Péter (1péter 2:4-8) és Pál (1korintusz 10:4) szerint ki a szikla?

Említetted Lk 22:24–26-ot, hogy miért támadt versengés az apostolok között.

Először is azért, mert az Úrnak Pétert annyira kitüntető szavai fölkeltették a tanítványok versengését.

Semmi nehézség nincs ebben a szövegben, két ok miatt sem. Egyrészről itt, az utolsó vacsora után, még nem kapta meg Péter a primátusi hatalmat. A Mt 16,16-19-ben Jézus még csak megígérte neki (végig jövő időben beszél), és bár számtalanszor tanújelét adta kiválasztottságának, a primátusi hatalmat Jézus konkrétan csak a feltámadása után adta meg Kéfásnak, amikor megbízta juhai vezetésével (Jn 21,15-17). Tehát az apostolok ekkor még akár veszekedhettek is arról, hogy ki lesz közöttük a (tekintélyileg) nagyobb. Ez persze nem volt szép tőlük (Jézus meg is fedte őket azért, mert versengtek), de ez az értetlenséget az evangéliumokban több helyen is bemutatják. Az apostolok hite és erkölcsi nagyságuk csak a feltámadás és a Szentlélek eljövetele után vált valósággá és teljessé.

Másrészről a „nagyobb” szón érthetünk pusztán erkölcsi nagyságot is, ahogy azt a Lk 9,46-ban és a Mk 9,34-ben is érteni kell. Azaz, hogy ki tartozik mindjobban Jézushoz, ki lesz a nagyobb a mennyben, és nem tekintélyi, autoratív nagyságról van szó. Ez a kétféle „nagyság” két különböző dolog, és csak ritkán esik egybe a kettő. Ezért róhatta meg Szent Pál Pétert a gyarló viselkedéséért, és ezért szidhatta meg pl. Sienai Szent Katalin XI. Gergely pápát ugyancsak gyarlóságaiért.

És ha már ezt az evangéliumi részt hoztad elő, akkor olvassad el Jézus szavait is, hogy mit is mondott minderre a versengésre:

„A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna. Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék. Ti kitartottatok velem megpróbáltatásaimban. Ezért adom át nektek az országot, mint ahogy Atyám, nekem átadta, hogy majd asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse fölött.

Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,25-32)

Tehát Krisztus szavai szerint is van legnagyobb az apostolok között („A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna”), és van elöljáró az apostolok között (a görög szerint „hegemón”: vezető, kormányzó, helytartó) („az elöljáró pedig mintha szolga volna”). Azonban Krisztus azt akarja, hogy ők is krisztusi módon viselkedjenek: szolgáljanak. Annak ellenére, hogy a pápa egyik címe az „Isten szolgáinak szolgája” (Servus Servorum Dei), ez a katolikus pápaság történelmében néha sikerült, néha nem (de ezzel a protestáns vezetők is így vannak). Persze sokan a pápaságban kizárólag a hatalmat nézik, hogy „bármit megtehet”, hogy „ő egy uralkodó”. De azt elfelejtik, hogy pápa nem csak ül a trónján, és hátradőlve élvezi pápaságát és hatalmát, hanem egy csaknem 24 órás szolgálatot végez: egy több mint 1 milliárd hívőből álló közösséget vezet, gondja van az összes püspökségre, az összes országra, szerzetesrendre, és emellett ott vannak a más vallásúak, a nemzetállamok ügyei, megannyi hatalmas problémák, stb. Ez nem szórakozás, hanem kereszt, amit ráadásul abban a tudatban kell végeznie, hogy minden lélekről számot kell adnia az Úr Jézus Krisztus előtt (vö. Zsid 13,17).

Természetesen ezt a feladatot nem egyedül végzi. Jézus is azt mondja a további szövegben - és persze másutt is - , hogy az országot az apostoloknak adta át, akik trónon ülve ítélkeznek Izrael felett. Az apostolok rendje (a katolikus hit szerint ez a püspöki rendbe öröklődött) is mennyei hatalommal köthet és oldhat a földön (Mt 18,18), és vezetik a rájuk bízott nyájat (1Pét 5,2; ApCsel 20,28). De van közöttük is elöljáró (lásd fenn), aki megkapta Jézus kulcsát (Mt 16,19; a kulcs birtoklása főhatalmat jelent a zsidóknál), és aki megerősíti testvéreit a Sátán támadásakor, és akit Jézus meg is nevez a fenti szövegben: Simon, azaz Péter. Ezt az apostolok (püspökök) közötti elöljárót a történelem folyamán pápának („atyácskának”) nevezték el, ő Róma püspöke, akivel „nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie, vagyis minden hívőnek a földkerekségen” (Szent Ireneusz: Az eretnekségek ellen 3,3,3.).

Krisztus az ő Egyházanak csakugyan elsődleges és láthatatlan alapja (fundamentum principale); de ez nem zárja ki, hogy Péter, sőt vele egységben a többi apostol is az ne legyen:(Ef 2,20) másodlagosan és tőle való állandó függésben.

Tehát nem kell kijátszani egymás ellen különböző bibliaverseket.

A Máté 16. fejezetében igen is Simon Péter apostolt nevezi Jézus sziklának.

Különböző nemben pedig azért áll, mert amikor egy férfi neve, akkor nyilván hímnemű alak kell, az Egyház szó pedig nőnemű.

Ez előfordul más esetekben is.

Ld. Patikus --> Patika.

