Emberek kik megjárták a poklot?

Szervusz

Nem a sajátom, de talán hasznát veheted:

Boldog vagyok a betegségem ellenére

Paulette Gaspar elmondása alapján

Bár a születésemkor jó három kilogramm voltam, az orvos tudta, hogy valami komoly baj van velem. A szülés alatt eltört néhány csontom. Szóval, az osteogenesis imperfecta nevű betegségben szenvedek, melyet gyakran üvegcsontbetegségnek hívnak. Azonnal megműtöttek, de az orvosok nem sok reményt fűztek hozzám. Arra számítottak, hogy 24 órán belül meghalok.

AUSZTRÁLIA fővárosában, Canberrában születtem 1972. június 14-én. A kilátásaim ellenére túléltem az első napot, de utána tüdőgyulladást kaptam. Mivel úgy gondolták, hogy úgyis meg fogok halni, az orvosok semmilyen gyógyszert sem adtak, inkább úgy döntöttek, hogy rábíznak a természetre. Nos, a természet megtette a magáét, és én életben maradtam.

El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehetett a szüleimnek ez az időszak. Mivel a túlélési esélyeim igen csekélynek tűntek, a kórházi személyzet jó szándékkal azt tanácsolta a szüleimnek, hogy ne kerüljenek velem túl szoros kapcsolatba. Valójában a kórházban töltött első három hónapban a szüleim még csak meg sem érinthettek. Túl nagy volt a kockázata annak, hogy sérülést okoznak nekem. Amikor nyilvánvaló lett, hogy életben maradok, az orvosok azt javasolták a szüleimnek, hogy egy olyan otthonban helyezzenek el, melyet testi fogyatékossággal élő gyermekeknek tartanak fenn.

Ők azonban úgy döntöttek, hogy hazavisznek. Édesanyám éppen abban az időben kezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. A tanultak hatására egyre inkább a felelősségének érezte, hogy gondoskodjon rólam. De biztosan nehéz volt közel kerülnie hozzám, mivel érzelmileg és fizikailag is teljesen kimerítette a folyamatos ápolás, melyet igényeltem. Gyakran kerültem kórházba. Még az olyan hétköznapi tevékenységek közben is eltörtek a csontjaim, mint a fürdetés, és akár egy tüsszentéstől is eltörhetett a csontom.

Depressziós leszek

Miközben felnőttem, a kerekes szék állandó társam volt. Fel sem merült, hogy megtanulhatok járni. A nehézségek ellenére a szüleim rendkívül jól elláttak.

Emellett édesanyám megtett minden tőle telhetőt, hogy átadja nekem a Biblia vigasztaló üzenetét. Például azt tanította, hogy a jövőben Isten paradicsommá teszi a földet, ahol mindenki tökéletes szellemi, érzelmi és fizikai egészségnek fog örvendeni (Zsoltárok 37:10, 11; Ézsaiás 33:24). Azonban őszintén elismerte, hogy nehezen tudja elképzelni, hogy ennek a megvalósulása előtt örömteli életet élhetek.

Először olyan iskolába jártam, ahol testi fogyatékossággal élő gyerekek tanultak. A tanáraim nem tűztek ki elém célokat, és én sem magamnak. Valójában már az is nagy nehézség volt, hogy kibírjam az iskolát. Sok gyerek durván bánt velem. Később egy hagyományos iskolába kerültem. Fizikailag és érzelmileg is teljesen kimerített, hogy kijöjjek másokkal. Mégis elhatároztam, hogy befejezem a 12 éves iskolai képzést.

Különösen a középiskola alatt gondolkodtam el azon, milyen reménytelen és üres lehet az iskolatársaim élete. Azon is töprengtem, amit édesanyám tanított nekem a Bibliából. Tudtam, hogy amit mondott, az az igazság, de a bibliai tanítások akkor még nem érték el a szívemet. Úgy döntöttem, hogy egy ideig csak a szórakozásnak élek, és nem törődöm a holnappal.

Tizennyolc éves koromban elköltöztem a szüleimtől egy olyan házba, ahol testi fogyatékossággal élő emberekkel laktam együtt. A költözés izgalmas, de egyben félelmetes is volt. Az új szabadság, a függetlenség, a barátok és a társasági élet mind nagyon vonzott. Sok barátom megházasodott. Én is vágytam egy házastársra, és a szerelemre. De a betegségem miatt aligha jöhetett szóba, hogy házastársat találok magamnak. Ennek felismerése elszomorított.

