Máté, Márk vagy Lukács evangéliumát kellene elemeznem, de fogalmam sincs hogyan álljak neki? Kérem, aki komolyan tud segítséget adni, adjon ötletet! Köszönöm.

1. Máté evangéliuma

Jézus Krisztus evangéliuma Máté szerint

Az első evangélium szerzője Máté, másik nevén Lévi, Alfeus fia (Mk. 2,14; Lk. 5,27), aki egyike volt a tizenkét apostolnak. Mielőtt csatlakozott volna Jézushoz, vámszedő volt a Genzáreti-tó partján, Kafarnaumban. Példaadó készséggel követte az Úr hívó szavát (Mt. 9,9), s attól fogva állandó tanúja volt tanításának és tetteinek.

Urunk mennybemenetele után először a zsidók köréban, később más pogány népknél hirdette az evangéliumot. Az utóbbira vonatkozólag pontosabb adataink nincsenek. A hagyomány szerint vértanúsággal fejezte be életét. Az egyház szeptember 21-én ünnepli.

Evangéliumát a megtért zsidóknak szánta és röviddel Palesztina elhagyása előtt, igehirdetésének pótlására írta. Nyilvánvaló célja az volt, hogy a zsidóból lett keresztényeket megerősítse hitükben. Hirdeti, hogy Jézus az ősidők óta megígért Messiás, akinek személyében és művében beteljesedtek a próféták jövendölései. Egyúttal kortársainak a Messiásról és a messiási országról kialakult téves felfogását is megcáfolja, és azt bizonyítja, hogy letértek az üdvösség útjáról.

Az evangélium görög szövege az első század hetvenes éveiből származik. Iréneusz szerint akkor készült, amikor Péter és Pál Rómában tanított és egyházat alapított. Nyelve, Pápiász (75-150) hierapoliszi püspök szerint, az akkor Palesztinában használatos arám volt, melyet a pogányságból megtért keresztények számára hamarosan lefordítottak görögre. Ez a görög szöveg terjedt el az egyházban, az arám nyelvű elveszett.

A müvészi gonddal felépített írásmű bevezetése Jézus gyermekkoráról és működésének előkészítéséről szól. Az első rész Jézus galileai, a második jódeai működését írja le. A harmadik rész az Üdvözítő megváltó szenvedésének és feltámadásának elbeszélése.

2. Márk evangéliuma

Jézus Krisztus evangéliuma Márk szerint

A második evangélium szerzője Márk, akit az Apostolok Cselekedetei János vagy János Márk néven említ. Édesanyjának, egy Mária nevű jeruzsálemi asszonynak házában volt az első jeruzsálemi keresztények gyülekezőhelye. Péter apostol is oda ment a börtönből történt kiszabadulása után, hogy a hívekkel találkozzék (ApCsel. 12,12.)

Márk bizonyosan ismerte Jézust, de fiatal kora miatt nem tartozott tanítványai közé. Péter keresztelte meg (1Pt. 5,13). Rokonával, Barnabással elkisérte Pál apostolt első missziós útján a pamfíliai Pergéig, ott elvált tőlük s visszatért Jeruzsálembe (ApCsel. 12,25; ApCsel. 13,13). Pál emiatt nem vitte magával második misszós útjára (ApCsel. 15,37-38).

Elválásuk azonban nem végleges. Pál első római fogsága idején ott találjuk vele Márkot, akit különleges megbízatással Kis-Ázsiába küld s a kolosszei hívek vendégbarátságába ajánl (Kol. 4,10). Második fogsága idején az apostol írt Timóteusnak Efezusba, hogy vigye hozzá Márkot, mert jól hasznát tudja venni (2Tim. 4,11). Később Péter apostol mellett van Rómában (1Pt. 5,13).

Az apostolfejedelmek vértanúhalála után semmi biztosat nem tudunk működéséről. A hagyomány őt tartja Alexandria első püspökének. Az egyház vértanúként tiszteli, ünnepét április 25-én tartja.

Az őskeresztény írók (Pápiász, Iréneusz, Alexandriai Kelemen) feljegyzései szerint Márk Péter apostol igehirdetését foglalta össze evangéliumában. Írását a pogányokból lett keresztényeknek, elsősorban a rómaiaknak szánta. Ezért idéz ritkán az Úszövetségi Szentírásból s szól röviden Jézus és a farizeusok vitáiról. Célja, hogy megerősítse olvasóit Jézus istenségébe vetett hitükben, s csodáinak leírásával bemutassa minden teremtményre kiterjedő uralmát. Művét a hatvanas évek elején írhatta Rómában görög nyelven.