Vicces lenne azt mondani, hogy a patikusnak semmi köze a patikához, csak azért mert ugyannak a szónak két különböző nemű alakjaként szerepel... ;)

[link] Péter primátusa az Újszövetségben

[link] Péter az a szikla...

Talán semmi sincs olyan világosan és olyan félreérthetetlenül benne a Szentírásban, mint az, hogy Jézus főt akart és főt rendelt az egyház élére, mégpedig egy meghatározott ember képében, azaz, hogy a 12 apostol nem volt egymással egyenrangú, hanem volt köztük egy, aki több lett, mint a többi és az egész egyház és így apostoltársai felett is kapott hatalmat. A későbbiek folyamán azonban látni fogjuk, hogy ez tisztán a józan észből is a legvilágosabban következik, és hogy ha a Szentírásban erről egy szó se lenne, a pápai intézményt még akkor is feltétlenül létesíteni kellett volna. Még akkor sem lett volna ez evangéliumellenes, mert hiszen a józan észt is épp úgy az Isten adta, mint az evangéliumot. Nem jár tehát el evangéliumellenesen az, aki levonja azt, ami a józan ész alapján az evangéliumból következik.

A pápaság nélkül lehetetlenség lett volna Krisztus tanait romlatlanul megőrizni s elérni azt, hogy az egyház valóban az legyen az emberiség számára, aminek Krisztus Urunk szánta. De Szent Péter fősége a Szentírásban is olyan világosan benne van, mint talán semmi más. Sajátságos és jellemző, hogy az egyház minden dogmája közül mégis éppen a pápaság és Szent Péter elsőbbsége az, amelyet minden felekezet, sőt még a szakadár egyházak is hamisnak nyilvánítottak, és éppen azok a felekezetek nyilvánították annak elsősorban, melyek egyébként mindenben mindig az Szentírásra hivatkoznak.

Krisztus Urunk Szent Péterrel már akkor kivételt tett, mikor először meglátta és apostolává választotta. Amit egyik más apostollal se tett, megváltoztatta a nevét, újat adott neki. Simon helyett (Mt 10,2; Mk 3,16; Lk 6,14; Jn 1,42) elnevezte kősziklának, melyből csak azért lett Péter, mert az evangéliumok eredeti nyelve görög és kőszikla görögül „petroszt” jelent (petróleum, kőolaj, petrifikálódik, megkövesedik stb.). Hogy e névcsere miért történt, később tudtunkra adja az evangélium. De a „kőszikla” nevet nemcsak görög, hanem arám alakjában is, vagyis azon a nyelven is, melyen Jézus beszélt, fenntartották az evangéliumok. Ezt jelenti ugyanis a Kéfás szó is.

A névcsere egyébként mindig nagy tervek és későbbi nagy események előrejelzése a Szentírásban. Ezzel akarta tehát tudtunkra adni Jézus, hogy itt nem valami mellékes, jelentőség nélküli dologról, hanem az egész evangélium, az egész kereszténység egyik legfontosabb intézkedéséről, dogmájáról, alapjáról lesz szó.

Ábrahámnak is akkor adta Isten ezt az új nevet (mert azelőtt Abram volt a neve), mikor kiszemelte azon nép ősapjául, melyet kiválasztott magának. (Ter 17,5) De látszik, mintha Simonnal még nála is fontosabb terve lett volna, mert míg Abram nevét csak egy szótaggal toldotta meg, de lényegében érintetlenül hagyta, Simonnak teljesen más nevet adott. Vele tehát még gyökeresebb változást tett.

Jákob is új nevet kapott, mégpedig ő is teljesen újat, de ezzel Isten nála nem új, majd csak ezután bekövetkező, fontos dolgot akart előre jelölni, hanem Jákob olyasmiért kapta az új nevet, ami már megtörtént, hogy ti. az angyallal küzdött. Szent Péter még semmit se csinált akkor, mikor az új nevet kapta. Az ő neve a jövőt mutatta, de a jövőben valami igen nagy dolgot, melyet akkor még sem ő, sem más nem sejtett.

Az evangéliumok többször is elsorolják a 12 apostol nevét (Mt 10,2-4; Mk 3,16-19; Lk 6,14-16; ApCsel 1,13), de a sok eset közül egyszer se fordul elő, hogy a felsorolásban ne Szent Péter legyen a legelső helyen. Máté 10,2 pedig egész külön ki is mondja, hogy: „Az első Simon, más néven Péter”. Már ez egymaga is elegendő bizonyíték volna amellett, hogy az apostolok nem egyformák voltak mind a tizenketten, hanem volt köztük egy első, egy olyan, akinek a hatalma több volt, mint a többié. Azt ugyanis, hogy ő volt az „első”, semmiképpen se érthetjük másképp, mert Péter egyébként semmiképpen se volt első az apostolok között.

Nem volt köztük a legidősebb (mert hiszen legalábbis András apostol, aki testvére volt, idősebb volt nála, mert a két testvér között Péter volt a fiatalabb). Nem őt hívta meg Jézus legelőször apostolnak. A legokosabb se volt köztük. Az ő két kis levele egész jelentéktelen szerepet tölt be a Szentírásban például Szent János evangéliuma, Apokalipszise és három levele mellett. Abban pedig, hogy Mesterét meg is tagadta, az iskarióti Júdást nem számítva, egyenesen utolsó az apostolok között. (Bizonyára nem véletlen tehát, hogy Jézus mégis őt tette az egyház fejévé. A legelső pápa, az, akit maga Jézus választott ki az egyház fejévé, akkor, mikor kiválasztotta, még majdhogynem gyarlóbb volt, mint 260 utódának bármelyike. Szinte kézzel foghatóan látható tehát, hogy Krisztus Urunk az egyház első fejének kiválasztásával a későbbi mesterséges és műbotrányoknak akarta elejét venni egyes pápák való vagy vélt gyarlóságai miatt. Mint láthatjuk, hiába. Az emberek így is botránkoznak egyes pápák életén, mert szükségesnek tartják, hogy botránkozzanak.)

