Vajon kikre vonatkoznak a Máté 7:21-13 verseiben említett csodatévők?

Szia!

Én úgy gondolom, hogy minden felekezetben találhatók olyan emberek, akik Krisztus őszinte keresői és követői, ezért így kijelenteni felekezetekről, hogy nem üdvözülhetnek óriási hiba lenne. Jézus Krisztus kijelentései sem felekezetekről szólnak, hanem emberekről, akik jogtalanul hivatkoznak az ő nevére, mert soha sem ismerték őt, vagyis csak lászatkereszténységet éltek. Látszatkeresztények pedig minden felekezetben megtalálhatók, ehhez nem kell karizmatikusnak lenni, és az sem igaz, hogy a karizmatikusok mind látszatkeresztények lennének, sőt talán nagyobb arányban nem azok, mint az un. történelmi egyházakban élők.

Amit a törvényről írsz, talán az a legdurvább. Összemosod ugyanis a mózesi törvényt az Isten törvényével, ami még teológiai értelemben véve is hiba. A páli levelek mellett érdemes lenne Jakab és János leveleit is alaposabban tanulmányoznod, hogy tiszta képed legyen a törvény kérdéséről.

Üdv. Péter

"De tesznek viszont a katolikusok, azok között is a karizmatikus katolikusok, no meg az összes karizmatikus egyházhoz tartozók híresek arról, hogy náluk vannak csodatévő erők, ördögűzések, stb."

Az ördögűzést Jézus rendelte el, DE csak a gyülekezet MEGERŐSÍTÉSE érdekében. Én nem kedvelem a karizmatikusokat, mert sajnos sok esetben a modern tévtanokkal érintkeznek. DE a katolikus karizmatizmus, és a pünkösdista karizmatizmus két különböző dolog, ami az alázatban különbözik. Másrészt minden igaz, keresztény hívőben "Istennek", a Szentléleknek kell működnie, ugyanis az őáltala lesz a kegyelmekben része, hogy keresztény életet tudjon élni. Aki csak a hatalmat akar, és gyönyörködtetést, az biztosan nem Istentől függ.

Az exorcizmust kijelölt pap, megadott rituálén keresztül végezheti, és így is veszélyes dolog.

Másrészt a katolikusoknak olyan kincsei vannak, amelyek ezeket felülmúlja. Keresztség, mely Jézus Krisztusba olt bele, Oltáriszentség, ahol Jézus Krisztussal találkozik a gyarló ember, Bűnbocsánat, ahol az ember lelke megtisztul Krisztus kegyelme által.

"A törvényszegés(anomiasz) titkos bűne már dolgozott az apostolok idejében (pl. sátán emberei vissza akarták vinni a mózesi törvény (átka) alá a keresztényeket (vö. Csel 15:1; Gal 5:1-4,8)"

Ez valóban durva. Isten törvénye a Sátáné lett Krisztus után? Dehogy is. A hangsúly a kegyelmen, az Istennel való közeli, és nem távoli életben rejlik. Istent már lehet szeretni, és Isten is szeret minket Krisztus áldozata révén. A kegyelem pont az isteni tízparancsolat betartásához is segít alapvetően.

Ez a szöveg nem valami antikatolikus dzsóker, hanem csak arra figyelmezetet, kedves Őrtorony-imádó barátocskám, hogyy a keresztény életre nem elegendők a szavak: Uram, uram..., hanem tettek is szükségesek. A hit élővé csak a cselekedetek által lesz. "Valamint a test lélek nélkül holt, úgy a hit is cselekedet nélkül holt" (Jak 2,26). Figyelmeztet arra, hogy nem a beszéd vagy éppen a hamis próféták ámítása üdvözít, még nem is egyedül a hit vagy imádság, hanem csak a jótett. Arról szól, hogy még a természetfeletti adományok sem bizts jelei az igaz prófétáknak és nem biztosítják az üdvösséget jócselekedetek nélkül. Erről szól ez a részlet, nem az amit te szektás biblimagyarázatosan rá akarsz húzni, hogy aztán ráolvasd másokra a magad felekezetét reklámozandó.

Nem az üdvözül, ki külsőleg tanításait vallja, magát kereszténynek, engem Krisztusnak csupán nevez: hanem ki az isteni parancsokat teljesíti, s magát tőlem valóban oly függőnek mutatja, mint a hív szolga, az fog egykor üdvözűlni.

Isten üdvintézményeiben a földön megtörténik, hogy az üdv isteni műveit végbeviszik néha méltatlanok is, kik külső hivatásból és Isten elnézéséből lesznek az ő szolgáivá. Igy jövendölt a méltatlan Kaifás (Ján. 11,49–52.), és a gonosz Bálaám (Móz. IV. 24,3.). De ezen isteni művek épen azért, mert Istenéi, nem szereznek érdemet végrehajtóiknak; mert azok akaratjok ellen történtek, ha nem szóval, legalább tettleg, a mennyiben akaratjok Istennek ellenszegűlt, istentelen volt. Mily intő példa ez az Úr minden szolgáira nézve, hogy akaratjokat valósággal az Isten akaratával Istenért cselekedett tetteikben összhangzóvá tegyék! Vesd össze: Kor. I. 13,2. A 21-23. versbéli mondások (ld. Lk 13,25-27) szintén a szó és tett közti viszonyra összpontosítanak: Nem elég csak azt mondani, "Uram! Uram!", mert csak Isten akaratának teljesítése juttat be az ő országába. A szilárd alap a 24-27. versekben (ld. Lk 6,47-49) mind a szavakat, mind a tetteket magába foglalja.