Rövid bevezetés után először az Úr galileai, majd júdeai működését írja le, aztán szenvedésének és megdicsőülésének történetét mondja el.

3. Lukács evangéliuma

Jézus Krisztus evangéliuma Lukács szerint

A harmadik evangéliumot az irgalmasság evangéliumának szokás nevezni, mert az Üdvözítő könyörülő és gyógyító emberszeretetén keresztül Isten végtelen irgalmát sugározza. Szerzője, Lukács, foglalkozását tekintve a testi irgalmasság hivatott gyakorlója, orvos volt (Kol. 4,14), akiből nem hiányzott az érzék a lelkek Orvosának benső megértéséhez sem. Euszébiosz nyomán a szíriai Antióchiát tartják születési helyének. Görög nemzetiségű pogány családból származott. Nem tartozott Jézus közvetlen tanítványai közé. Talán ő is azok között a pogányok között volt, akik 40 közrül tértek meg, s csatlakoztak az antióchiai hívekhez (ApCsel. 11,19-26).

Egy évtized múlva Lukácsot már a nemzetek apostolának kíséretében tatláljuk. Mint Pál barátja és munkatársa átkel vele Európába és elkiséri második és harmadik missziós útján (ApCsel. 16,10-17; ApCsel. 20,5), amíg 58 körül a jeruzsálemi templomtéren le nem tartóztatják az apostolt. Két év múlva elkiséri a fogoly apostolt Rómába (Csel. 27 és Csel. 28), vele van kiszabadulása és második fogsága idején egészen vértanúhaláláig.

Életének későbbi folyásáról nem sokat tudunk. Valószínűleg Görögországban halt vértanúhlált, mert teste sokáig Tébében nyugodott. Az egyház október 18-án ünnepli.

Az első századokból származó feljegyzések (Muratori töredék, Iréneusz) szerint Lukács Pál igehirdetését foglalta össze evangéliumában. Nyelve és eszméi pontosan megállapítható rokonságot mutatnak az apostol írásával. Erősen kidomborítja a pogányok megváltásának gondolatát: az evangéliumi üdvösség az egész emberiség közkincse. A megtért pogányok Isten országában a hívő zsidóknak egyenlő jogú polgártársai.

Ennek az eszmének szolgálatában írta meg lelkiismeretes adatgyűjtés után görög nyelven és a görög történetírás szokásos előszavával evangéliumát. Pál első római fogságának idején keszülhetett el. Könyvét egy előkelő, pogányból megtért rómainak, Teofilnak ajánlotta, de általában a pogányokból megtért keresztényeknek szánta.

Amit az első és második fejezetben Jézus gyermekkoráról ír, azt -Máté kigészítő elbeszélésein kívül (Mt. 1,1-Mt. 2,23)- egyedül nála olvashatjuk. Ez az úgynevezett "gyermekség evangéliuma" azt mondja el, hogyan jelent meg a Messiás a nép körében. Jézus néhány mély értelmű példabeszéde, mint az irgalmas szamaritánusról (Lk. 10,30-35), a tékozló fiúról (Lk. 15,11-32), a dúsgazdagról és a koldus Lázárról (Lk. 16,19-31), a farizeusról és a vámosról (Lk. 18,9-14) számos egyéb részlettel szintén csak nála található.

4. János evangéliuma:

Jézus Krisztus evangéliuma szent János szerint

A negyedik evangélium szerzője János, Zebedeusnak, a galileai halásznak és Szlóménak fia, és az idősebb Jakab apostolnak öccse. Anyja Jézus követői közé tartozott (Mt. 27,56; Mk. 15,40). János atyja mesterségét folytatta. Amikor Keresztelő János fellépett, tanítványa lett, de a Keresztelő tanúságtételének hatására Andrással együtt Jézushoz csatlakozott (Jn. 1,35-39). Később Jézus hívására mindenét elhagyta és végleg tanítványa lett. Az Úr a többi tizeneggyel apostolának választotta (Mt. 10,1-4; Mk. 3,13-19; Lk. 6,12-16). Az apostoli testületben Jézus Péter és Jakab mellett őt is különös bizalmával tüntette ki (Mt. 17,1; Mt. 26,37; Lk. 8,51), az Úr szeretett tanítványa volt: az utolsó vacsorán mellette ült és szívére hajthatta a fejét (Jn. 13,23), a kereszt alatt pedig Jézus az ő gondjaira bízta Édesanyját (Jn. 19,25-27).