Ha tehát a Szentírás mindezek ellenére mégis „elsőnek” mondja Pétert az apostolok között, csakis úgy lehet érteni, hogy maga Jézus tette elsővé azt, akit egyéni érdemei, előnyei vagy kiválóságai nem tettek azzá. Világos, hogy ezt nem azért tette, hogy mi is éppen a tehetségtelent és a gyarlót válasszuk meg mindig pápává, de azt mindenképpen tudtunkra akarta adni vele, hogy ha majd mégis előfordul, hogy ilyen ember lesz pápává, akkor is pápa, akkor is tisztelettel és engedelmességgel tartozunk neki, mert hivatala nem egyéni kiválóságainak eredménye, hanem Isten akaratának. Elsősorban azért kell tisztelnünk és engedelmeskednünk neki, mert nagy tehetség, vagy mert szent életű, hanem azért, mert az egyház feje.

Hogy Péternek az apostolok élére való helyezése nemcsak véletlen nem volt, hanem még csak mellékes dolog se, és hogy Péter főségének az apostolok is állandóan tudatában voltak, bizonyítják az effajta evangéliumi kifejezések: „Simon és társai” (Mk 1,36). „Péter a többi tizenegy kíséretében előlépett.” (ApCsel 2,14) Vajon miért nem azt mondja az Írás, hogy a tizenkét apostol állt ott?

Szent Pál is azt írja, hogy megtérésem után „fölmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel”. (Gal 1,18) Vajon miért éppen csak Pétert akarta látni, miért nem azt írja, hogy azért ment Jeruzsálembe, hogy az apostolokat lássa?

A feltámadt Jézus üres sírjában az angyal ezt mondja a szent asszonyoknak: „Menjetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek”. (Mk 16,7) Tehát Péternek ő is különös jelentőséget tulajdonított. Ő se tartotta egyszerűen csak olyannak, mint a többi apostolt.

Ezek után lehetetlennek kell tartanunk, hogy az is csak véletlenül történt volna, hogy a Szentlélek eljövetelére összecsődült néptömeg elé is éppen Szent Péter áll ki beszédet tartani, nem pedig valamelyik más apostol. Aztán mikor letartóztatják és bíróság elé állítják az apostolokat, megint csak Péter az, aki nevükben és helyettük szól (ApCsel 4,7-8). Akkor is Péter beszél és intézkedik, mikor az áruló Júdás helyett új apostolt kell választani (ApCsel 1,15).

Pedig hát ezek még a kisebb szentírási bizonyítékok a pápai hatalom mellett.

Máté 16,18-19 szerint Krisztus Urunk egészen világosan is megmondta, miért adott ő új nevet Simonnak már akkor rögtön, mikor megismerkedett vele és hogy miért éppen „kefa”, miért „petrosz”, miért kőszál lett az az új név. „Mondom neked: Péter (petrosz, kőszikla) vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.”

Krisztus Urunk e kijelentéséből láthatjuk, hogy nem az apostoli testület, nem az apostolok összessége az egyház erősségének az alapja, hanem közülük csak az egyik, az apostolok és az egyház feje, Simon Péter, az első pápa. Azért adott Péternek új nevet Jézus és azért választotta nevéül a kősziklát, mert rá fogja majd építeni az anyaszentegyházat.

Láthatjuk tehát, hogy nemcsak van pápai hatalom, hanem éppen ez a pápai hatalom az egyház alapja és fő erőssége, Krisztus egyházának egyik leglényegesebb ismertetőjele, sőt egyenesen a fundamentuma. Tehát nem is csak az egyik ismertetőjele, mert hiszen párja nincs is, mert alap, fundamentum csak egy van. Az alappal nem versenyezhet az épület egy más alkatrésze se. Krisztus Urunk kifejezetten a pápai hatalomban látja az egyház erősségét és fennállása és romlatlanul való megmaradása zálogát. (A protestantizmusnak pedig éppen az a fő tana, hogy éppen a pápaság volt az, mely az egyházat megrontotta és tönkretette. Vajon a kettő közül melyiknek van igaza: Krisztusnak vagy a protestantizmusnak?)

De nem elég, hogy Péterre építette Jézus az egyházat, hanem ezen kívül a mennyek országa kulcsait is neki adta. Ebből is láthatjuk, hogy a mennyek országa csakugyan az anyaszentegyházat jelenti itt a földön, nem pedig a mennyországot vagy csak a kereszténység erkölcsi és ideológiai világát. Ha azonban a mennyországot értjük rajta, akkor még nagyobbnak kell találnunk azt a hatalmat, amit itt Péter kapott, mert ha egyenesen a mennyország kulcsai azok, melyek Péternél vannak, akkor világos, hogy nélküle oda senki be nem juthat, vagyis üdvözülés nélküle nem lehetséges.