Az utolsó ítéletkor senki sem kerülhet ki dicsőséges győztesként csupán a megfelelő szavak vagy a lelki hatalommal végbevitt nagyszerű tettek alapján. Csak a szeretetben és igazságban leélt élet fog számítani. Ez a pont mutatja, hogy Máténál jellegzetes kapcsolat van az erkölcs és az eszkatológia között, s tükrözi ehhez kapcsolódó egyházszemléletét, miszerint az Egyház szentekből és bűnösökből áll egészen a végső szétválogatásig, melyet majd Isten végez (szemben azzal a tannal, mely szerint az Egyház a szentek láthatatlan közössége). Máté szemlélete kihívást jelent a keresztény önelégültség és az üdvösségben való gőgös bizonyosság számára. Ez a felfogás ellentétesnek tűnhet Pál szemléletével, de Pál is törekedett arra, hogy megvédje követőit attól, hogy erkölcstelen következtetéseket vonjanak le igehirdetéséből, és figyelmeztette a keresztényeket, hogy ők is megítéltetnek majd (pl. 1Kor 3,13-15). A lelkipásztori hangsúlyok mégis eltérőek lehetnek, az egyik a túlságosan aggályosokhoz, a másik a laza erkölcsűekhez szól.

A szöveg a fáról szóló példázathoz kapcsolódik, amely Krisztus valódi és hamis tanítványát mutatja be (17. v.). Máté később majd említi még a levelekben bővelkedő, de gyümölcsöt nem hozó fügefát is (21,19). A látszat nem keverendő össze a valósággal. Belső ellentmondás jellemzi azt az embert, aki ünnepélyesen magasztalja az Úr nevét, de nem kötelezi el magát akaratának teljesítése mellett (21. v.). Ahhoz a prófétához hasonlóan, aki beszél, de nem váltja valóra, amit mond, abban tetszeleg, hogy Krisztus követője, valójában azonban csak `sarlatán'. A szóban forgó akarat (theléma) Isten üdvözítő elgondolása, de kiterjed a hétköznapi cselekedetekre is, amelyeknek összhangban kellene lenniük e tervvel. Az isteni akarat felismerése úgy történik, hogy az ember megfigyeli, Isten minek a teljessé tételén, illetve megvalósításán fáradozik. A Biblia szerint kiváltképpen Isten műve a teremtés és az üdvözítés. Akaratának követése ezért annyit jelent, mint szorgosan és önzetlenül együttműködni egyik vagy másik művével. Az evangéliumok csak keveset beszélnek Isten teremtő tevékenységéről és arról, hogy az embernek mi a hivatása ennek kiegészítésében (de az is lehet, hogy a megfelelő módon értelmezett Isten országa fogalom ezt is tartalmazza). Ugyanakkor annál többet említik az emberi történelembe való jótékony beavatkozásait, és a hívőt arra szólítják, hogy hasonlóképpen cselekedjék. Máté azt kéri, hogy még az ellenséget is szeressük, mert így tesz a mennyei Atya is (5,44). Isten akaratának teljesítése végső fokon nem más, mint együttműködés önmagunk és embertársunk üdvösségének valóra váltásában. Isten nem akarhat mást, mint az ember teljes javát. Jézus is ezzel az alapvető és sürgető felhívással fordul tanítványaihoz. Az ékesszóló beszédek, az Úrnak címzett felkiáltások (21. v.) nem változtatnak a dolgok állásán. Nincs értékük, és még kevésbé szavatolhatják a mennyek országának elérését, vagyis az ember Istenhez jutását és az üdvösség birtoklását. Jézus és az evangélista tevékeny, munkás és elkötelezett jámborságot követel a hívőktől. A szép szavak, a jóhiszeműség és a nemes vágyak kevésnek bizonyulnak. Az üdvösségben való részesüléshez nem elegendő a széles úton s csak gondolatban haladni az ország felé, illetve időről-időre vagy akár gyakorta elismételni az Úr nevét (vö. 6,9; 10,15). Az evangélista még az utolsó ítélet távlatait is felvillantja. Úgy látszik, az «ama napon» kifejezéssel egyértelműen erre szándékozik utalni. Az «ama nap» kifejezés a prófétáknál az eszkatologikus korszakot jelöli. Ennek alkalmával Krisztus valódi és hamis tanítványai elkülönülnek egymástól. Nem lesz menekvés még az evangéliumi prédikátorok, vagyis azok számára sem, akik talán egész életükben Krisztust hirdették, ördögűzéseket hajtottak végre, sőt, nevében esetleg csodás gyógyításokat végeztek (22. v.). Mindez ugyanis kevés ahhoz, hogy Jézus övéinek ismerje fel őket, vagyis nem elegendő az ítélet elkerüléséhez (23. v.). A «sohasem ismertelek titeket» kijelentés keserűen hangzik azok fülében, akik földi életükben és tevékenységük folyamán ki tudja hányszor ismételték el Jézus nevét. Olyan ünnepélyes megtagadás vagy kiközösítés ez, amelyet Máté megismétel majd azokra vonatkozóan, akik nem vallották meg Jézust az emberek előtt (10,33), és a balga szüzekkel kapcsolatban is, akik nem tudták megvárni a vőlegény érkezését (25,12). Ennek az elutasításnak indoka az isteni akarat teljesítésének elmaradása. Kiváló szónokok voltak, a liturgia lelkes művelői, de nem törekedtek arra, hogy egyben annak megfelelően is éljenek, amit tisztelettel öveztek, sőt talán éppen ennek ellenkezőjét, a rosszat tették. Az evangélista «gonosztevőknek» (ergadzomenoi tén anomian) nevezi őket.