A Szentlélek eljövetele után Mária mennybeviteléig Jeruzsálemben maradt, s ott a környéken és Szamariában apostolkodott (Csel.3, 4 és 8 fejezet). Pál Péterrel és Jakabbal az egyház oszlopai közé sorolja (Gal. 2,9). Később, valószínűleg Pál halála után, a kisázsiaia Efezusban működött. Ő nevelte a második apostolnemzedék több jelentős egyéniségét: Pápiász hierapoliszi, Polikárp szmirnai és Ignác antióchiai püspököt. Domiciánusz császár Patmosz szigetére száműzte. Ott részesült azokban a látomásokban, melyeket a Jelenések könyvében írt meg. Nerva uralkodása alatt visszatért Efezusba és száz éves lehetett már, amikor Trajánusz idejében meghalt. Ünnepét december 27-én tartjuk.

Ireneusz, az említett Polikárp tanítványa szerint az apostol efezusi tartózkodása idején írta evangéliumát. Az a szándék vezette, hogy a Kis-Ázsiában jelentkező téves tanításokkal szemben a hívek lelkében megerősítse az igaz hitet. "Ezeket azért írtam -mondja evangélimua végén-, hogy higgyétek: Jézsu a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne." (Jn. 20,31). Ez a szándék az egész írásmű során kifejezésre jut: az Úr jelentősebb csodáinak és beszédeinek leírásával mindig Isten egyszülött Fiának dicsőséges alakját állítja elénk, "akit kegyelem és igazság tölt be" (Jn. 1,14). Emellett természetesen törekvése az is, hogy az előző három evangélista, a szinpotikusok elbeszélését kiegészítse.

Sz. János evangéliuma sokban eltér a másik háromtól. Leginkább abban különböznek, hogy a szinpotikusok Jézus galileai tanítását és csodatetteit írják le részletesebben, János pedig a júdeai és a jeruzsálemi működését. Azonkívül János evangéliuma olyan beszédeket tartalmaz, amlyeket Jézus tanítványainak vagy a műveltebb zsidóknak tartott , ezért előadása ünnepi hangú, gondolatai -különösen, amelyek Isten Fia örök létezését, isteni küldetését és az Atyával való egyenlőségét fejtik ki,- sokkal nehezebbek. A szinoptikusok ezzel szemben inkább csak Jézus Isten országáról és annak valláserkölcsi követelményeiről szóló tanítását gyűjtötték össze. Ezek a tanítások az egyszerű néphez szóltak, ezért népiesek és könnyen érthetők.

Sz. János az első század kilencvenes éveinek elején írt, görög nyelven. Evangéliuma elé, Jézus Istenfiúságának és megtestesülésének szent titkába elményedve, ihletett hangú bevezetést írt (Jn. 1,1-18). Teológiai meélységű írásának első része főképp a Jézus jeruzsálemi működésével kapcsolatos eseményeket és tanításokat mondja el (2-12 fejezet), második része az Úr szenvedésének és feltámadásának története (13-21 fejezet). * A pápai Szentírás-bizottság 1907. május 29-én kelt döntésében kijelentette, hogy Jézusnak ezek a beszédei kétségtelenül hitelesek, nem az evangélista költötte őket. A bennük foglalt tanítást szószerint, s nem képletesen kell érteni. Az ezzel kapcsolatos tévedéseket az 1907. július 4-én kelt Syllabus ítélte el.