De maradjunk csak a földi mennyek országa, azaz a Krisztus földi egyháza mellett. Kétségtelen, hogy legalább ennek kulcsait mindenképpen Péter kapta meg. Nem nagyravágyóan kezébe kerítette és birtokolja, mint a protestantizmus állítja, hanem attól kapta meg – minden kérés nélkül –, aki az egyedüli úr mindenek felett és a saját egyházában bizonyára feltétlenül parancsol és az intézkedésre illetékes.

Minek nevezzük hát azokat és minek mondjuk a bűnüket, akik el akarják vitatni, sőt rabolni Pétertől ezeket a kulcsokat? Kétségtelen ugyanis, hogy ezek a kulcsok a hatalmat, a rendelkezési jogot jelentik az egyházban.

Mikor 1887-ben elkészült Keszthelyen a fényes Festetics-palota, építője úgy adta át ünnepélyesen tulajdonosának az épületet, hogy bársony vánkoson a főbejárat aranyból készült kulcsát nyújtotta át neki. Világos, hogy a hasonlat annyiban nem jó, mert Krisztus Urunk, aki szintén kulcsokat ad át Szent Péternek, nem alkalmazottja, hanem Istene volt Péternek, tehát nem mint urának adott át neki kulcsokat, hanem mint egy tőle felmagasztalt teremtményének. Az azonban a Szentírásból egészen kétségtelen, hogy Péter is kulcsokat kapott épp úgy, mint Festetics Tasziló 1887-ben, mégpedig ahogy Festetics a palotája kulcsát, Szent Péter az éppen elkészült, újonnan alapított és földi pályáját most megkezdő anyaszentegyház kulcsait.

Az is kétségtelen, hogy ha kulcsokat kapott, akkor ezekben ő is ugyanolyan hatalmat kapott ebben a lelki, jelképes épületben, mint amilyeneket kapott Festetics a maga újonnan építtetett reális palotájában. A különbség csak az, hogy Péter nem természetes jogként, hanem kegyként kapta ezt a hatalmat, mert hiszen az anyaszentegyház nem Szent Péter vérén épült, mint a palota Festetics pénzén (melynek terhét aztán nem is tudta kiheverni egész életében). Krisztus a maga vérén szerezte és építette fel egyházát. Annyi azonban tagadhatatlan, hogy ha a kulcsait mégis Péternek adta, akkor Péter és a mindenkori pápa élhet is ezekkel a kulcsokkal, sőt kötelessége is használni őket. Nem bitorlás ez nála, hanem jog, sőt kötelesség.

De Szent Péter nemcsak kulcsokat kapott. „Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is” – tette még hozzá Jézus a kulcsokhoz.

Hogy a kötés és oldás mit jelent, már megmagyaráztuk. Itt csak azt kell kiemelnünk, hogy azt a kötő és oldó hatalmat, melyet az apostolok együttesen kaptak meg, most itt Szent Péter külön és egymaga is megkapta. Neki tehát egymagának ugyanaz a hatalma, jogköre és intézkedési joga van az egyházban, mint az egész apostoli testületnek együttvéve. Sőt több is. A püspöki karba ugyanis a fő, az elnök, tehát a pápa is beletartozik, nélküle nincs püspöki kar. A püspökök testületének a pápa nélkül semmi joga sincs, annál kevésbé a pápa ellenében. Csak a pápával együtt, csak ha a pápa az élükön áll, ha egy ügyet képvisel velük, van meg e testületnek a kötő és oldó hatalma, míg a pápának – látjuk – egymagában, a püspökök nélkül is megvan ugyanez a hatalma.

Az is feltűnő, hogy ez a kötő és oldó hatalom egészen korlátlan és semmi feltételhez nincs kötve. Nincs benne szó semmi beleszólási jogról az alattvalók, sőt még az apostoltársak, a püspökök részéről sem.

Láthatjuk, hogy az egyházat Krisztus Urunk nem demokratikusnak alkotta. Nem a hívők, a vezetettek szabadságát vagy jogait, hanem csak a főnek, a vezetőnek a hatalmát hangsúlyozza. Nem is annak, hanem csak ennek hangsúlyozására van szükség, mert az emberek a maguk szabadságáról és jogairól ugyanis mindig gondoskodnak, legtöbbször a kelleténél még jobban is, a főnek, a vezetőnek a hatalmát pedig mindig csökkenteni igyekeznek, mert ezt természetszerűleg ellenszenvvel nézik.

Igaz, hogy ugyanez a hajlam a főben is épp úgy megvan, mert ő is ember, de mivel az egyház lelki hatalom, az egyház fejének úgyse állnak eszközök rendelkezésére alattvalói kényszerítésére. Az egyházban tehát a vezető hatalmának és az iránta való engedelmesség kötelezettségének hangsúlyozására van elsősorban szükség, nem pedig a vezetettek szabadságának kiemelésére. Az igazsággal szemben való szabadság egyébként se szellemi érték, hanem a szellemiséggel való visszaélés, az emberi tökéletlenség bűne. De a kereszténység egyébként is az alázatosság, a türelem, az engedelmesség, az áldozat és a lemondás hirdetője, nem pedig az önérzeté és a jogok követeléséé. Ez utóbbiakra nem kell oktatni, annál kevésbé biztatni az embereket, hiszen beléjük van oltva, sőt életük fő törvénye, mert azonos az önfenntartó ösztönnel. A keresztény lelki élet éppen az ellene való küzdelemben áll.

*

Nevettető dolog, ahogyan az egyház ellenzéke, a protestantizmus válaszol arra a világos és ellenvetést nem tűrő intézkedésre, mellyel Krisztus Szent Pétert az egyház korlátlan fejévé tette.