Az anomosz a törvényen kívüli, a lázadó ember. A Zsolt 6, 9 szerint (LXX) az anomoi az igazak ellentettjei, vagyis azok, akik Isten akarata ellenében cselekszenek. A qumráni szövegekben az anomia a hamartia (rosszaság, bűn) szinonimája (vö. 1 Q S 3, 19-21; 4, 9.17.29; 5, 2 stb.). Az igazság fiai különböznek az anomia gyermekeitől. A 2 Tessz 2, 3 az anomosz az Antikrisztus, a 2 Kor 6, 14-ben az anomia az igaz állapot (dikaioszüné) ellentéte. Vö. Tit 2, 14; Zsid 1, 9. Máténak a botrányokról és a gonosztevőkről az ítélet napja jut eszébe (13, 41-42), amelyen ezeket egybegyűjtik és tűzre vetik. A példázat szerint az emberek két csoportra oszlanak: ezek egyrészt az ország fiai (13,38), a jót cselekvők, azaz Isten akaratának végrehajtói, másrészt a Sátán fiai, a botrányok okozói, vagyis a gonosztevők (41. v.). Nem nagy bűnözőkről van szó, hanem olyanokról, akik akadályozták az ország megvalósulását és terjedését. A botrányok nem bűntények, hanem az isteni terv megvalósulását akadályozó események (vö. Mt 16,23). Ezek mindig az ellenféltől jönnek, aki kiváltképpen az anomia embere, azaz törvénytipró (vö. 2 Tessz 2,3).

Máté felülvizsgálja közösségét, és olyan tagokat is talál ebben, akik nem méltók az általuk viselt névre. Ezeket korábban már ítélkezőknek, zúgolódóknak (1. v.), képmutatóknak (5. v.), hamis prófétáknak (15. v.) vagy terméketlen gyümölcsfáknak (20. v.) nevezte. A végén e rossz és botrányt okozó magatartásformákat közös névvel illeti, és gonosznak, sőt sátáninak mondja. Mindazok, akik így viselkednek, inkább az ellenség oldalán állnak, és nem Krisztus tanítványaihoz tartoznak: úgy beszélnek, mintha keresztények lennének, szent rítusokat és szertartásokat végeznek, de az ördög fiaiként cselekszenek, mert hamis, következetlen és igaztalan magatartásukkal akadályozzák a közösségi szeretetet (vö. 24,12), és veszélyeztetik az egyszerű emberek hitét (vö. 18,8). Ezek a csupán látszólag keresztény emberek egy napon lelepleződnek és ítélet alá kerülnek. Jobb volna, ha ezt megelőzően megítélnék önmagukat, és időben hátat fordítanának a rossz, tágas és széles, de pusztulásba vezető útnak (13. v.), amelyre rátévedtek és még megfelelő időben visszatérnének az életre vezető helyes ösvényre (14. v.).

E tanítás nem történeti vagy teológiai tényközlés, hanem pasztorális intelem. Az evangélista túlzásokba bocsátkozik, hogy hatástalanítsa a tunyaság, a lelki közöny és a lanyhulás veszélyét, amely a harmadik nemzedék keresztényeire leselkedett. Valószínűleg nem saját egyházának konkrét helyzetét rajzolja meg. Egy-egy közösség életének eseményeit vagy lelkiségi fokát egyébként sem lehet pásztorának igehirdetése vagy `körlevelei' alapján rekonstruálni. A prédikátorok (közéjük értve az evangéliumi igehirdetőket is) általában arra törekszenek, hogy a vigasztalás emberei helyett ostorozó prófétákként jelenjenek meg. Az állításaikkal kapcsolatos fenntartások különösen is jogosak és indokoltak abban az esetben, amikor büntetésről, illetve megmásíthatatlan (örök) kárhoztatásról beszélnek.