evangélium (a gör. euangelion, 'örömhír', 'örömhírért adott jutalom' szóból): az ókori gör-öknél eredetileg a jó hír hozataláért járó jutalom, később maga a jó hír; a jóslásokban a kedvező isteni szó; a róm. császárkultusz idején a cs. születésének, trónfoglalásának, győzelmének, látogatásának v. rendeletének kihirdetése. Az Egyh-ban az üdvösség örömhíre és az ezt tartalmazó 4 szentírási könyv. - 1. Az üdvösség örömhíre. A Szentírásban már az ÓSz-ben (a LXX-ban) is több helyen szerepel (2Sám 4,10; 18,22.25). Azt a próféciát jelenti, hogy Isten megszabadítja népét a fogságból és fölállítja kirságát Jeruzsálemben (Iz 52,7; Zsolt 68,12; 96). - Az ÚSz-ben Jézus örömhíre, hogy Isten országa elérkezett (vö. Mk 1,14; Mt 4,23; 9,35; Lk 4,43), hogy az ő személyében, szavaiban és cselekedeteiben jelenik meg Isten országa (vö. Lk 16,16). Jézus beszédeiben alkalmazkodott az ósz-i szóhasználathoz, s főleg az evangelizálni igét, 'hirdetni az evangéliumot' használta, részben a LXX idézett helyeihez kapcsolódóan (Mt 11,5: a szegényeknek hirdetik az evangéliumot = Iz 61,1; Lk 4,18; vö. Mk 13,10; 14,9). Az evangélium főnév Mt-ban 4x, Mk-ban 8x, Pál leveleiben 60x szerepel. János evangéliumában sem igei, sem főnévi formában nem található, és a főnév Lk-ból is hiányzik. Szt Pál viszont sokkal gyakrabban használta a főnevet, mint az igét, nála az evangélium szó egyaránt jelölheti magát az Istentől kiinduló igehirdetést (mint tettet) és ennek az igehirdetésnek a tartalmát. - Az apostoli egyház az evangélium szóban foglalta össze Jézus eljövetelét, működését, szenvedését, föltámadását mint megváltó eseményt, ami által megvalósult a megígért szövetség (ApCsel 5,42; 8,35; 10,34-43, Mk 16,15). Pál ap. arra hivatkozik, hogy a feltámadt Úr bízta meg „Isten evangéliumának”, közelebbről a - Jézus engesztelő szenvedése alapján - könyörülő Isten minden embernek szóló ajándékának hirdetésével (1Kor 15,1-4; Róm 1,16). A szót állandóan a Krisztusban már jelenlévő üdvösség megjelölésére használja (vö. Róm 1,16; 11,28; 15,19; 1Kor 9,12.18; 2Kor 2,12; Gal 1,7) és közelebbről meghatározva „Isten (Róm 1,1; 15,16) v. Krisztus evangéliumának” (1Kor 9,12; 2Kor 10,14) nevezi. Az evangélium hirdetése hitet ébreszt a hallgatókban (Róm 1,16; 10,8-15; 1Kor 2,1-5). Mint az „igazság szava” (2Kor 6,7), „Isten szava” (Kol 1,5; Ef 1,13) feltárja Isten igazságát, az ember saját igazságát ostobaságnak mutatja be (1Kor 1,18-24) és „Isten erejeként” üdvözít mindenkit, aki hisz (Róm 1,16; Ef 1,13). Leleplezi az ember minden igyekezetét, hogy a maga erejéből számítson valakinek Isten előtt (vö. Róm 3,28; 10,3; Gal 2,16; 3,3.11). Csak az evangéliumba vetett hit szerzi meg az üdvöséget (Róm 1,16; Gal 5,5). Aki el tudja hinni, hogy Isten minden embert úgy szeret, mint a saját Fiát (vö. Róm 5,6-11; 8,31; Jn 3,16), az békére, örömre, reményre talál, és képes lesz a viszontszeretetre (Róm 5,1-5; 8,31-39; Gal 5,22; Ef 2,5-17). - 2. A Szentírás 4 úsz-i könyve: evangéliumok - 3. A 4 könyvből a szentmisében felolvasott részlet. A 2. sz-tól rendszeresen olvassák, ahogy Szt Ireneus mondja, a „négyféle evangéliumot” vasárnaponként (erről 150 k. Szt Jusztin számol be elsőnek) azzal a meggyőződéssel, hogy általa maga a föltámadott Úr szól Egyházához. Ez indokolja a ma is érvényes szokásokat a lit-ban: a kv. megtömjénezése, olvasásakor fölállás, megcsókolása. Olvasását a perikóparend határozza meg. A bizánci szert-ban a 4 evangéliumot tartalmazó kvet az oltáron, a szentségház előtt tartják. A Mt 116, Mk 71, Lk 114, Jn 67 szakaszra osztva kerül felolvasásra. A tüpikon határozza meg, hogy az év egyes napjain melyik szakaszt kell fölolvasni a liturgián és más istentiszt-eken. Minden szakasz egy évben legalább egyszer sorra kerül.

