Mit mondanátok nyitóbeszédként karácsonyi ünnepség előtt?

Azt nem tudom, de az milyen mikor az AIDS-es pap benyögi, hohy híeveim?

retafdog

hogy...

napiszarra velem

retafdog

így konkrétan annyit hogy: hello...

beszélnék a karácsony lényegéről azt h felejtsd már el hogy mindenképp drága ajándék kell meg inmkább ne legyen ajándék de legyen jó hangulat a vallási oldaláról nem beszélnék (én) mer nem tartom fontosnak hogy miért az az én dolgom. ja meg néhány poén belefér

Prédikáció Karácsony napjára

„Nagy örömet hirdetek nektek” (Luk 2,10)

A fénylő nap a távoli hegyek sziklacsúcsainak mohafedte oltárán rég leáldozott. Piros nyomát is elmosta a vak sötétség, mely fekete kárpit gyanánt terjeszti ki szárnyait Júdea felett. Az égi fellegek közül csak itt-ott pillant ki egy-egy csillag, sápadt fénnyel, mintha beteg volna és mintha csak azért gyúlna fel, hogy a másik pillanatban kialudjék, oly rövid élete. A kövér mezőn pásztornép tanyáz, őrizve a legszebb nyájat, és zengedezve az isteni költészet utolérhetlen remekeit, melyek szent Dávid ihletett hárfájának húrjain születtek. A közelben düledező épület, rongyos istálló körvonalai vehetők ki, gyengén az égi homály miatt Mert éj van, csendes, csillagtalan éj. – Oh! mi szomorú egy éjszaka, melynek homályán fénylő csillagok arany sugarai nem szövődnek át! Ily szomorú az is, mely Júdea fölé terül. Homály borít mindent, egyhangú, nyomasztó homály, mint a szegény pásztorok keblét, kik nem szűnnek meg esengve esengeni az igaz világosság után, mely világossága az egész világnak. Oh! mily buzgó szívből folyik ez ima, mi buzgón esedeznek, de tán teljesedésbe ment az Úr fenyegetése, melyet Mózesnél hallat, és „rézzé vált felettük az ég” (5 Móz 28,23), hogy hasztalan minden fohász, sóhaj, hasztalan minden könnyhullatás. Az igaz világosság késik. A kebel homálya épp úgy nem oszlik, mint a természeté. A fájdalom minden szívet eltölt. Remegő ajakkal még buzgóbb imát mondanak, könnytelt szemeiket felemelik az ég felé, kezeiket tördelve ostromolják igaz buzgalmukkal a mennyet.

És íme, oh öröm! imájuk meghallgatásra talált, esengésük megtermé édes gyümölcsét, mert egy csodafényű csillag tűnt fel az égen, a közeli istálló felett, pazarul hintve rá ragyogó sugarait, fénytengerbe borítva azt. Az imázó pásztor nép ajkait némává tette a meglepetés, majd hálaadó hangokra fakasztá az öröm. Oh! mily igaz lélekkel kezdték magasztalni az Urat, mily tiszta szívvel kiáltának fel szent Dávid szerint: „Örvendjetek igazak az Úrban!. Dicsérjétek az Urat citerával; zengjetek neki tízhúros hárfákon. Énekeljetek neki új éneket; jól énekeljetek neki örömkiáltással.” (Zsolt 32,1)

De íme, új meglepetés, új meglepetés! Az ég azúrja ketté reped,és vakító fénykéve tör elő a földre, bűvös világának ezer színével ragyogva körül a megrettent pásztorokat. Majd fényes angyal csillogó arccal, hófehér ruhában, mint tiszta hattyú ereszkedik feléjük, és édes hangon bátorítja őket mondván: „Ne féljetek, mert nagy örömet hirdetek nektek, mely leszen minden népnek; mert ma született nektek az Üdvözítő, ki az Úr Krisztus, Dávid városában.” (Luk 2,10-11)

Oh egek! hol vegyek szavakat ecsetelni a szegény pásztorok örömét? Miként fejezzem ki a határnélküli boldogságot, melynek tengere a jámbor emberek szívét egész a kicsordulásig megtölté? Szemeikben sugárzó boldogság, arcaikon örömpír, keblükben édes érzet, melyet kifejezni a nyelv szegény, nagyon szegény!

Valóban nagy örömet hirdetett nekik az angyal! De valjon csak nekik hirdette ez örömet? csak reájuk nézve volt örvendetes Jézus születése?

