kellenek hozzá.” (a katolikusokat teljesen tévesen vádolják meg ezzel)

•„Vagy csak a Szentírásban hiszel, vagy az „emberek hagyományainak” követője vagy.”

•„Vagy azt hiszed, hogy együttműködhetünk üdvözülésünkben, vagy tagadod, hogy Krisztus elegendő ehhez”

•„Vagy azt hiszed, hogy valaki szabadon hátat fordíthat Istennek, vagy tagadod, hogy Isten mindenható”. stb.

Ezek a „vagy-vagy” érvek egy hamis feltevésen alapulnak, ti. hogy két állítást csak kizárólagos értelemben lehet használni, és egymással csak ellentétes vagy szembenálló lehet. Vagy igehirdetés, vagy szentség; vagy benső ima, vagy liturgia; vagy Biblia, vagy Egyház; vagy Biblia, vagy Hagyomány; vagy Szentlélek, vagy Hagyomány; vagy egyházi tekintély, vagy személyes szabadság; vagy parancsolatok, vagy kegyelem; vagy Isten imádás, vagy szenttisztelet, stb. stb. stb.

A katolikusok tagadják ezeket az állításokat, és figyelembe veszik, hogy két állítás egymás kiegészítője is lehet.

•„A kegyelem által üdvözülünk, a hit és a Szentlélek szeretete által ösztönzött cselekedetek által.”

•„A keresztény hit forrása a Szentlélek által vezetett Egyház, amelynek forrása és köteléke a Biblia”

•„Kizárólag a Kereszt kegyelme által üdvözülünk, amellyel azonban együtt kell működnünk.”

•Isten mindent megtehet, amit csak akar, de ő azokat akarja kiválasztani, akik szabadon Őt választják”. stb.

Tehát a Katolikus Egyház ezeket „ez is-az is” értelemben vallja, mert nem ellentétesek egymással, hanem kiegészítik egymást. Kell az igehirdetés, de kellenek a szentségek is; kell a benső ima, de kell a liturgia is; kell a Biblia, de kell az Egyház is; kell a Biblia, de kell a Hagyomány is; kell a Szentlélek, de kell a Hagyomány is; kell a személyes szabadság, de kell az egyházi tekintély is; kell a kegyelem, de kellenek a parancsolatok is; kell az Isten imádása, de kell a szentek tisztelete is.

Mondhatjuk ezt úgy is, hogy ez az „Igen, de…” álláspont:

„Igen, a kegyelemből üdvözülünk a hit által – de a tevékeny hit által”

„Igen, Krisztus az egyetlen út az Atyához – de mi, keresztények együttműködünk Ővele az isteni tervben, tehát valós, ám korlátozott értelemben társ-megváltó szerepünk van az üdvösség történetében.”

„Igen, újjá kell születnünk – de az újjászületés a keresztséget jelenti.”

„Igen, Krisztus az Egyház sziklája – de Krisztus Pétert tette meg földi Sziklaként képviselőjének. stb.

Tehát, mint már mondtam, kell egy kis szubtilitás. Nem kell ellentéteket látni ott, ahol nincs ellentét.

Egyébként ha már itt tartunk, nektek jehovista őrtorony hívőknek nem közvetítőtök Jézus, mert az Őrtorony félisten Mihály arkangyala csak a "felkenteknek" nevezett belső párt tagjai (144000) számára közvetít...

[link]

"So in this strict Biblical sense Jesus is the "mediator" only for anointed Christians." - Watchtower 1979 April 1 p.313

MIT JELENT A SZENTEK KÖZBENJÁRÁSA?

Válasz:

A szentek közbenjárása azt jelenti, hogy a dicsőült és Isten színelátására eljutott emberek imáikkal hathatósan támogathatják azokat, akik még nem jutottak el a mennyei dicsőségre.

Magyarázat:

A szentek közbenjárásában bízni annyi, mint életre váltani a szentek közösségébe vetett hitet, melyet az apostoli hitvallásban is megvallunk. Itt is szükséges egy fogalmi tisztázás: A közbenjárásnak két értelmét használjuk. Az egyik jelentése csak Jézus Krisztusra vonatkozik. A szó teljes értelmében Ő az egyetlen közbenjáró Isten és ember között. Vagyis csak az Ő istenemberi mivolta a kapocs az ember és a felfoghatatlan isteni Lét között. Az Ő kereszthalála hozta meg az embernek a megváltást, és ez hathatós lesz az üdvösségre, amíg csak ez a világ fennáll.

Azonban a közbenjárásnak használjuk egy másik, hétköznapi értelmét: valakinek puszta imádsággal, kéréssel segítséget nyújtani, más helyett vagy más mellett tanúskodni, Isten vagy ember előtt közbenjárni. Bizonyos, hogy egymásért imádkozhatunk és imádkoznunk is kell, tehát a közbenjárásnak ezt a fajtáját nem tagadhatjuk.