evangéliumok: az evangéliumot írott formában tartalmazó 4 kánoni szentírási könyv, Máté evangéliuma, Márk evangéliuma, Lukács evangéliuma, János evangéliuma. -Az Egyh. kezdettől csak 4 evang-ot ismert el kánoninak, s meg volt róla győződve, hogy ezek belső egységet, egy evang-ot alkotnak. A szokásossá vált Mt, Mk, Lk, Jn sorrend, mely vsz. a keletkezés sorrendjére vezethető vissza, már a Muratori-töredékben és a gör. kéziratok zömében is megtalálható, uakkor más sorrendekkel is találkozunk (pl. Mt, Jn, Lk, Mk). Az apokrif evangéliumokat (apokrif iratok) az Egyh. elvetette. Minthogy az evangéliumok gyakorlatilag az egyetlen forrást jelentik Jézus Krisztus életét illetően, jelentőségük fölbecsülhetetlen, uakkor figyelembe kell venni azt is, hogy irod. jellegüket tekintve egyedülállóak a korabeli irod-ban. - Jóllehet az evangéliumok valóságos eseményeket és történéseket mutatnak be, elsődlegesen mégsem tört. szempontokhoz igazodva fogalmazták meg őket, tehát nem életrajzok, még a szó ókori értelmében sem; nem jellemrajzot adnak, nem is Jézus személyét írják le. Egyáltalán nem kimerítően teljesek (vö. Jn 20,30) és az eseményeket nem pontos időrendben mutatják be. Az evangéliumokban a topográfiai, kronológiai és a földr. adatok meglehetősen ritkák, de a régészeti kutatások szerint pontosak. - Az evangéliumok hitelességét elfogadható érvekre hivatkozva ki lehet mutatni, ugyanakkor az evangéliumok (Jn kivételével) sokkal kevésbé egyéni írói alkotómunka gyümölcsei, mint a mai olvasó gondolná. Az evangélisták anyaguk, sőt ennek megfogalmazása szempontjából is nagy mértékben függnek a szóbeli hagyományoktól, amelyek nagyrészt már az evangéliumok írásba foglalása előtt rögződtek. Az evangéliumoknak ez a közös vonása nem azonos mértékű mind a 3 (szinoptikus) evang. esetében (szinoptikusok). Lk-ban pl. világosabb az egyéni arculat, mint Mt-ban, s mind a 3 szinoptikus evang-nak megvan a maga sajátossága (stílus, fölépítés, közvetlenül elérendő cél); nagyrészt mégis a keresztény ősegyh-ból nőttek ki és az ősegyh. számára is írták őket. - Az evangéliumok irod. jellegét a tanító-vallási cél határozza meg. A keresztény igehirdetés jegyében keletkeztek, a Jézus Krisztusban való hit fölkeltését ill. elmélyítését célzó szóbeli tanítás lecsapódásaként (vö. Lk 1,1-4; Jn 20,31). Jézus hirdetésének nem a kezdetét jelentik, inkább már az igehirdetés elért eredményének tekinthetők. Megírásukhoz az szolgált indítékul, hogy a szélesebb körű olvasóközönség és a jövendő nemzedékek számára megmaradjon, amit a szemtanúk láttak és az ap-ok, valamint tanítványaik és utódaik kezdettől fogva tanítottak és áthagyományoztak (vö. Lk 1,1-4). Azt, hogy az evangéliumokat nemcsak felolvasták a lit-ban, hanem az ősegyh. kultusza révén keletkeztek (formatörténeti módszer), aligha lehet bebizonyítani, jóllehet valószínű, hogy az ősegyh-ban jelentkező szükséglet és ezáltal a kultusz is hatással volt az evangéliumok szövegének megformálására (Eucharisztia, utolsó vacsora). Mindebből következően az evangéliumok a tört. egy darabját képviselik, amennyiben ez a már kezdetét vett üdvösségnek a történelme. - A szinoptikus evangéliumok a Keresztelő fellépésével (a gyermekségtörténet eredetileg nem volt tárgya a katekézisnek), Jézus megkeresztelkedésével és megkísértésével kezdődnek; ezután következik Jézus föllépése Galileában és környékén (ez teszi ki az elbeszélő részek zömét), ezt követik az utolsó napok előzményei; végül bemutatják Jézus szenvedését és kereszthalálát, továbbá az üres sírral kapcsolatos részleteket és Jézus megjelenéseit tanítványai előtt. Kezdete és vége szempontjából Jn is megegyezik a szinoptikusokkal, pedig szerzője nagyobbrészt a maga útján jár, és több útról tud Galilea és Jeruzsálem között. A szinoptikus evangéliumok egymás közti viszonyát, a szembeötlő egyezéseket és eltéréseket a szinoptikus kérdés tárgyalja; a szinoptikusok és Jn közti különbségeket illetően János evangéliuma.