Eleinte úgy próbálta elintézni a dolgot, hogy Krisztus Urunk azon a sziklán, melyre egyházát építi, nem Pétert, hanem önmagát értette.

Valószínűleg – mondták – önmagára is mutatott, mikor azt mondta, hogy „erre a sziklára” építi az egyházat. (Ez az idézet egyébként arra is újabb világos bizonyíték, hogy Jézus valóban alapított földi és látható egyházat. Hiszen látjuk, hogy az Ő „egyházát” emlegeti, melyet alapítani fog. De ezt az Ő egyházát csak földinek és csak láthatónak akarhatta, hiszen látjuk, hogy embert, látható embert tett fejévé és a kulcsait emlegeti.)

Ámde a Szentírásban nyoma sincs annak, hogy Krisztus Urunk magára mutatott, mikor azt mondta, hogy „erre a sziklára”. A Szentírást tehát így magyarázni egyet jelent a Szentírás meghamisításával. Hogy Jézus magára mutatott, annak nemcsak nyoma nincs az evangéliumban, hanem olyan világosan benne van, hogy Jézus nem mutatott magára, hanem Pétert értette azon az annyira fontos sziklán, hogy az evangélium szövegét olvasva ebben kételkedni még az elmebetegség határait súroló elfogultság esetén se lehet.

Vajon mondhatjuk-e józan ésszel, hogy Jézus azért változtatta át Simon nevét Péterre, azaz sziklára, mert nem ő lesz az a kőszikla, melyre az egyházat építi, hanem maga Jézus? És talán csak nem azért kezdi a mondatát azzal, hogy mivel te Péter, azaz szikla vagy, azért építem erre a sziklára anyaszentegyházamat, mert ez a szikla ennek ellenére mégse Simon-Péter, hanem maga Jézus? Vajon lehet-e ennél nyakatekertebb okoskodást még csak elképzelni is?

Ezt az okoskodást bizony csak akkor fogadhatnánk el, ha Krisztus Urunk – bocsánat a hozzá annyira nem illő beállításért, de hát a beállítás nem tőlünk származik – áprilisi tréfát akart volna járatni a tőle Péterré tett Simonnal, s ezért, miután tudtára adta, hogy ezután ő már nem Simon, hanem Péter, azaz szikla, egyszer csak nagy meglepetésünkre magára mutat s azt mondja, hogy igaz, hogy te Péter vagy a szikla, de hát az a szikla, melyre én az én egyházamat építem, mégse te vagy, hanem én. Ugyancsak joggal kérdezhetnénk tőle, hogy ha ő, azaz Jézus a szikla, akkor miért Pétert nevezte el annak? Akkor miért volt szükség Péter eredeti nevének megváltoztatására? Így még inkább nem értjük, miért maradt Jézus önmagára mutatása ellenére is továbbra is Péter a szikla, annyira, hogy egyenesen nevévé vált és maradt mindörökké?

Nem csodálkozhatunk tehát, hogy még Ravasz László, a református püspök se tudta elfogadni ezt a magyarázatot s a Kálvinista Szemle egyik péter-páli számában úgy próbálta kimagyarázni ezt a protestantizmus számára annyira kellemetlen dolgot, hogy Krisztus Urunk az anyaszentegyházat nem Péterre, hanem Péter nagy hitére alapította. Eszerint Péternek a hite volt erős, az volt a szikla, nem pedig maga Péter.

Azonban eltekintve attól, hogy ezzel Ravasz László nem magyarázott meg semmit, mert ha itt nem Péterről, mint akrobatáról, hanem szellemi dolgokról van szó, akkor, ha Péter hite az erős, akkor is Péter maga az erős, az érvnek még külön is megvan az a nagy fogyatékossága, hogy azt, hogy nem Péter volt az erős, hanem csak a hite, nem Krisztus Urunk, nem az evangélium, hanem csak a protestáns érvelő mondja. Ez pedig igen nagy fogyatékosság. Az evangélium szerint ugyanis Jézus nem Péter hitét nevezte el sziklának, hanem magát Pétert.

Aztán mellesleg még azt is meg kell jegyeznünk, hogy ez a Péter, aki rögtön az elején megkapta a Péter nevet, később nemcsak nagy hitéről, hanem nagy hitetlenségéről is tanúságot tett, mikor – valamennyi apostol közül egyedül – mesterét oly kishitűen megtagadta. Igazán semmi ok se volt tehát arra, hogy Péter éppen a nagy és erős hite miatt kapja meg ezt a megtisztelő jelzőt.

De ebben a szóban forgó idézetben is, mikor Jézus őt az egyház alapítójává teszi, nem azt mondja neki, hogy a te hited szikla és én erre a sziklaerős hitre építem majd anyaszentegyházamat, hanem hogy te vagy Péter, te vagy szikla és én „erre a sziklára (tehát terád, nem pedig a hitedre) építem anyaszentegyházamat”. Nem is építhette másra, hiszen neki, az ő személyének adta a Péter nevet, nem pedig egy lelki kiválóságnak. Simon már akkor megkapta Jézustól a Péter nevet, mikor még hite erősségéről egyáltalán nem tett semmi bizonyságot.

De egyébként is Jézus ebben az idézetben Péternek nem csak egy, hanem három dolgot mond egymás után: Az első, hogy ő, mint kőszikla, lesz az egyház alapja, a második, hogy neki adja az anyaszentegyház kulcsait, tehát az egyházban való korlátlan hatalmat, és a harmadik, hogy kötő és oldó hatalmat ad neki az egyházban. Világos, hogy ez a második és harmadik dolog van olyan fontos, mint az első, sőt ezekben még világosabban megmondja az evangélium, hogy mit akar kifejezni, mint az elsőben.