Istent sohasem hibáztattam az állapotom miatt. Már tudtam annyit róla, hogy távol áll tőle, hogy bármikor is igazságtalanul cselekedjen (Jób 34:10). Próbáltam elfogadni az életemet olyannak, amilyen. Mégis nagyon depressziós lettem.

Hosszan tartó felépülés

Hálás vagyok, hogy amikor édesanyám tudomására jutott a helyzetem, ő kapcsolatba lépett egy gyülekezeti felvigyázóval, aki a közelben lakott. A felvigyázó telefonált nekem, és meghívott, hogy vegyek részt a keresztény összejöveteleken Jehova Tanúi helyi Királyság-termében. Ezenkívül egy testvérnő a gyülekezetből minden héten tanulmányozta velem a Bibliát.

Amikor eszembe juttatták a bibliai igazságokat, melyeket évekkel korábban édesanyám tanított nekem, egyre derűlátóbb lettem. Szívesen voltam együtt a hívőtársaimmal. De korábban megszoktam, hogy ne beszéljek az érzéseimről, nehogy megbántsanak. Szerintem ez megnehezítette, hogy erős szeretetet érezzek Isten iránt. Mégis tudtam, hogy az a helyes, ha átadom az életemet neki. Így 1991 decemberében az önátadásom jeleként megkeresztelkedtem.

Elköltöztem abból a házból, ahol a testi fogyatékossággal élő barátaimmal laktam együtt, és külön lakásba költöztem. Ez a változás előnyökkel és hátrányokkal is járt. Például nagyon magányos voltam. Féltem a férfi betolakodóktól. Hamarosan újra depressziós lettem. Bár boldogan mosolyogtam, ez csak a látszat volt. Kétségbeesetten vágytam egy megbízható jó barátra.

Úgy érzem, Jehova Isten pontosan ilyen barátról gondoskodott. A gyülekezeti felvigyázók megszervezték, hogy Suzie, egy házasságban élő testvérnő folytassa velem a bibliatanulmányozást. Ő nem csak a tanítóm volt. Közeli barátok lettünk, és nagyon megszerettem őt.

Suzie megtanított rá, hogyan beszélhetek másoknak arról, amit már tudok, mind a házról házra végzett szolgálatban, mind kötetlen formában. Egyre jobban kezdtem értékelni Isten tulajdonságait. De annak ellenére, hogy már megkeresztelkedtem, még nem szerettem meg Istent igazán. Egyszer még azt is fontolóra vettem, hogy nem szolgálom őt tovább. Bizalmasan megbeszéltem ezt Suzie-val, és ő átsegített ezen a válságos időszakon.

Suzie azt is segített felismernem, hogy a boldogtalanságom nagyrészt abból fakad, hogy olyanokkal barátkozom, akiknek nem erős a Jehova iránti szeretetük. Így hát szellemileg érett barátokat kerestem, különösen idősebbeket. Ráadásul nem voltam jóban édesanyámmal, ezért próbáltam szorosabbra fűzni a kapcsolatomat vele és a bátyámmal. Meglepetésemre olyan boldogság hatott át, melyet sohasem éreztem korábban. A szellemi testvéreim, a családom és mindenekelőtt Jehova az öröm és az erő forrásai lettek számomra (Zsoltárok 28:7).

Új életpálya

Egy kerületkongresszusi előadás után, mely hangsúlyozta, milyen örömet találnak sokan a teljes idejű keresztény szolgálatban, ezt mondtam magamnak: „De hát én is lehetnék teljes idejű szolga!” Természetesen tudtam, hogy ez rendkívül nehéz lenne fizikailag. Mégis, miután imával kísérve átgondoltam a helyzetem, úgy döntöttem, hogy beadok egy jelentkezési lapot, és teljes idejű bibliaoktató leszek. 1998 áprilisában elindultam ezen az életpályán.

Hogyan veszek részt a prédikálómunkában a betegségem ellenére? A természetemnél fogva nagyon független vagyok, és nem szeretek mások terhére lenni, például azzal, hogy ide-oda kelljen szállítani, vagy másképp kelljen segíteni. Suzie és a férje, Michael ezért ajánlottak egy megoldást: „Vegyél egy motort!” De hogyan tudnék én motorozni? Ahogy a képen is látható, a motoromat speciálisan az én igényeimhez igazították. Ki sem kell emelni magam a kerekes székből, pedig mindössze 19 kilogramm vagyok!