Nagy örömet hirdetek nektek, mely leszen minden népnek – így szólt az angyal. Minden népnek, tehát nekünk is, nekünk is örömet hirdetett ő, kik most élünk, és még utódainknak is, kik ezután fognak élni.

De hát miért oly örvendetes az egész világra nézve Jézus Krisztus születése?

Szokott buzgó figyelmeteket ne vonjátok meg tőlem, míg e kérdésre megadom a feleletet. Téged pedig ma született isteni kisded, ki mennyei dicsőséged trónjáról az alázat jászolába szálltál, szívemből kérlek: áldj meg engem, hogy e földön való megjelenésedhez kötött örömnek fejtegetésével szent tetszésedet kinyerni szerencsés lehessek.

a) Örvendetes Jézus születése azért, mert leszállott közibénk.

Mennyire örvend a szegényember, ha egy nagy úr, például egy hatalmas fejedelem ereszkedik le hozzá; ha szegény hajlékában fölkeresi, nyájas barátságos beszédbe ereszkedik vele, ha kikérdezi bajai, fájdalmai, szívének keserűségei felől, és nem érzéketlen nehéz sorsa iránt, hanem részvevőn hallgatja végig annak ecsetelését, még tán könnyet is ejt rajta és édes szavával vigasztalni, tanácsával gyámolítani igyekszik. Sőt hatalmas befolyását is mérlegbe veti, csakhogy segíthessen rajta. Valjon nem örvendenétek-e, ha ily magas látogatás szerencséje érne benneteket? Nem örömmel emlékeznétek-e éltetek végéig e boldog pillanatra? Nem csókolnátok-e örömetekben a jó fejedelem kezét? Nem mondanátok-e, hogy e szerencse egész éltetekre boldogokká tett?

Nézzétek a városokat, mily tevékenységet fejtenek ki, midőn a királyt várják! Hogy készülnek fogadására, hogy ékesítik fel házaikat zászlókkal, hogy csinosítanak ki mindent, mennyire igyekszik ki-ki tisztességes ruhába öltözni, mint megy eléje örömujjongva az egész lakosság, mint töredeznek fel boldogságtól emelkedő szívök mélyéről az éljenzés szavai, míg a város utcáin uralkodójukat végig kísérik! S miért ez öröm? Azért, mert a fejedelem leereszkedett hozzájuk, meglátogatta őket; azért, mert városukba leszállott, közéjük ment. Bár nem szór pénzt, nem rendez játékokat, anyagi haszon nem háramlik reájuk a látogatásból, sőt a kifejtett alkalmi fény és pompa áldozatukba kerül, ők azért mégis egész lelkükből örvendeznek és minden kincsnél többre becsülik, ha csak közelről láthatják. Az uralkodónak a közéjük való leereszkedése, már magába véve végtelen becsű, kifejezhetlen értékű. Azért a puszta beszállás is boldogítá őket.

Ha már egy földi fejedelemnek, egy halandó királynak, ki ember épp úgy mint mi, gyarlóságokkal megrakva mint mi, közöttünk való megjelenése örömre gyújt, boldogokká tesz bennünket, mennyivel nagyobbnak kell akkor lenni örömünknek azon gondolatra, hogy ma, Betlehem istállójában nem ember, hanem maga Jézus Krisztus, az igaz Istennek egyszülött Fia, ki szintén igaz Isten, szállott közénk, ereszkedett hozzánk, keresett föl bennünket. Az Isten szállott közénk, kinek jósága és végtelen kegye adott életet, és tartja fenn egészségünket; ki áldását adja kezünk munkájára, verőfényt és éltető harmatot küld vetésünkre; ki megajándékozá testünket erővel, hogy a mindennapi falat kenyeret megkereshessük: ki üdítő álom karjai közé vezet és visszaállítja kimerült erőnket. Ki örömperceinkben fékez, szerencsénkben az elbizakodástól óv, szerencsétlenségünkben elcsüggedni nem enged, szomorúságunk gyászos óráiban a vigasztalás enyhítő angyalát küldi le hozzánk az égből és elestünkkor szentséges kezét nyújtja, hogy belefogódzva ismét felkelhessünk.