BEVEZETÉS A SZENT EVANGÉLIOMOKHOZ.

Az első emberpár vétke után Isten azonnal újra megalapítá az igazság, az erény és a boldogság országát (Móz. I. 3,8. s követk.), melyet e földön a sátán lerontani törekedett (Móz. I. 3,1. s követk.). Ezen ország sorsa is ugyanaz, mi mindené, mi e föld kerekségén időben létezik; t. i. van eredete, növekedése, terjedése, a világ végén pedig eléri teljes bevégzettségét. Azért hasonlítja azt isteni Megváltónk (Máté 13,31.) a mustármaghoz, mely terebélyes fává nő. Először Isten első szülőink bűnbánó családjában alapítá meg azt, és áldásúl rendelé minden maradékaira nézve; de az emberek megvesztegetett akarata az isteni kegyelem elé oly akadályokat gördített, hogy az csak Szet utódainak jámbor nemzetségében (Móz. I. 4,25.26.), utóbb pedig csupán Noé családjának egyik kisebb ágában (Móz. I. 6,9.), Ábrahám házában (Móz. I. 10,1. 11,10.26. 12,1.) tartotta fenn magát, kinek Isten parancsot adott, hogy bálványozásba merűlt hazájából költözzék ki, és azon tartományba menjen, melyet ő fog mutatni neki. Igy virágzott az Isten országa Ábrahámnak, az ő fiának, Izsáknak, és unokájának, Jákobnak egyszerű sátoraiban, először csak mindig egyes, kevésszámú családoknál. Ábrahám, Izsák és Jákob után, Isten egész népben, t. i. ezen patriarkák utódaiban alapította meg azt, miután ők Mózes alatt Egyiptomból kiköltöztek, és atyáik földére Kánaánba, visszatértek. Közel kétezer évig egyedűl Izrael népére volt szorítva az Isten országa; de Ábrahám egyik testszerinti maradéka által, ki egyszersmind Isten Fia, t. i. Jézus Krisztus által, ki kellett terjednie lassankint minden népekre, hogy azon áldásokban részesűljenek, melyeket az emberiség a vétek által elvesztett vala. Eképen tehát az Isten országa, a szent religio, először egy családban, azután egy nemzetségben, utóbb egy egész népben lőn megállapítva, végre pedig minden népek religioja lett, azaz, fokonkint fejlődött ki, mint minden, minek állandónak kell lenni e földön. Lényegére nézve ugyanazon szent religio, ugyanazon hit vala az (Zsid. 11.) mindenek üdvözítésére; de ezen religio, ezen hit, különböző fokozatokban, mindig terjedtebb kifejlődésben mutatkozott. E fokozatok közönségesen a patriarkai, a mózesi és keresztény kijelentésnek neveztetnek. Egységére és mégis fokonkinti fejlődésére nézve, sz. Pál (Kor. I. 13,11. Galat. 3,24.) az emberi életkor, a gyermek- az ifjú- s a férfikor fokozatos szükségleteihez hasonlítja azt. Valamint az embernek életkora minden szakában ugyanazon igazságra van szüksége, de különféle módon, úgy a kijelentésnek is különböző korszakban különböző módon kellett közöltetnie. A gyermek hisz és szeret, kevés törvényre is van szüksége, mivel a hit és szeretet neki törvényűl szolgál: úgy a gyermekded, patriarkális világnak kevés törvényre volt szüksége, mert szeretettel, gyermeki odaadással és hittel nagy mértékben bírt. Az ifjúnak, kiben az önhittség és önzés oly mértékben növekedik, minőben a hit és szeretet fogyatkozik, már több tanításra és fegyelemre van szüksége: úgy Izraelnek is, miután Egyiptomban makacs, engedetlen néppé fejlett, szigorú törvény és istenitisztelet fegyelme alá kellett hajtatnia, hogy mindig figyelmeztetve legyen teendőire, és szent szokásokhoz neveltessék. Mivelhogy ez időben igen érzéki és durva volt, a magas, szellemi igazságokat képek és hasonlatok nélkül nem foghatta fel. Azért adta neki Isten az igazság és szeretet religioját csupa látható s könnyen fölfogható formákban, jelképes szertartásokban és áldozatokban, melyek mintegy árnyai