Ez az új szabadság lehetővé teszi, hogy meglátogassak másokat, és tanulmányozzam velük a Bibliát olyan időpontokban, melyek nekik is, és nekem is megfelelnek. Bevallom, nagyon szeretek motorozni, és szeretem, ahogy a szél simogatja az arcomat; ez is az élet apró örömei közé tartozik.

Örömmel kezdeményezek beszélgetéseket az utcán. Az emberek legtöbbször udvariasak, és tisztelettel bánnak velem. Szívesen segítek másoknak megismerni a Bibliát. Kellemes emlékeim közé tartozik például az, amikor egyszer házról házra prédikáltunk egy magas hívőtársammal. Ő üdvözölte a házigazdát, aki csak bámult engem, és ezt kérdezte a társamtól: „Ő tud beszélni?” Mindkettőnkből kitört a nevetés. Mire befejeztem a tanúskodást, a hölgy egészen biztos volt benne, hogy tudok beszélni.

Most már élvezem az életet, és megszerettem Jehova Istent. Rendkívül hálás vagyok édesanyámnak, hogy tanított a Biblia igazságaira, és bizalommal várom, hogy a közeljövőben Isten ’mindent újjátegyen’, és az én testem is egészséges legyen (Jelenések 21:4, 5).

Lehet ez?:

Eltökélten a fogyatékosságok ellenére

Kouamé N′Guessan elmondása alapján

A társammal éppen biciklivel igyekeztünk fel egy újabb dombra. Mindez 2002 novemberében történt, amikor is polgárháború dúlt Elefántcsontparton, Afrikában. A harcok miatt elnéptelenedett úton rengeteg veszély leselkedett ránk. A távolban feltűnt a következő katonai ellenőrző pont. De miért vállalkoztam erre a veszélyes utazásra háborús időszakban?

EGY súlyosbodó betegséggel születtem 1978-ban. Azzal kezdődött, hogy hallási zavarom lett, és a lábam elgyengült a fájdalomtól. A családom már kiskoromban becsmérlően bánt velem, azt mondták, hogy a lábaim hasznavehetetlenek, a füleim meg be vannak tömve szeméttel. Az idősebbek lenéztek, a gyerekek pedig azt kiabálták, hogy sánta és törött lábú vagyok.

Nyolcévesen, amikor iskolába mentem, a diákok és a tanárok egyaránt elkezdtek zaklatni. Gyakran arra gondoltam, hogy bárcsak megnyílna a föld és elnyelne. Amikor érezték rajtam, hogy megijedtem, nevetségessé tettek. A házat csak akkor hagytam el, ha iskolába mentem.

„Miért sújt ez a betegség?” — tettem fel magamnak a kérdést. Anyu azt mondta, hogy valaki egy varázsigével megrontott. Néha láttam másokat is, akik hasonló fogyatékossággal éltek, és ilyenkor azon gondolkodtam, hogy vajon ez azt jelenti, hogy ők is valamiféle varázslat áldozatai lettek.

1992-ben kínzó fájdalmat kezdtem érezni mindkét könyökömben. Miután a fájdalom csillapodott, nem tudtam kiegyenesíteni a karjaimat. Két évvel később megvakultam a bal szememre. A szüleim több úgynevezett gyógyítóhoz is elvittek, de mindhiába. Az egészségem romlása miatt kénytelen voltam abbahagyni az iskolát.

Válaszokat keresek

Egy vallásos osztálytársam meghívott, hogy menjek el vele a templomba. Noha animistaként* neveltek, egy éven át eljártam az istentiszteletekre. Ott nem túl sok mindent tudtam meg a Bibliáról, így felvetődött bennem a kérdés, hogy van-e egyáltalán valami jó a szervezett vallásban.

Néhány egyházi tantétel megrémített, különösen a tüzes pokol tanítása. Úgy gondoltam, hogy nem vagyok olyan rossz, hogy örök kínzást érdemelnék. Ugyanakkor nem tartottam magam annyira jónak sem, hogy méltó lennék az örökké tartó mennyei boldogságra. Mivel nem kaptam kielégítő válaszokat a kérdéseimre, kezdtem közömbössé válni a vallás iránt.