Hogy tekinthetnénk tehát kielégítő cáfolatnak azt, ha protestánsaink (köztük Ravasz László is), a másodikra és a harmadikra egy szót se szólnak, tehát ezek cáfolatára még kísérletet se tesznek, egyedül csak az elsőt próbálják megingatni (de ezt is csak úgy, hogy az olvasó lefordul tőle a székről) s aztán úgy tesznek, mintha ezzel az eggyel a másodikat és a harmadikat, tehát a kulcsok átadását és a kötés és oldás hatalmát is elintézték volna?

Pedig Jézusnak éppen ez a második és harmadik kijelentése bizonyítja a legvilágosabban, hogy az elsőt is úgy kell érteni, ahogyan mi magyarázzuk, azaz, hogy a szikla maga is Szent Péter apostol, nem pedig Krisztus Urunk és hogy Péter személyéről, nem pedig a hitéről van szó.

Hiszen, ha nem Péter, hanem Jézus a szikla, akkor miért nem tartja meg Jézus a kulcsokat is magának s akkor miért nem ő maga köt és old az egyházban? Akkor miért bízza ezt Péterre, miért adja át mindezt mégis Péternek? Csakis maga Péter lehet tehát a fundamentum, melyre Jézus az egyházat építi, nem pedig Jézus, és csakis Péter személye, nem pedig a hite. Hiszen a kulcsokat nem lehet a hitének adni, s bizonyára az is Péter maga az, aki köt és old, nem pedig a hite csinálja ezt helyette.

Legfeljebb arról lehet tehát szó, hogy mindezt a hitével érdemelte meg magának Péter. De hogy miért kapta azt, amit kapott és milyen erényei miatt tette Jézus éppen őt az egész egyház fejévé, az itt mellékes kérdés. Itt a tényről van szó, nem pedig arról az okról, mely ezt a tényt előidézte.

Lenyomtatni ugyan nem merik, mert maguk is érzik, hogy rendkívül kezdetleges, de jellemző, hogy a tanulatlan, logikátlan tömegek felé mégis használják protestánsaink, mégpedig igen meggyőző hatással és nagy sikerrel, a következő cáfolatot is:

Ne csak ezt a két verset (Mt 16,18-19) olvassa el a Bibliából – mondják a katolikusnak –, hanem folytassa az olvasást és mindjárt látja, hogy már a következő, 23. versben ezt mondja Jézus ugyanennek a Péternek: „Távozz tőlem, sátán!” (Az eredetiben és persze a protestáns fordításokban is, kísértő helyett egyenesen a „sátán” szó áll.) „Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.”

Jellemző, hogy most, mikor Jézus gyalázza, korholja Pétert, a protestáns olvasók is nemcsak Péterre, hanem a pápára is értik ezt a leszólást s diadallal mutatnak rá, hogy a Szentírás a pápát sátánnak nevezi. Krisztus Urunk pedig – alighogy átadta neki a kulcsokat és a kötés és oldás hatalmát és alighogy ráépítette anyaszentegyházát – mindjárt el is űzi magától, mert csak az emberek dolgaira (azaz csak a pénzre meg a haszonra) van mindig gondja, de nem az Isten ügyére. Eszerint tehát Krisztus Urunk mindjárt vissza is vonta Pétertől azt a hatalmat, amit előtte (bizonyára meggondolatlanságból) neki adott.

Mi azonban azt feleljük protestánsainknak, hogy ne csak ezt a 23. verset olvassák el, hanem az előtte levőket is és akkor látják, hogy Szent Péter nagy bűne, amely miatt a „sátán” jelzőt kapta mesterétől, mindössze abban állt, hogy Péter résztvevő szíve a közeledő kínszenvedést és halálát emlegető Jézusnak szerető részvéttel és vigasztalással ezt mondja: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.” (22. vers)

Tehát az „Isten dolgainak” nem értése és csak az emberekéivel való törődés, ami miatt itt a dorgálást Péter kapta, csak abban állt, hogy ez a „gonosz” Péter szerette volna mesterét megkímélve látni a kínhaláltól. Ebből világos, hogy az érte kapott dorgálás se lehetett olyan kemény, mint amilyent az avatatlan olvasó az evangélium kifejezései miatt sejt.

Nem a haszonról, annál kevésbé a pénzről vagy piszkos érdekről volt itt szó, hanem éppen ellenkezőleg, a Jézus iránti részvét és szeretet váltotta ki Péterből azokat a szavakat, melyekért a korholást kapta. Péternek itt egyedül csak az volt a bűne, hogy nem mint természetfölötti, hanem mint természetes ember, de mint természetes jó ember nyilatkozott meg. Ha tehát bűnét az összes későbbi pápák bűneként fogjuk fel, legalábbis a világ szemében éppen nem válik szégyenükre ez a későbbi római pápáknak.

De még ha itt Jézus a Péternek később valóban bekövetkező gyáva hittagadása miatt ejtette volna ki a korholó szavakat (ami egyáltalán nem igaz), akkor is kétségbeejtően naiv okoskodás volna azt következtetni belőlük, mintha ez a dorgálás Krisztus előbbi szavainak visszavonását jelentené, azaz, hogy alig mondta ki Jézus a Pétert az egyház alapjává tevő, neki a kulcsok és a kötés és oldás hatalmát átadó szavait, máris azonnal megbánta és visszavonta volna, amit mondott. Ekkora következetlenség és változékonyság, az előrelátásnak ilyen nagy hiánya ugyanis még egy valamirevaló embertől is sok volna, nem pedig Jézustól, az istenembertől.