voltak a valóságos tárgynak, héja a magnak, hüvelye a bőséges szellemnek. Midőn végre az idő elérkezett, melyben Izraelnek az ifjúkorból a tökéletes férfikorba kellett át lépnie, ekkor az isteni nevelés ismét másképen mutatkozott. Valamint a tökéletes ember, ismereténél fogva hisz és szeret, s ezen hit és szeretet törvényűl szolgál neki, a nélkül, hogy annak teljesítéséhez fenyítékre és kényszerítésre lenne szükség: úgy a fenyítő törvénynek most már meg kellett szűnnie, s érzéki ábrázolatok helyett, az igazság, hit és szeretet religiojának teljes világosságban kellett elétünnie; már most oly törvény vált szükségessé, mely ne csupán kőtáblára irva külsőleg mutatkozzék, hanem a kegyelem segítségével, belső ösztönből, szeretetből teljesíttessék; s így az igazságnak többé nem csupán képekben, hanem közvetlen, maga valóságában kellett eléadatnia. A szellemnek és igazságnak, a hitnek és szeretetnek ezen új kijelentését, a kegyelemnek ezen belső törvényét maga az Isten Fia hozta le az égből, ki, mint Ábrahám fia, mint az egész emberiség Megváltója a bűntől és inségtől, emberi testben jelent meg a földön, mint ez az ó szövetség képeiben és jövendöléseiben előre megmondatott. Mert mint a zsidókhoz írt levél szent szerzője mondja (1,1.): „Sok rendben és sokféleképen szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által; legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk, kit mindenek örökösévé rendelt, ki által a világot is teremtette.“ Ő szerzette az új szövetséget az Isten és emberek között, melyről Jeremiás próféta jövendölt, mondván: „Ez leszen a szövetség, melyet Izrael házával kötök ama napok után: Az én törvényemet belsejökbe teszem, és szivökbe irom azt; és nekik Istenök leszek, és ők népemmé lesznek“ (31,33. 47-ik jegyz.). – Mikép szólott hozzánk az Isten Fia, mikép hirdette a kegyelem és szeretet új törvényét, mint jelent meg szegény sorsban a legnagyobb alázatosságban, mint élt, halt és dicsőíttetett meg, ezek teszik ama könyvek tartalmát, melyek evangéliomoknak, azaz örömizeneteknek neveztetnek. Ő maga nem írta ezen könyveket, hanem mennybemenete után hosszabb idővel, midőn a keresztény hit már messze kiterjedett a romai birodalomban, némelyek az ő apostolai és tanítványai közől, belső, isteni ihletésből, és valószinűleg sokak sürgetős kérelme következtében, írták le a négy evangéliomot a hívek tanítására és vigasztalására. Hogy Jézus maga nem írta azokat, az mitsem von le azok isteni hitelességéből; mert minthogy apostolainak megigérte a Szentlelket (Ján. 14,26.) ki őket emlékeztetni fogja mindazokra, miket ő nekik mondott vala, sz. Ágoston szerint, ez csak annyi, mintha tulajdon kezével írt volna. Ezen evangéliomok, a legrégibb bizonyságtételek szerint, Krisztus születése után az első század második felében keletkeztek, és hogy valósággal ugyanazon szent férfiaktól származnak, kiknek tulajdoníttatnak, ez oly igaz, hogy erről magok a pogányok és eretnekek is kétségtelen bizonyságot tesznek. A sz. evangélisták hihetőleg azon rendben írták könyveiket, mint gyüjteményünkben egymást követik; mert sz. Ireneus, ki a második században élvén, s az apostolok tanítványaitól tanúlván, az evangéliomok keletkeztének idejét igen jól tudhatta, az eretnekségek ellen intézett harmadik könyvében ezt irja: „Máté, a héber, héber nyelven irta evangéliomát, mialatt Péter és Pál Romában tanítottak s ott egyházat alapítottak. Az ő haláluk után Márk, a tolmács megirta, a mit Péter tanított, és Lukács, Pálnak útitársa, ennek prédikálása után szerkeszté evangéliomát. Végre János is, az Úr tanítványa, midőn Efezusban Ásiában tartózkodott, adott nekünk irott evangéliomot.