A következő évben meghívtak egy gyógyító összejövetelre Abidjanba, Elefántcsontpart fővárosába, mely körülbelül 150 kilométernyire volt kis városunktól, Vavouától. Mielőtt útnak indultunk, elmondtam az egyház vezetőinek, hogy nem tudom kifizetni a belépődíjat, és ételt sem tudok venni. Válaszukkal azt sejtették, hogy Abidjanban gondoskodni fognak rólam, de a tények nem ezt igazolták. Bár egy 40-50 000 fős hatalmas tömeg vett körül, mégis egyedül éreztem magam, és elcsüggedtem. Senki sem foglalkozott velem.

Visszatérve Vavouába éppoly beteg voltam, mint előtte, csak ekkor már kiábrándult is. A helyi egyházi vezetők azt mondták, hogy Isten azért nem gyógyított meg, mert nincs elég hitem. Ezek után minden kapcsolatomat megszakítottam a vallással.

Végre vigaszra lelek

Egy Jehova Tanúja 1996-ban meglátogatta a családunkat. Korábban soha nem beszéltem még a Tanúkkal, de belehallgattam a bátyám és a látogató között folyó érdekes beszélgetésbe. A bátyámat nem érdekelte a dolog, de engem igen. A Tanú minden egyes szava nagy hatással volt rám.

Elmondta, hogy a bűn beszennyezte az emberi családot, mivel az első ember engedetlenné vált. Ez a lázadás tökéletlenséget és halált hozott az emberiségre. Jézus azonban felajánlotta az életét váltságul, így van lehetőségünk arra, hogy bűnbocsánatot nyerjünk, és örökké élvezzük az életet (Róma 3:23; 5:12, 17–19). A Tanú azt is megmutatta a Bibliából, hogy Jehova Isten a Királysága által hamarosan paradicsommá alakítja a földet, és eltörli a bűnt, valamint annak minden lesújtó következményét (Ézsaiás 33:24; Dániel 2:44; Jelenések 21:3, 4).

A bibliai tanításokat logikusnak tartottam, és ez nagy hatással volt rám. A Tanú, akiről később megtudtam, hogy Robertnek hívják, úgy intézte, hogy hetente kétszer tanulmányozhassuk a Bibliát. Néhány hónapon belül, felszerelkezve az újonnan szerzett bibliai ismeretemmel, képesítetté váltam arra, hogy részt vegyek a Tanúkkal a házról házra végzett szolgálatban. Ez közel sem volt egyszerű feladat, hiszen le kellett győznöm a félelmemet, hogy emberek közé tudjak menni.

Nehézségek a családban

A családom nem örült neki, hogy tanulmányozom a Bibliát. A bátyám éjszaka a szobámban dohányzott, csak hogy bosszantson. Reggelre megfájdult a fejem, és rosszul éreztem magam. Az otthoni ennivaló szintén gondot jelentett. Apu nagyon szeretett vadászni, ezért folyton az elejtett állatok húsát ettük. Elmondtam neki, hogy a Biblia tiltja a ki nem véreztetett állatok húsának megevését (Cselekedetek 15:28, 29). Ennek ellenére továbbra sem véreztette ki az állatokat. Anya olykor üres rizst tett elém, de legtöbbször nem kaptam elegendő ételt.

Noha Vavouában a Királyság-terem a város másik végében volt, a távolság vagy a zord időjárás soha nem tartott vissza attól, hogy elmenjek az összejövetelekre. 1997 szeptemberében megkeresztelkedtem az „Isten Szavába vetett hit” kerületkongresszuson Elefántcsontparton. Idővel növeltem a keresztény szolgálatban való részvételemet, így képesítetté váltam arra, hogy úttörő, azaz teljes idejű szolga lehessek Jehova Tanúi között.

További nehézségek

A politikai feszültség addig fajult, hogy 2002 szeptemberében polgárháború tört ki. Néhány hét elteltével a nemzeti hadsereg elérte Vavouát. Voltak, akik féltették az életüket, és elmenekültek, köztük Jehova Tanúi többsége is. Öt nappal később a katonák bevették a várost, és azonnal betiltottak minden társadalmi tevékenységet. Ekkor Vavoua lakosságának nagy része szétszóródott, beleértve a hátramaradt Tanúkat is.

Mivel nem volt tömegközlekedés, az embereknek több kilométert kellett gyalogolniuk, hogy elérjék a szomszédos városokat. Én voltam az egyetlen Tanú, aki Vavouában maradt, hiszen nem tudtam volna annyit gyalogolni. Folytattam a prédikálást, és megtartottam a gyülekezeti összejöveteleket, melyekre néhány helyi lakos is eljött.