Isten változatlan, s amit mond, nem azért mondja, mert előtte nem gondolta meg jól a dolgot vagy nem látta elég tisztán a helyzetet, vagy nem volt megfelelő emberismerete. Ő mindent megváltoztathatatlanul és örök időkre szólóan mond. Hiszen mindent előre tud és semmiben nem tévedhet. „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim (tehát az én szavaim, az, amit én mondok vagy ígérek) el nem múlnak” (Mk 13,31, Lk 21,33), soha meg nem változnak. Krisztus Urunk már akkor is tudta, hogy Pétert meg fogja dorgálni, sőt sátánnak fogja nevezni, mikor előtte azt mondta neki, hogy ráépíti anyaszentegyházát, neki adja a mennyek országának kulcsait és a kötő és oldó hatalmat. Világos, hogy mikor ezt tette, azt is tudta és gondolt is rá (mert világos, hogy Isten nem lehet szórakozott, vagy feledékeny), hogy ez a Péter őt később még meg is tagadja majd.

Ha tehát Jézus mindezek ellenére Pétert mégis az egyház fejévé tette s felruházta az említett nagy lelki hatalommal, ezt csak úgy lehet magyarázni, hogy a pápa akkor is az egyház feje marad, a mennyország kulcsaival akkor is rendelkezik és akkor is törvényesen köt és old, ha később tényleg sátánná válnék is és az Isten dolgaival csakugyan nem gondolna.

Krisztus Urunk nem ok nélkül mondta a tőle éppen rögtön utána sátánnak nevezett Péternek a fentebb idézett megtisztelő és felemelő megbízásokat és meghatalmazásokat. Hogy rögtön utána meg is dorgálta, nem csökkenti, hanem éppen ellenkezőleg, erősíti a pápa isteni rendelkezésen alapuló tekintélyét és tényleg meglevő hatalmát s csak azt bizonyítja, hogy a kulcsok még az olyan pápának is kezében vannak, hogy még az olyan pápa is pápa marad és hogy hivatala révén akkor is jár neki a tisztelet és engedelmesség, ha az Isten dolgával nem gondol, tehát nem pápa módra viselkedik.

Azt talán nem kell külön kiemelnünk, hogy e megállapításunk nem azt jelenti, hogy a pápának a rosszban is engedelmeskedni kell, vagy hogy nem lehet, sőt nem is kell fájlalnunk, ha a rossz a pápa részéről megtörténik. A tisztelet és engedelmesség a bűnös elöljárónak már csak azért is jár, mert az alattvalók a feljebbvalójuk méltatlan voltáról csak hallomásból értesülhetnek, s világos, hogy ez még nem ment fel senkit a tisztelet és engedelmesség kötelessége alól. Ez alapon még velünk egyenrangú s nálunk alsóbbrendű felebarátainkat se szabad megvetni, mert a rosszat róluk sem szabad ilyen könnyen elhinni. De ha valaki bizonyosan tudja az elöljáró bűneit, mint elöljárót akkor is köteles tisztelni, s magát a bűnt kivéve mindenben engedelmeskedni neki, mégpedig nem csak az egyházi, hanem az állami elöljárónak is. Hiszen éppen az jelenti azt, hogy az egyház látható, hogy tagjait s így bűneiket is sokszor meg lehet állapítani. A pápáról, püspökről azonban többnyire csak azt lehet bizonyosan tudni, hogy pápa, illetve püspök, de nem azt, hogy bűnös vagy méltatlan. Hogy valójában ki méltatlan, azt csak a szívek és vesék vizsgálója, Isten tudja. Az ítéletet tehát Istenre kell bíznunk még velünk egyenrangú vagy nálunk alsóbbrendű felebarátainkat illetően is. Hát még azokra vonatkozólag, akik feljebbvalóink s így ők illetékesek ítélni mirólunk, nem pedig mi őróluk.

Világos tehát, hogy Péternek rögtön az egyház fejévé tétele után adott dorgálás nem az előtte kapott dicséret és hatalomátadás visszavonását jelenti, hanem éppen ellenkezőleg annak bizonyítéka, hogy amit Jézus Péter javára mondott és tett, azt a később történtek előzetes tudtával és figyelembevételével tette. Csakis azt jelentheti tehát, hogy bennünk se szabad csökkennie a pápa hivatala iránti tiszteletnek, tekintélye és jogai elismerésének, ha esetleg emberi gyarlóságot vagy fogyatékosságot tapasztalunk benne. Hiszen világosan láthatjuk, hogy Krisztus Urunk is gyarlóságai tudatában és ellenére tette Simont az egyház fejévé.

Ha azt látjuk, hogy Jézus tudatosan egy, „az Isten dolgával nem gondoló” és emiatt tőle egyenesen sátánnak nevezett embert tesz az egyház alapjává és fejévé, ebből részünkre logikusan csak az következhet, hogy a pápák esetleges gyarlóságai, sőt bűnei nem lehetnek számunkra meglepetések, annál kevésbé hitünk akadályai!