“ Ezen könyvek csakhamar elterjedtek a hívek között másolatok által, mivel hitelességökről az apostolok kezeskedtek; midőn más egyéb iratok, melyek szintén Jézus életéről és tanításáról szóltak, bár kézen forogtak, de mivel ezen bizonyságot nélkülözték, hitelre nem találtak. Miért engedte az isteni Gondviselés, hogy Jézusnak négy életrajza keletkezett, a szent atyák ezt különféleképen értelmezték. Sz. Ágoston szerint, ez annak jelentéseül történt, hogy az evangéliom a világ négy részén hirdettetik, és mivel a négyes szám tökéletességet jelent; de valószinűbb okát, más sz. atyákkal (Ireneussal, nagy Gergelylyel, Jeromossal, Athanázzal) és több kathol. irásértelmezővel – a magát kinyilatkoztató, s az emberi nem üdvözítésével foglalkozó Istennek négy tulajdonságában találja, a mint ezeket jelképleg már Ezekiel próféta (1. r.) leírta. Valamint t. i. az ó szövetségben az üdvözítő Istenség, mint ember, király, engesztelő és Isten jelentette ki magát (lásd Ezekiel 1. r. s a jegyz.): úgy Jézusban is e négyféle tulajdonságban jelent meg, s Jézus élettörténetének Jézus Krisztus ezen négyféle tulajdona eléadásának kell lenni, valamint a négyféle történet nem egyéb, mint a négyféle tulajdon egy képbe összefoglalva. Ezen képre vonatkozólag a szent atyák minden evangélistának más-más jelvényt adnak, ama négyféle tulajdon jelentéseűl, Máténak ember-, Márknak oroszlán-, Lukácsnak áldozatborjú-, Jánosnak sas-képet, mely Isten madarának tartatott. E fölosztásnak, sz. Jeromos szerint, az az alapoka, hogy Máté Jézus Krisztus emberi nemzetség-lajstromával, Márk keresztelő Jánosnak ama lélekrázó prédikálásával: Tartsatok bűnbánatot! mint a királyi oroszlán szózatával, Lukács Zakariás papságával, János Jézus Krisztus örök istenségével kezdi evangéliomát. Ebből láthatni, miért nevezik a sz. atyák a négy evangélistát az Úr négyes kerubimszekerének, melyet Ezekiel az ő csodálandó látomomásában lerajzol (lásd Ezekiel 1. r. 14-ik jegyz.). A kerubok e látomásban az Úr hordozói, ki felettök trónon ül; oda mennek, hova az Úr lelke hajtja őket, és szárnyaikkal egymást érintik; ők húzzák az Úr szekerét, melynek kerekei rakvák szemekkel, és mennek, ha a kerubok mennek, megállnak, ha azok megállnak, fölemelkednek, a földről, ha a kerubok fölemelkednek. Mindez beteljesedett az evangélistákon; mert valóban ők az ember Fiának hordozói, az új szövetség kerubjai, kik egymást érintik szárnyaikkal, a mennyiben egymást kiegészítik, fölvilágosítják; ők a járók útmutatói, mert ők tanítanak előre haladni az élet útján, ők fölemelkednek másokkal, kik tökéletességre törekszenek, midőn Jézus tanításában és tetteiben mindig több mélységet és fönséget tüntetnek elő – a tökéleteseknek. Ennyit nyujtanak nekünk az evangéliomok minden külső, igénytelen egyszerűségök mellett is. E tekintetnél fogva irja sz. Jeromos Paulinushoz: „Ne ütközzél meg a szent könyvek egyszerűségén, mivel ezek részint a forditás hiányai miatt ilyenek, részint szántszándékkal irattak így, hogy a nyelv egyszerűsége által könnyebben megértessenek, és ugyanaz a szózat hangozzék a tudósok úgy, mint tudatlanok füleiben. Nem vagyok oly hiú és elfogúlt, hogy azt képzeljem, mintha azokat (egészen) érteném. De azért a kérőnek adatik, a zörgetőnek megnyittatik, és a kereső talál. Tanúljuk tehát a földön azon tudományt, mely nálunk az égben is megmarad.“ – Az evangélisták elsője, ki mint egy új Mózes, az új szövetséget megnyitja, – Máté.