Igyekszem eljutni egy kongresszusra

A tervek szerint novemberben, Daloában készültek megtartani Jehova Tanúi különleges kongresszusi napját. Imában Jehova elé tártam, hogy szeretnék én is részt venni rajta. Egy Tanú, aki korábban elhagyta a várost, váratlanul visszatért. Megkérdeztem tőle, hogy el tudna-e vinni a biciklijén a kongresszus helyszínére, amely körülbelül 50 kilométerre volt. Készségesen igent mondott, noha ő is komoly betegségekkel küzdött.

Akkoriban feszült légkör uralkodott, így nem ez volt a legideálisabb időpont egy ilyen utazásra. A gépjárműforgalom be is volt tiltva Vavoua és Daloa között. Az ellenséges csoportok katonái gyanús szemmel tekinthettek egy ismeretlen utazóra, és akár le is lőhették. Mindazonáltal 2002. november 9-én, szombat reggel elindultunk Vavouából biciklivel Daloába, ahogyan azt a bevezetőben már említettem.

Az úton számos katonai ellenőrző ponton kellett átjutnunk, hamarosan meg is érkeztünk az elsőhöz. Alaposan megmotoztak, majd továbbengedtek. Az út hosszú és megerőltető volt. Amikor egy dombhoz értünk, felgyalogoltunk a tetejére, majd mindketten felültünk a biciklire és legurultunk.

Idővel egy másik biciklista felajánlotta a segítségét. Felültem a biciklije kicsi hátsó ülésére. Miközben ez a kedves idegen tekert, kihasználtam a lehetőséget, és beszéltem neki Isten Királyságáról. Elmagyaráztam neki, hogy ez egy égi kormányzat, mely hamarosan tartós békét fog hozni a földre. Mindezt csodálattal hallgatta, és rengeteg kérdést tett fel. Amikor megérkeztünk Daloába, vett nekünk ennivalót, és megígérte, hogy másnap reggel eljön a programra.

Késő este volt, fáradtak voltunk, de boldogok is, hiszen elértük az úti célunkat. A kilencórás utazás nem volt könnyű. Egy helyi Tanú-család szeretettel üdvözölt minket, és felajánlották, hogy maradjunk náluk, amíg le nem csendesednek a kedélyek a politikai színtéren. Sajnos a politikai feszültség miatt elmaradt a kongresszus, de az utazás mégsem volt hiábavaló. Ennek köszönhetem ugyanis, hogy további kiváltságokat kaptam a daloai keresztény hittestvéreim szolgálatában.

Az eltökéltség áldásokhoz vezet

Jelenleg egy daloai gyülekezetben tevékenykedem mint kisegítőszolga és általános úttörő, ezenkívül segítek Jehova Tanúi daloai kongresszusi termének a rendben tartásában is. Hogy el tudjam tartani magam, fából pillangó formájú díszeket készítek és árusítok, valamint feliratokat is festek.

Éveken át csak akkor hagytam el a házunkat, ha iskolába mentem, de azóta már sok-sok kilométert megtettem, keresve azokat, akik szomjazzák az igazságot, és tudni szeretnék, hogy miért van annyi betegség és szenvedés. Miközben várom Isten Királyságát, mely meg fog szüntetni minden fogyatékosságot, továbbra is megosztom az elefántcsontparti emberekkel az Isten szándékáról szóló jó hírt.

Szia itt van néhány videó:

https://www.youtube.com/watch?v=oTn5UwZPUIs

https://www.youtube.com/watch?v=ycX_6yu4eEU

https://www.youtube.com/watch?v=2l2rTroPsks

Itt pedig Mary Baxter bizonyságtétele:

[link]

Üdv.

Itt vagyok.

Pokol=depresszió.

Bill Wiese: 23 perc a Pokolban

Van róla videó is, ahol a szerző élőszóban mondja el a könyv lényegét: [link]

Vagy Kenneth E. Hagin: A Pokol kapujában

Ő is elmondja élőszóban a könyv, v. inkább könyvecske lényegét: [link]

Szerintem a Kérdező irodalmi művekre kíváncsi (például Dante - Isteni Színjáték), nem pedig ezotériás butaságokra vagy jehovista propagandára.

Kezdetnek ajánlom ezt (ha tudsz angolul):

[link]

[link]