Azonban nemcsak az van benne a Szentírásban, hogy Jézus mit fog tenni, mit fog Péternek adni és mivel fogja megbízni, hanem az is, hogy mivé tette a valóságban is. Persze erre nem volna külön szükség, mert maga az ígéret is teljesen elég volna. Amit ugyanis Isten ígér és jelez, hogy tenni fog, az mindig meg is történik, mert nála se „elfelejtésről”, se szándéka megváltoztatásáról soha nem lehet szó. Isten nem változik és nem is változhat.

Ha azonban a protestantizmus Jézus három említett ígérete közül nemcsak az elsőt, hanem mind a hármat meg tudta volna cáfolni, s ráadásul nem is olyan kétségbeejtően gyenge, sőt komikus módon, mint az elsőt, még akkor is mindig ott van Szent János evangéliuma 21. fejezetének 15-17. verse, ahol Jézus ezt a megígért főhatalmat a valóságban is megadja Szent Péternek és ahol ennek tényleges megtörténte olyan tisztán, világosan és félre nem érthetően megtalálható, hogy ellene cáfolatkísérlet még protestáns részről se merült fel soha.

„Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek? Igen, Uram – felelte –, tudod, hogy szeretlek. Erre így szólt hozzá: Legeltesd bárányaimat! Aztán másodszor is megkérdezte tőle: Simon, János fia, szeretsz engem? Igen, Uram – válaszolta –, tudod, hogy szeretlek. Erre azt mondta neki: Legeltesd juhaimat! Majd harmadszor is megkérdezte tőle: Simon, János fia, szeretsz? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: Szeretsz engem? S így válaszolt: Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek. Jézus ismét azt mondta: Legeltesd juhaimat!”

Az ünnepélyes hangból és a háromszoros ismétlésből feltűnően láthatjuk, milyen fontos eseményről van itt szó, s hogy Jézus milyen nagy jelentőséget tulajdonít annak, amit itt velünk közöl.

Ami pedig közlése tartalmát illeti:

Kik Jézus juhai?

Minden bizonnyal a követői, a hívek, az egyház tagjai.

Mit jelent ezeket legeltetni?

Bizonyára vezetni, tanítani, kormányozni, igazgatni, jóra inteni, a rossztól óvni.

Ezzel bízza meg tehát Krisztus Urunk itt Szent Pétert s utódait, a római pápákat.

Látjuk, hogy ez a megbízás se az apostoloknak általában szól, hanem Szent Péternek egymagának. De mindabból, ami itt történt, világos az is, hogy ha Szent Péternek Istentől kapott joga, hogy Jézus juhait legeltesse, akkor ugyanezeknek a juhoknak Istentől rájuk szabott kötelességük, hogy ennek az Istentől fölibük rendelt pásztornak engedelmeskedjenek, szavára hallgassanak, más, idegen pásztorok után ne igazodjanak, ott és úgy legeljenek, ahogyan és ahol ezt Istentől rendelt egyedül törvényes pásztoruk kívánja és megszabja.

Látjuk azt is, hogy mivel az ő juhait Jézus Szent Péterre bízta, arról lehet megismerni, ki Jézus valódi követője, hogy megnézzük, ki a pásztora, kire hallgat lelki ügyekben, kinek engedelmeskedik: Szent Péter utódainak-e vagy másoknak, vagy pedig senkinek, hanem csak a maga feje után indul. Aki a római pápára nem hallgat akkor, mikor a hitről és erkölcsökről van szó, vagyis aki nem tartozik a római akolba, az maga mond ítéletet maga fölött, mert maga ismeri el, hogy nem tartozik a Jézustól alapított egyházba, a törvényes akolba, nem tartozik Jézus juhai közé.

Érdekes és nem ok nélküli az se, hogy Jézus háromszor egymás után teszi ugyanazt a rendelkezést. Bizonyára azt akarta vele jelezni, mennyire fontos az az intézkedés, amit itt tesz, mennyire szívügye ez a kérdés és mennyire vigyáz arra, hogy senki figyelmét el ne kerülje, azaz hogy mindenki tudomásul vegye.

Mivel mid a három esetben újra meg újra előbb Szent Péter szeretetét kéri zálogul, ebből joggal következtethetjük, hogy bizonyára juhai is elsősorban azzal mutatják ki mesterük iránti igaz szeretetüket, ha nem kalandoznak el fegyelmezetlenül, annál kevésbé makacsul a nekik mesterüktől megszabott akolból, hanem tisztelettel és engedelmesen viselkednek a törvényes pásztor iránt. Képzelhető-e nagyobb bűn annál, mint amikor valaki éppen Jézus azon intézkedésének nem engedelmeskedik, melynek fontosságát annyira hangsúlyozta, hogy háromszor egymás után ismételte meg és az iránta való szeretet következményeként jelölte meg?

De bizonyára az se volt véletlen, hogy Krisztus Urunk a két első esetben azt mondta: „Legeltesd bárányaimat!”, a harmadikban azonban „juhaimat”.

Juh és bárány között az a különbség, ami a nagy és a kicsiny között. Azt jelenti tehát, hogy minden korú, rangú vagy tudományú hívemet rád bízom. Nemcsak a kis ártatlan, naiv és gyermeteg bárányokat, hanem a már nagy juhokat, a már tapasztaltakat, a többi közül nagyságban és erőben kiemelkedőket: a papokat, püspököket, fejedelmeket, királyokat, köztársasági elnököket, híres tudósokat, mindenkit, aki az én aklomban akar tartózkodni s tőlem várja üdvösségét. Látni fogjuk majd, hogy Krisztus Urunk Szent Péternek pásztori minősége betöltése közben még a csalatkozhatatlanság adományát is megadta.