Nem szabad tehát fogalmi kérdést csinálni a dologból, és az alapján elvitatni az emberi közbenjárás lehetőségét, hogy csak Jézus a közbenjáró. Itt ugyanis nyilvánvaló, hogy a közbenjárásnak két teljesen más minőségű módjáról van szó. Jézus közbenjárása feltétlen, a szenteké feltételes. Jézus közbenjárása végtelen erejű, a szenteké mindig véges, és mindig csak a jézusi művön keresztül aktualizálódó. A szó két értelmének egymás elleni kijátszása könnyen elvezethet egy egyértelműen abszurd állításhoz, mely lényegében ehhez hasonló: „Minden levél része valamely növénynek. A postai levél is levél. Tehát a postai levél is része valamilyen növénynek.”

A szentek közbenjáró ereje Isten-szeretésük tökéletességétől és Isten-közelségük fokától függ (Thom. Aquin. STh. III. 211. 83,11). Érdemes tehát egymásért is imádkozni, azonban a szentek imádságainak közbenjáró ereje mérhetetlenül nagyobb.

Igazolás:

A Szentírás ékesen tanítja az emberi közbenjárás erejét és lehetséges voltát, valamint, hogy a közbenjárás ereje a közbenjáró életszentségén is múlik: „Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése. Illés hozzánk hasonlóan esendő ember volt, de esedezve imádkozott, hogy ne essék az eső, s nem is esett a földön három évig és hat hónapig. Majd ismét imádkozott, és esőt adott az ég, mire a föld termést hozott. Testvéreim, ha valaki közületek letér az igazság útjáról, és akad, aki visszatéríti, az tudja meg, hogy aki a bűnöst letéríti a tévelygés útjáról, megmenti a lelkét a haláltól és a bűnök sokaságára fátyolt borít” (Jak 5,16).

A Szentírás és a zsidó hagyomány is tud arról, hogy a szentek kérése hathatósabb a bűnösökénél: „Tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, azt azonban, aki istenfélő és teljesíti akaratát, meghallgatja” (Jn 9,31).

Jézus elfogadja az emberi közbenjárást, és teljesíti anyja kérését olyan dologban is, amely eredetileg nem állt szándékában: „Harmadnap menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre, tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: »Nincs több boruk.« Jézus azt felelte: »Asszony, az én gondom a te gondod. De még nem jött el az én órám.« Erre anyja szólt a szolgáknak: »Tegyetek meg mindent, amit csak mond!« Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt nekik: »Töltsétek meg a korsókat vízzel!« Meg is töltötték azokat színültig. Ekkor azt mondta nekik: »Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.« Odavitték. Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta honnan való – a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták –, hívatta a násznagy a vőlegényt, s szemére vetette: »Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.« Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne. Aztán lement anyjával, testvéreivel és tanítványaival Kafarnaumba, de csak néhány napig maradtak ott” (Jn 2,1).

Olvasd ezt el:

[link]

a halottaknak nincs szukseguk kozvetitore. a predikator konyvebol megtudhato milyen allapotban vannak a halottak. predikator 9:7,8, 12 a karoli forditasban, 5,6 es 10 az uj vilag forditasban (a lenyeg ugyanaz) "mert az elok tudjak hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak, es nincs tobbe fizetseguk, mert nem emlekeznek rajuk tobbe, elfeledtek oket, szeretetuk gyuloletuk es feltekenyseguk is elveszett mar, es idotlen idokon at nincs tobbe reszuk semmiben sem, ami tortenik a nap alatt. mindazt amit kezed megtehet, tedd meg a te erodbol, mert sem cselekedet, sem tervezes, sem ismeret, sem bolcsesseg nincs a seolban, ahova megy". amikor a gyertya kialszik, a langja nem megy sehova, egyszeruen megszunik letezni. ugyanigy az ember is ontudatlan allapotban van, nem letezik. szamukra nincs szukseg kozvetitore. amikor eljon a feltamadas ideje, akiket Isten meltonak talal ra fel fognak tamadni, Jezus Krisztus fogja feltamasztani oket, egy uj lehetoseget adva nekik.

csak a kerdezonek valaszolok. ez az oldal nem azert keszult hogy Jehova Tanuit vadoljuk, meg mindenfelenek elmondjuk. ha a kerdezo feltesz egy kerdest, barki valaszolhat ra, vallasatol fuggetlenul, es nem kellene gyulolkodni meg vadaskodni. Ne egy internetes oldalrol olvassuk es masoljuk ki hogy allitolag mit hisznek a Tanuk, hanem gyozodjunk meg rola. en sem masolgatok ki sehonnan, nem vadolok senkit, nem gunyolodok, csak azt valaszolom egy kerdesre amirol meggyozodtem a Bibliabol.

Préd 9,5 + Seol

Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniok; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életök szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.

Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

Hogy a halott szentek tudnak a földi dolgokról, és imádkoznak is értünk, azt a következő bibliai versek is igazolják: Jer 15,1; 2Mak 15,12-16; Mt 27,47-49; Mk 15,35-36; Lk 15,7; Zsid 12,1; Jel 5,8-10; 6,9-11; 7,13-14; 8,3-5; 11,15-18; 19,1-3.

Ezt az a Prédikáor mondja, akinek vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is.

A Préd 9:5 folyton idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Éppen ezt idézed te is a folytatásban, és én sem állítottam soha, hogy a halottak tudják, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

Talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk? Mert ezt is tanítja a Prédikátor könyve - ha ebbe akarsz kapaszkodni.