Ez az Isten szállott közénk, keresett fel bennünket a nyomor és szegénység istállójában, hogy a gazdagok, a hatalmasok kizárólag a maguk számára le ne foglalhassák. A legnagyobb fényességből, a mennyország örök fényéből egy istálló homályába vonult, hogy megszégyenítse azokat, kik a fényűzés rabigáját viselik. Leszállott közénk, fölkeresett bennünket, és nyájas, barátságos beszédbe ereszkedett velünk; tanított, oktatott szünet nélkül, az igaz hit acélpajzsával vértezett fel, hogy a fájdalmak tüzes nyilai halálos sebet ne ejthessenek rajtunk, lelkünket meg ne ölhessék.

Sőt nemcsak a földön élvén részesített ily jókban, hanem részesít most is, midőn a halál, és pokol feletti győzelmét kivívta, és az örök dicsőség sugaraiból font koronával homlokán trónol az Atya mellett; részesít Anyaszentegyháza és Anyaszentegyházának tanító hivatala által. Most e tanítókar oktatja a világot; e tanítókar terjeszti az igaz hitet, osztja áldásait, könnyíti meg a bűn alatt roskadozót, vigasztalja a szomorút, törli le a síró könnyeit, emeli fel az elbukottat. És a ki ennyi jókban részesít, ennyi áldást halmoz reánk, kegyességének bőségével csaknem egészen eltemet, annak születés ünnepén, valjon ne örvendezzünk-e? ne áradozzon-e ajkunk az öröm igéiben? ne mondjuk-e magunkat boldogoknak, hogy az ég és föld kegyes Istene közöttünk megjelent, hozzánk ereszkedett?

Oh! bizonyára szívünk mélyéből örvendünk mindnyájan a magas látogatásnak, s egész keblünk boldogságérzettel telik meg az Isten Fia e nagy megalázódásán! Úgy van, édes Jézusunk! Betlehem pásztoraival mi is örvendünk, hogy közénk leszállottál, s ez örömünket el nem cserélnők a világ minden kincséért. Vedd azért szívünk igaz köszönetét e nagy kegyért és fogadásunkat, hogy a tartozó háláról megfeledkezni nem fogunk soha!

b) Örvendetes továbbá Jézus születése azért, mert születésével megdicsőítette emberi természetünket.

Az ember két világnak vegyüléke. Testét a mulandó, lelkét pedig az örök világ szolgáltatta. Azért a test megint csak semmivé, porrá leend, sőt most is csak semmi, por, míg a lélek felett soha sem gyakorolhat uralmat az enyészet. Ez utóbbi az Istennel együtt örök. Testünk tehát föld, sár, por. Igen por, épp úgy, mint az, mely az utakat borítja, amely ruhádra tapad, vagy a ragyogó napsugár kiömlésének fényében hullámzik. Maga az Isten bizonyítja ezt, ki Ádámnak a bűnbeesés után érthetően tudtára adta, hogy „por vagy.” (1 Móz 3,19) Ábrahám is „por és hamunak vallotta magát az Úr előtt” (1 Móz 18,27), és készségesen beismerte az Isten szíve szerinti férfiú is, Dávid, hogy mi „por vagyunk”. (Zsolt 102,14)

Úgy van, mindnyájan por vagyunk. Te megőszült öreg! te is por vagy. Te virágzó ifjú, te is por vagy. Te gyenge csecsemő! te is por vagy. Te gazdag! te is por vagy. Te koldus! te is por vagy. Te lángeszű tudós! te is por vagy. Te hiú, szép asszony! te is por vagy. Hajzatod, homlokod, szemeid: por; arcod sima bársonya: por; puha kezeid: por; egész lényed: por. Valóban jó1 mondja tehát szent Dávid: hogy mi por vagyunk. Nincs egyetlen részünk, egyetlen tagunk, mely por ne volna.

De míg az utak pora dicstelen, alacsony sorsra van kárhoztatva, azon por, mely az emberi testet alkotja, fel van emelve, meg van dicsőítve. S mi által? Természetünk második alkatrésze, a nemes lélek által. A lélek a test-pornak életet, bizonyos fokú tökélyt adott. Nézd a testet lélek nélkül micsoda? Érzéketlen, életnélküli por, épp úgy, mint testvére, mely az utakon nyugszik, vagy a levegőben kavarog, a vihar szárnyain táncol. Ádám testét a porból megalkotta az Úr, és az ott feküdt mozdulatlan a porban, melytől mit sem különbözött. De reá lehel, és az alkotó lehelet hatása alatt a por megmozdul, a por feláll, a por jár, a por lát, a por hall, a por beszél, a por él!

Oh! mily megdicsőülése ez a sárnak, a földnek, a pornak! Isten! emelhetted-e volna még nagyobb dicsőségre a port, mint emeléd akkor, midőn az élet koronáját homlokára lehelted? De olvadjatok el a csodálkozásban ájtatos keresztények! mert Isten még nagyobb dicsőségre emelte, még jobban megdicsőítette a port. Előbb láttuk, hogy reá lehelt és élet szállott bele, de most … de most ... Oh kifejezhetlen öröm! oh szívet-lelket eltöltő boldogság! mi szép, mi fenséges, mi mennyei jelenet tárul szemeink elé most! Nézzétek a port. Nem reá lehel az Isten, hanem magára ölti, saját, örök szellemi lényét rejti el benne.

Íme, az Isten, magára veszi az emberi testet! A végtelen Isten, ki mindenhol jelen van, kinek vége sehol sem található, sem a távoli csillagok hazájában, sem a tenger gyöngytermő fenekén; aki mindenhová elér, mindenüvé kiterjed, az az Isten íme, szűk határok közé zárkózik, egy szemernyi porba vonul!

Oh egek! mily csoda, mily magas, mily felfoghatlan csoda ez! Hol az emberi elme, mely képes volna ezt átérteni? mely képes volna e bámulandó rejtély homályába fénysugárt vezetni? Az Isten emberré lesz! emberi testbe öltözik! Ha e sártest már az Isten leheletétől is megdicsőült, ha már a teremtett lélek is magasztossá tette, mennyire dicsőíté akkor meg maga az Isten! a magasztosságnak mily egekbe nyúló fokára emelte a vele egyesülő örök lélek, a kezdet és végnélküli szellemi lény!

Oh ájtatos keresztények! az emberi test, azáltal, hogy az Isten Egyszülötte ölté magára, s istenségét rejté el benne, a legnagyobb megdicsőítésben részesült. S nem kell-e megdicsőítése felett szívünk mélyéből örvendenünk? Lehetséges-e, hogy keblünk melegebben ne dobogjon, erre gondolván? S mikor gondolhatnánk rá időszerűbben, mint ma, az Isten Fia megtestesülésének ünnepén? Igen a mai szent ünnepen különösen megemlékezünk arról, hogy Jézus Krisztus a világra jövetelével megdicsőíté testünket, és a megemlékezés tüzétől felgyúl szívünk, örömlángokra lobban minden érzetünk, s porba omolva énekeljük az angyalok fényes táborával: Dicsőség Istennek a magasban.

c) Végre örvendetes Jézus születése, mert ezáltal testvérünkké lett.

Testvér! Mily sokat jelentő, mily kifejezhetlen édességet tartalmazó szó ez! A jó testvérek között elbeszélhetlen gyengéd viszony létezik. Mint szeretik egymást, mint segítik és gyámolítják. S Jézus ily gyengéd, ily szerető testvérünk lőn. Leszállott az égből, hogy segíthessen rajtunk, szerető szívének irgalma szerint bánhassék velünk. Épp oly testet vett magára, mint a mienk, hogy a velünk kötött testvéri viszonynak külső záloga is legyen. Igen, Ő szerető testvérünk lett.

A mai büszke kor még büszkébb fiai nem szívesen hallják, hogy mindnyájan testvérek, egyenlők vagyunk. Pedig soha sem kiáltozták annyit a testvériséget és egyenlőséget mint napjainkban. A gazdag nem akarja testvérének fogadni a szegényt, a hatalom polcán hivalgó képtelen megérteni, hogy alattvalója egyszersmind testvére is, a tudós nemtelenebb teremtményként tekint az együgyűre. Oh szégyeneljétek magatokat és a röstelkedés pírja vonuljon fátyolként arcotokra, ti büszke lelkek! Nézzétek e jászolt és a benne fekvő kisdedet! Isten Ő, és nem szégyellt testvérünkké lenni, nem szégyellt a legutolsó koldushoz leereszkedni. Választhatott volna arany- és gyöngyök terhét hordozó anyát, de anyául szegényt választott; születhetett volna fényes palotában, de születéshelyül düledező istállót szemelt ki; puha bársony közé hajthatta volna álomra fejét, ámde széna között akart feküdni.

S miért tette ezt? Hogy kimutassa, miként a föld legszegényebbjét sem veti meg, s az ember értékét nem a külsőségek után állapítja meg. Szegénynek született, hogy kedvet adjon az élethez és reményt öntsön azokba, kik fárasztó harcot vívnak a létért; hogy bebizonyítsa, miszerint őket is szeretettel öleli át. Szegénynek született annyira, hogy semmi túlzás sem volt fájdalmas panaszában: „A rókáknak barlangjaik vannak, és az égi madaraknak fészkeik; az ember fiának pedig nincs, hova fejét lehajtsa.” (Mt 8,20)

Látván már most Jézusnak égő szeretetét, magasztos példáját: honnét vegyek szavakat, melyekkel elég élesen róhatom meg azon szeretetlenséget, azon megvetést, melynek égő villámával sújtja sokszor szegényebb testvérét a jobb sorsba emelkedett testvér? Vagy tán ily eset elő sem fordul? Bár úgy volna, de fájdalom! nincs úgy. Tanúm a mindennapi élet. Tanúim vagytok ti, nyomorgó testvéreim, szűkölködő atyámfiai. Nyissátok meg ajkaitokat és szóljatok: ha van testvértek, kit a gondviselés, a jólét magasára emelt; ha van testvértek, kinek a szerencse kedvezett s áldásaiban részesíté, valjon nem tapasztaltok e részérő igen gyakran mellőzést, sőt megvetést! nem veszitek-e észre, hogy előkelő barátai előtt szégyell titeket, s mások jelenlétében nem örömest találkozik veletek? Sokan talán így sóhajtanak föl közületek: Íme ez testvérem nekem, édes testvérem. Egy födél alatt ringott bölcsőnk, egy édesanyának kebelére borulva aludtuk át a boldog gyermekkor aranyos álmait. Együtt jártunk játszani és az iskolába is. … Szerettük egymást, mint anyánk meghagyta, és szegénységünkben boldogok voltunk. Jött azonban egy önző szellem, s elrabolta tőlem testvérem szeretetét. A szerencse volt ez. Most szégyell, kerül engem. Oh Istenem! mint fáj ez lelkemnek, mint vérzik szívem e gondolat éles nyilaitól!

Testvérem szégyell! Igen, talán így sóhajtanak fel többen közületek, és én megengedem, hogy ezt tapasztalva szívetekből a legnagyobb fájdalom vére csepeg, de azért kérlek benneteket, ne csüggedjetek el, ne roskadjatok össze a keserűség terhe alatt. Íme itt Jézus Krisztus, a ti isteni testvértek; Ő nem szégyell titeket. Sőt maga is rongyos istállóban, szegény koldusnak született, csakhogy reményt kelthessen kebletekben. Ő nem szégyell téged sem, te éhező szegény, te didergő koldus, te ruhátlan nyomorék, ki mindenkinek terhe, csúfja vagy, ki előtt minden ajtó bezárul. Ő téged is szeret, neked is testvéred, s meleg keblére fog egykor ölelni, ha érdemes leendsz rá és saját dicsőségének fényes sugaraival födi be tested meztelenségét. Örvendj azért Jézus születésének és szívünk mélyéből örvendjünk mindnyájan, mert testvérünkké lőn ma.

Ájtatos Keresztények! e tudat oly vigasztalás, mely minden szomorúságunkat eloszlatja, oly édesség, hogy a mennyei örömek izét érezzük benne! Emeljük azért szemeinket az ég felé és csatlakozzunk az éneklő angyalsereghez, szívünkből kiáltván: Dicsőség Istennek a magasban!

Elmondtam mai örömünk okait. Az örök Atyának Egyszülötte leszállott közénk: ez az első; születésével megdicsőítette testünket: ez a második; testvérünkké lőn: ez mai örömünk harmadik oka. E hármas ok boldogokká tesz minket, oly boldogokká, hogy nem tudunk egyebet tenni, mint leborulni az előtt az egyszerű jászol előtt, melyben az Istenember fekszik és buzgó áhítat szavaira olvadva így fohászkodni: Oh örök dicsőség nagy hatalmú királya, Jézus Krisztus! ki mai nap hozzánk leszállani, bennünket megdicsőíteni, testvérünkké lenni méltóztattál – alázatunk hódolatában a porba hullunk szent felséged előtt és esdve kérünk: lövellj reánk szentséges szívedből egyetlen sugarat s gyújtsd egész lényünket égő szeretetre irántad, hogy minden szavunk, tettünk, gondolatunk, szívünk minden dobbanása, lelkünk minden óhaja és vágya a Te dicsőségedet zengje, Téged magasztaljon. Amen.